Ez a nap is ugyanúgy indult, mint a teli gyászosan lassan kúszó pillanatokkal tarkított hétköznap, azaz oldalamra feküdve békésen szunyókáltam mindaddig, míg egy puha szőrös tappancsot nem éreztem meg az orromon, amelytől hatalmasat kellett tüsszentenem, ezáltal pedig nem maradhatott el az ébredés sem. A pilláim rebegve távolodtak el a szemeimről és az éles napfény tódult azonnal a szembogaraimba, amint érzékelni kezdetem a külvilág részleteit, elsősorban a tappancs tulajdonosát, a hosszú szőrű, hófehér bundával megáldott macskámat, Poline-t, aki ma reggel is finoman és békésen hozta a tudtomra, hogy ideje volna felkelnem, nem más apropóból kiindulva, mint, hogy ő éhes.
- Poline... - szólalok meg álmos hangon, ahogy rekedtes szín vegyül belé, mert az éjszaka folyamán igencsak kiszáradt a torkom, ezért automatikusan kinyújtom a kezem, hogy az ágyam mellé helyezett ásványvizes üveget magamhoz vegyem, de ekkor fájdalmasan kell beletörődnöm, hogy az kicsit sem ott található, ahol előző este hagytam. Lassú mozzanatokkal dörzsölöm meg a szemeim, egy hangos ásítás is elhagyja a számat, majd felülve tekintek az éjjeli szekrényemen trónoló órára, amikor is meglátom, hogy az pontosan reggel 10 órát mutat. Először csak lazán elhúzom a számat, miközben egy heves mozdulattal rúgom le magamról a takarót, aztán azon mód, ahogy vagyok elindulok a fürdőszobám felé, hogy rendbe szedjem magam, valamint hogy feléledjek egy kicsit. Bár az utóbbihoz, nem kell sok idő, ugyanis mikor valami oknál fogva az agyam sokkal korábban dolgozza fel a tényt, hogy 10 óra van, mint egyébként máskor, rögtön leesik, hogy éppen nem úgy kellene itt kúsznom másznom, mint aki éppen most kelt ki a sírjából, mert lassan olybá tűnik, hogy a lajhár hozzám képest kapkodó idegbeteg lesz, ami elég erős kritika volna ezen helyzetben, mert késésben vagyok. Nem kicsit, hanem nagyon. Mint egy őrült, kezdek el kivágtatni a fürdőből és szekrényemben kutakodva valami öltözék után nézek, amit heves mozdulatokkal dobálok az ágyamra, így kedvenc játszó pajtásom, a cica, nyávogva és rosszalló pillantásokat küldve felém ugrik arrébb, hogy aztán sértődötten vonuljon ki a nappaliba. Komolyan mondom, ez a macska rosszabb, mint anyám, ő is aztán jelesre vizsgázott duzzogásból, de Poline. Na mindegy, nem érek rá ezen filozofálgatni, mert Ana még a végén lelép én pedig megígértem, hogy időben ott leszek, bár fő tulajdonságom, hogy mindig mindenhonnan kések, nem sokat, csak egy kicsit, viszont most bőven túlléptem a megengedhető időintervallumot, ezért még mielőtt öltözni kezdenék, gyorsan írok neki egy üzenetet a telefonról pötyögve, hogy esze ágába se legyen elmenni, pusztán kissé elaludtam, de már indulok. Jó ez így nem teljesen igaz, de úgy 10 perc múlva már az lesz. Magamra kapom a ruháimat, összeszedem a táskám, a bőrkabátom és napszemüvegem, a bukósisakom, majd a slusszkulcsokat is leakasztom a folyosón és már épp távozni készülnék, mikor meglátom Poline-t gubbasztani egy lehetetlen helyen, azaz a konyha asztalon.
- Te most szórakozol velem? Én azon enni szoktam! - rázom meg a fejem, majd beszaladok és lepakolva eltávolítom a macskát az asztalról, ki nem állhatom ha a konyhában settenkedik, de most éhes és ezzel próbál engem zsarolni. - Egye fene, de aztán karácsonyig nincs több nyávogás! - mutatok rá az ujjammal, jelezve feléje, hogy nagyon is komolyan gondolom a dolgot. Miután őfelsége, Poline királyné is minden jóval meg lett áldva, végre utamra enged, én pedig bezárva az ajtót, távozom a lakásból. Sietős léptekkel szedem a lefelé vezető úton a lépcsőfokokat, majd a kijáratnál elkanyarodva a parkoló felé veszem az irányt, ahogy némi gyaloglás után máris szembetalálom magam a fekete színű motorommal. A legtöbb ember az autót favorizálja, de én már rájöttem, hogy ezzel sokkal könnyebb ellavírozni a londoni forgatagban, tehát megmaradok ennél, amúgy is feleslegesnek érezném fenntartani az autót, mikor egyedül vagyok, mint a kisujjam. Legalábbis ha a macskát nem vesszük figyelembe, de őt meg sem autóban, sem a motoron nem fogom fuvarozni. A fejemre húzom a bukósisakom, felteszem a napszemüvegem, majd már útnak is indulhatok a megadott helyszín felé. Sokáig gondolkoztam mi lenne a megfelelő hely, ahol találkozni tudnánk, mert nem igazán ismerem Ana-t, de talán a Hard Rock Café neki is kielégíti majd az igényeit, bár nem iszogatni megyünk, hanem egy közös projekt miatt találkozunk, amit közös erővel és az iskola diákjaival próbálunk majd kivitelezni. Biztos vagyok benne, hogy remekül fogunk tudni együtt dolgozni, Ana fiatal, csinos, kedves tanárnő a diákjai pedig szeretik, csak jókat hallottam róla, bár hogy őszinte legyek, nem igazán volt még alkalmunk beszélgetni, mivel Jesse Knoxville mindig rohan valahová. Kisebb nagyon problémákat áthidalva érkezem meg a megadott helyszínre a belvárosban, majd leparkolok és egy laza mozzanattal veszem le magamról a bukósisakot, amit a kezemre akasztok, majd leszállok a motoromról és elindulok befelé. Amint belépek régi jó barátom, Pete, a pultos máris hangos köszönéssel jelzi, hogy megérkeztem, pedig senki másnak nem kell erről tudnia, ő valamiért mégis kényszert érez rá, hogy elmondja. Ebből is adódik, hogy a vendégek úgy kétharmada már névről biztosan ismer engem. A napszemüvegem egy mosoly keretében a fejem tetejére tolom, majd mosollyal lépek a pulthoz, hogy a szokásos rendelésem leadjam, ezután pedig a szememmel keresni kezdem Ana-t és mikor megpillantom elindulok feléje. Meglepő, hogy nem hagyott itt, de azért örülök neki, nem viselném túl jól, ha most a semmiért itt kellett volna ücsörögnie.
- Szia! - mosolygok rá, majd azonnal le is ülök vele szemben, aztán magam mellé teszem a cuccaim. - Bocsi, hogy késtem, de elkésett az ébresztőm. - magyarázom ezzel a macskámra fogva az amúgy teljes mértékben az én számlámra felróható problémát. - Viszont örülök, hogy megvártál, jövök neked egy csokis fánkkal. - próbálok viccelődni, mert valljuk be, ha nem önti rám a kávéját, már az is hatalmas nagy szerencse lesz.