Utolsó óra. A tüdőmből megfáradt levegő préselődik ki a gondolatra, miközben ujjaim feltartóztathatatlanul játsszák tovább a jól ismert dallamot. Beethoven Für Elise-jét mindenki ismeri, még az is, akinek annyi köze volt életében a zenéhez, minthogy bekapcsolt egy ismert oldalt a neten, néhány jó szám után kutatva. Szóval, még a laikusok is tisztában vannak azzal, milyen gördülékeny, és tiszta, fényes. Akár a harmatcseppektől elnehezült, de formáját még kitartóan őrző pókháló. Mestermű, ami életre kel az ujjaim alatt. Varázslatosan szép.
Már az sem érdekel, jegyzetelnek-e. Tartsuk meg a muzsikát annak, ami: az érzelmek széles skálájának, csábító lélekmelegítőnek, véget nem érő ragyogásnak. Az ilyesmibe nem fér bele sem egy jegyzettömb, sem toll. Talán néhol túlságosan beleélem magam, a forte pedál időről időre az utamba kerül. Biztosan a kint dolgozók is jól szórakoznak, a nyitott ablak még annyira sem hangszigetel, mintha becsuknánk.
A negyed órás rögtönzött kis koncert végén a srácok felé fordulok, és kíváncsian végignézek rajtuk.
- Látjátok? A jó zene nem a bonyolultsága miatt jó, hanem mert a maga egyszerűségében, néhány hanggal is egyedülálló marad - mosolyodom el kissé fáradtan, de remélem, hogy sikerült átadnom nekik az üzenetet. Felröppen egy kéz, készségesen válaszolok a kérdésére, minduntalan tegezve a fiatalokat. Talán én vagyok az egyetlen tanár itt, az egyetemen, aki habozás nélkül tegezi a hallgatókat, a magázást ugyanis túlságosan ridegnek érzem. Főleg zenetanári minőségemben.
- Nincs több kérdés? Akkor viszlát a jövő héten!

Rekordgyorsasággal tűnnek el a teremből. Egy lány azonban hátramarad, vált még velem néhány szót, amíg a kottákat rendezgetem. Tudni szeretné, adok-e különórákat otthon, mert a húgának szüksége lenne rájuk, már ha nem vagyok túl elfoglalt. De igen, hihetetlenül elfoglalt vagyok! Anya, feleség és tanár egy személyben; tehát jószerivel semmi szabadidőm. Mégis azt mondom, meglátjuk, hogy fér be a naptáramba. A lány vigyorogva hálálkodik, és már rohan is.

A kottafüzeteket a táskámba rakosgatom, elteszem a mobilom, és már éppen indulnék magam is, mikor egy férfi lép a terembe. Soha nem találkoztunk ezelőtt, mégis olyan arcpirító magabiztossággal jön, és kezet nyújt. Meghökkenek. Ez valami beugratás? Azután mégis elfogadom a felkínált kezet, és finoman megszorítom.
- Anna Buchanan. Örülök, ha tetszett, bár... kicsit váratlanul ért. Ön itt dolgozik?
Próbálok puhatolózni, még sosem láttam az épületben. Remélem, nem valami kottafüzet fetisiszta. Halványan elmosolyodom.