Történetem...

„Drága Nagyi!
Tudom, hogy most nagyon haragudtál rám, és minden okod meg is volt rá. Rossz voltam, felelőtlen, és nem utolsó sorban nagyon is önző. Nehéz volt neked egész kiskorunktól kezdve, tudom én, sajnálom, hogy nem igyekeztem könnyebbé tenni. Sajnálom Jonathan nevében is, mert ő most nem tud bocsánatot kérni.  Öt éve volt utoljára, hogy írtam neked, csak te kapsz kézzel írott levelet tőlem, tudom, mennyire szereted őket olvasni, elmerengni egy-egy szavon, végigsimítani a száradt tintafoltokon. Mindig azt mondtad, megvan a maga bája. Mennyire igazad volt!
Emlékszel még a napra, mikor kimondtam az első szavam? És arra, hányszor mesélted el nekem ezt a történetet? És hogy én mennyire untam mindig, mert ugyanazokkal a szavakkal mesélted? Na és arra, hogy midig én fejeztem be a végét, próbálva olyan hangszínnel, ahogy te tudtad, de nem voltam rá képes, mert a te szívből jövő, tónusos hangodat senki nem voltképes utánozni? Néha napján még ma is eszembe jut, ahogy elkezdtél kacagni, Jonathan épp rosszalkodott valamit, én pedig nem tudtam nem visszafogni a mosolyom, a nevetésed hallván. Szoktál még most ilyen szívből jövően nevetni ott is? Van valaki, aki jobb kedvre derít, ha Nagyapa megbánt?
Apából, a fiadból diplomata lett, utazik rengeteget, meghallgatják az emberek, van tekintélye, tudod, ezt akarta mindig is. Anyával elválltak, azóta minden félévben új pasija van.  Tudom, hogy mindig megvetetted, hiszen nem volt nem volt magasabb vagyoni osztályból való, mint Apa, de Apa ellen nem tehettél semmit. Neki új felesége van, már négy éve házasok, kedves nő, a neve Bernadette, és boldogok együtt. Az édesapja a külügyminiszter, úgyhogy boldog lehetsz, Apa végre magához valót választott.
Jonathan katona lett, jelenleg a különleges erőknél szolgál, fogalmam sincs hol. Néha küld egy levelet, hogy ne aggódjak, de tudod, hogy van ez az ikertestvéreknél, mást sem tudok, csak aggódni. Úgy érzem, bármelyik pillanatban kiszakadhat egy részem.  Csak te értheted ezt meg, hiszen Cecile néni halált is jobban megsínyletted, és hamarabb tudtad, mint az orvosok. Ettől félek én is. Nem akarok arra ébredni egy reggel, hogy nincs meg a másik felem. Néha szinte érzem a félelmét, a bánatát, és tudom, hogy szörnyűségek is történnek vele, de hát ismered milyen, mondhatok én neki bármit, olyan mintha a falnak beszélnék. Sőt, még a fal is hamarabb hallgat rám, mint az a makacs öszvér!  
Én? Én továbbra is a balettnak élek. Képzeld, az egyetemen kezdtem tanítani, két éve ott vagyok, és imádom ezt csinálni. Megtaláltam az utamat, és jelenleg is rajta lépkedek. Tudom, hogy mindig is ezt akartad, azt csináljam, amit szeretek, de az lehetőleg legyen kapcsolatban a balettel.
Emlékszel még, hogy az első balett órámra is te vittél el? Hat éves voltam, féltem, mindenki fiatalabb volt, mint én, és sokkal ügyesebbek. De te bátorítottál, azt mondtad ne adjam fel. Én nem adtam, és már 22 éve ez a szenvedélyem, hála neked.
Remélem te is jól vagy, és gyakran lenézel rám. Alig tudom elhinni, hogy már hét éve elköltöztél, és nem beszélhetek veled, nem bújhatok csak úgy oda hozzád, nem hívsz többé Ninikének, nem simogatod meg a fejem, hogy felkelts, és nem vársz pirítóssal reggel. Hiányzol Nagymama, minden nap, minden órájában, de tudom, hogy te ott vagy boldog. Ígérem, legközelebb hamarabb fogok neked írni.
Szeretettel ölel és csókol egyetlen unokád:
Anaideia”

Leteszem a tollat, és ránézek az órámra. Fél három. Még három órám van aludni. Összehajtom a levelet, gondosan, tökéletesen, beleteszem a már megcímzett borítékba és leragasztom. Majd azzal a mozdulattal elsüllyesztem az íróasztalom legalsó fiókjába. Sosem fogom elküldeni, nincs hova, a Mennyországban nincs Postaszolgálat.. Végigsimítok az apró aranyláncon, Nagymama nyakláncán, majd leoltom a villanyt, és összekuporodok a fotelen. Álmodj szépeket Nagymama.