Történetem...

Londonban láttam meg a napvilágot, még valamikor a múlt században, a család első, és utolsó gyermekeként. Egyesek szeretnek azzal viccelődni, hogy a szüleimnek már én is sok voltam, és nem akartak még egy ilyen istencsapást a világra hozni, de legyünk őszinték, 4 éves koromig pont olyan gyomorforgatóan elragadó voltam, mint bárki más abban a korban. Állítólag mindenkire mosolyogtam onnantól kezdve, hogy fel tudtam ülni, még akkor is, ha sosem láttam az előtt, és lássuk be, nem sok okom volt szomorkodni. Apám egy leszerelt tengerészgyalogos, ki már érkezésem előtt is borbélyként kereste a kenyerét, anyám pedig...nos, valaha ő is volt fiatal, és bevállalós, de én már csak cukrászként ismertem meg, és próbáltam is inkább erre koncentrálni, a ládányi fénykép emléke helyett, amit a padláson találtam. Szóval, ott tartottam, hogy nem volt okom szomorkodni, hisz én voltam a szemük fénye, és süti is volt otthon bőven, meg persze torta! Nem telt el hét anélkül, hogy ne faltam volna be egyet, főleg az után, hogy anyámnak mániája lett, hogy valami maradandót alkosson, és a félresikerült kísérleteit valakinek meg kellett semmisíteni. Gondolom ezek után nem meglepő, hogy amire megkezdtem az iskolát, könnyebb volt átugrani engem, mint megkerülni...
Nyilván ismeritek azt a narancssárga, tigriscsíkos macskát, akinek ami a szívén a száján, és ami a tányéron van, az csak idő kérdése, hogy a gyomrába kerüljön. Én egyenesen imádtam azt a dögöt. Komolyan mondom, halványan rémlik, hogy vele vettek rá arra, hogy tanuljak meg olvasni, és az írásban is sokat segített a felette lévő keresztrejtvény. Még ma is mosolygok, ha meglátom azt a szőrpamacsot, gyerekként pedig egyenesen imádtam, annak ellenére, hogy róla kaptam utált gúnynevem, ami sajnos végigkísért az egész nyomorult alsó tagozaton. Sosem voltam nagy rajongója annak, hogy egy dohos épületben bezárva tengessem a napjaimat, a többiek cikizése pedig csak rátett még egy lapáttal, szóval amikor csak tehettem, felszívódtam. Ha olyan taplók vagytok, mint egykori osztálytársaim, biztos arra gondoltok, hogyan tud felszívódni egy olyan gyerek, aki kitett hármat is szélességben? Hát nem a szekrényben bújtam el, azt jól gondoljátok! Viszont, ha korábban volt egy óra, mint az átlagos, és még túl álmos volt a tanár, hogy megnézze hányan vagyunk? Be sem mentem! Hallottam valami fertőzésről? Úgy elkaptam, mint a húzat! Filmvetítés volt, és lekapcsolták a villanyt? Már a folyosón is voltam! Az udvaron tartották a torna órát? Ötöst érdemeltem volna, amiért ilyen gyorsan átmásztam a  kerítésen, az igazgatói helyett. A felső tagozatot aztán egy másik, majd egy harmadik iskolában végeztem el, mikor sorra megunták, hogy nem annyira vagyok jelen, de végül apámnál is betelt a pohár. Visszagondolva csodálkozom a birka türelmén, de akkor egy erőszakos vadbaromnak éreztem, azt viszont sikerült elérnie, hogy nyugton maradjak, és tényleg bent legyek az iskola óráin, annak ellenére, hogy sok újdonsággal nem szolgált. Hiába volt a város egy teljesen másik kerületében, itt is rögtön Garfield-nak kezdtek csúfolni. A negyedik iskolába azért tettek át végül, mert az egyik nagyokosnak rátapostam a  kezére, és szegény ártatlan gyermek gipszben volt hónapokig.
A középiskolát sem vártam túlzottan, ám a duma arról, hogy az ember megváltozik ahogy kamaszodik nálam hatványozottan igaz lett. Őszintén szólva sejthettem volna, hogy nem maradok örökké kis gömböc, hisz a szüleimnek is gyakrabban kellett életükben lehajolni, mint székre állni, de mit tudtam még akkor a genetikáról? A lényeg, hogy amíg a 150 centimhez a 76 kilóm eléggé sok volt az általános utolsó éveiben, addig a középiskola elején a 175 centihez már szinte még kevés is, a 181-hez pedig már kimondottan. Alig hittem a fülemnek, amikor azért kezdtek cikizni, mert girnyó vagyok, de ez sem tartott sokáig, hisz mint az iskola hústornyainak egyikét, engem is beválogattak a kosárlabdacsapatba, onnantól pedig eléggé más lett minden. Hazudnék, ha azt mondanám, könnyedén vettem az edzéseket, de mivel a tornatanár egy szadista állat volt, aki mellett apám is inkább krumplit pucolt volna, ezért nem volt szembetűnő a szenvedésem, az első fél évben mindenki a halálán volt, és még a jobb erőben lévők is azon gondolkodtak, hogy inkább a színház szakkört kéne választani, vagy a kézműves házat. Nekem is megfordult a fejemben, de a végére már egyáltalán nem éreztem a kezem, vagy a lábam, így félek ott sem húztam volna sokáig. Az egyetlen előnye a dolognak az volt, hogy az igazgatónk imádta ezt a sportot. Keringett egy pletyka arról, hogy a környező iskolák igazgatóival mind régóta ismerik egymást, és már az óvoda óta versengenek mindenben, amiben csak lehet, felnőttkorukra pedig a sporttrófeák gyűjtése lett a fő szám, és mindenki aki hozzájárult ahhoz, hogy a mi iskolánk legyen az élen, nagyon jól járt. Ha elaludtam néhány órán, csak legyintettek. Ha nem volt kész a leckém...legyen elég annyi, hogy 10. osztálytól felfelé már eszembe sem jutott megírni egyik tárgyból sem. Ó, és felelnem sem kellett, minden félévre beírtak nekem 3 darab ötöst, és el van intézve. A témazárókat persze meg kellet írnom, annak rendje és módja szerint karóra, de még így is kijött a 3-as átlag mindenre, szóval egy idő után csak üresen adtam be a lapot, a végén pedig már a dolgozatírás elején elhagytam a termet a társaimmal együtt, és kint bagóztunk az udvaron, amíg a tanárok bent íratnak. Nem mondom, hogy nem ragadt rém valami így is, főleg az informatika órák voltak érdekesek, miután megtaláltuk a Quake 3-at az egyik meghajtón, de az órákra bejárni innentől már csak formaság volt. Azok aztán szép idők voltak, azelőtt sosem hívtak meg egy buliba sem, akkoriban viszont csak akkor nem volt pohár a kezemben, amikor épp egy kosárlabdát pörgettem benne, mielőtt megindult volna a palánk felé. Valami eszméletlen volt! A csapattal bejártuk Európát, és földbe döngöltük a hazai pancsereket is, és ha már ott voltunk, lenyúltuk a csajaik, elvégre ami jár a győztesnek, az jár. Komolyan mondom, amikor eljött az utolsó bizonyítványosztás, és a csajok elkezdtek bőgni, teljesen meg tudtam érteni őket. Ez volt életem legboldogabb időszaka, és bármilyen furcsa, mindig is hiányozni fognak ezek a semmirekellő izomagyak, akikkel együtt csapatot alkottunk. A buli, amit bizonyítványosztás után csaptunk, na az sem volt semmi. Nekem személy szerint a helyszínválasztással kapcsolatban mondjuk voltak fenntartásaim, de végül beláttam, hogy ha azt akarjuk, a fiatalabb lányok is részegre ihassák magukat, akiket meghívtunk, ennél tökéletesebb helyet nem is találhattunk volna. A lovakat egy cseppet idegesítette a hangos zene, a gazdájuk viszont olyan részeg volt, hogy ha a nappalijában tartjuk a party-t, talán még arra sem kel fel. Páran állítólag ki is próbálták, tényleg így van-e, miután jobban megismerték egymást, nekem viszont főleg azért maradt emlékezetesen az éjszaka, mert itt kerültem először komolyabb összetűzésbe a törvénnyel.
Már nem emlékszem, kinek támadt az a csodálatos ötlete, hogy keverjünk egy más fajta koktélt, de tartok tőle, hogy én lehettem az, mert világ életemben utáltam a  lovakat. Messzemenő részletességig nem tudok sajnos nyilatkozni a dolgokról, mert olyan atom részeg voltam, hogy tényleg csak az rémlik, ahogy egyszerre a lángok felcsapnak az égig, aztán a lovak dühödten rohannak kifelé, majd valaki elordítja magát, hogy jönnek a zsaruk, én pedig szaladok a többiekkel. Nagy mázlim volt, hogy egyik lónak sem esett baja, de sajnos a szerencse nem ellensúlyozza a hülyeséget. A zsaruk elől el tudtam szaladni, a nyomomba sem értek, de mit gondoltok, honnan volt a benzin? Naná, hogy az én mocimból, anélkül pedig persze nem indult, és mivel ott találták, ennyi erővel akár maradhattam is volna. Mint említettem, a pacik megúszták, azt pedig senki sem látta, hogy én személyesen eldobtam volna-e egyetlen palackot is, a tűz pedig hajlamos eltüntetni a bizonyítékokat, szóval az ujjlenyomataimmal sem mentek semmire, legalábbis lesittelni nem tudtak, csupán közmunkára kárhoztattak. A bíró vicces kedvében volt, mert úgy ítélte, az lesz a legjobb, ha lószart takarítok egy istállóban, hogy biztosan megbánjam a tettem, és ki is rendeltek egyhez, ami akár a világ végén is lehetett volna részemről. Az, hogy semmi kedvem nem volt hozzá, enyhe kifejezés, de akárhogy törtem a fejem, semmi nem jutott eszembe, amivel kibújhatnéka  dolog alól, így végül beadtam a derekam, és megkezdtem a munkám a Breath Ranch-on. Utáltam azt a helyet, utáltam hogy még pizzát sem lehet rendelni este 10 után, és gyűlöltem a lovakat, ahogy ők is engem, de aztán a harmadik napon megpillantottam egy halvány reménysugárt arra, hogy talán mégsem lesz olyan borzasztó ez az egész. A lányt Melanie-nak hívták, és már az elején feltűnt, milyen elbűvölően jó lökhárítói vannak, annak ellenére, hogy kifejezetten szende szűznek tűnt. Tudjátok, az a tipikus szülők kedvence jó kislány, akiből sosem néznél ki semmi simlisséget. Na itt jöttem képbe én. Szerencsére ő is bolondult értem, és meg kell hagyni, megérte a pénzét a csaj, szó szerint minden hülyeségben benne volt, ráadásul vele az oldalamon képtelenség volt lebukni. A látvány, ahogy két hatalmas gyönyörű szemével elterelte rólunk a gyanút, mikor egy digitális kamera a zsebembe vándorolt, több volt mint vadító. Mással biztos az őrszobán kötök ki, vele viszont kisétáltunk a főkapun, mintha mi sem történt volna, aztán az izgalomtól hevülten kaptam fel, és hátát a falnak passzírozva smároltam vele vagy negyed órán át, amíg megjött a távolsági busz. Komolyan, amilyen pocsék napom volt a gazdának köszönhetően reggel, estére annyira kárpótolt, amikor a lánya kiszökött hozzám. Imádtam a csajt, a magam módján, bár el kell ismernem, hogy az édes kevés, és azon sem sértődöm meg, ha nem én leszek a témája a következő szerelmes ponyvaregénynek, de tényleg jó volt vele na. Az utolsó éjszaka, amit együtt töltöttünk, varázslatos volt, bármilyen nyálasan hangzik is. Nehéz elhinni, hogy az volt életében az első, hisz többszöri újranézés után is úgy tűnt, nagyon jól mozog, és bárki látta a videót rajtam kívül, ugyanezt mondta. Először csak néhány barátomnak mutattam meg, de aztán sorra jöttek az ajánlatok érte, én pedig nem voltam agyonfizetve a farmon, és képtelen voltam ellenállni...Hát így lettünk sztárok, igaz a többség nem az én seggemre emlékszik. Ezek után igazságtalanságnak tűnhet, hogy gázsit csak én kaptam, a lány farmja pedig tönkre is ment - semmi köze a kettőnek amúgy egymáshoz - ám azoknak sincs oka elkeseredni, akik hisznek a karmában, mert amikor fél évvel később megpróbáltam a pénzt egy újabb adag boldogságra költeni, másodszor is sikerült összetűzésbe kerülnöm a rendőrséggel, és ezúttal még az elsőnél is nehezebb dolga volt a védőügyvédemnek az ártatlanságom bizonyításában. Nem is sikerült neki.
A börtön...egy érdekes hely. És érdekes alatt azt értem, hogy unalmas, unalmas alatt pedig azt, hogy ez egyike azon kevés helyeknek, amikor nem tudsz mit kezdeni magaddal, azon kívül, hogy rettegsz tőle, mikor fog valaki elkapni. Nagyjából mint a háborúban, csak ha itt patkolsz el, hősi csínadratta helyett bedarálnak a kutyakajába. Nem tudom, ki volt az a barom, aki frankó helynek festette le ezt a földi poklot, de hülyének érzem magam, amiért bedőltem neki. Hallottatok például arról, hogy odabent könnyebb drogot szerezni, mint idekint? Na, ez pont akkora baromság, mint amilyennek hangzik. Ugyanakkor az, hogy kiket töcskölnek meg bent nők helyett...nos, maradjunk annyiban, hogy eddig zavart, ha hónapokig numera nélkül maradtam, itt viszont a szüzesség lett az életcélom. Hogy mennyire volt ez nehéz feladat? Nos, mindjárt az első nap megtalált egy krapek. Kedves mosolyú, tetovált arcú, nagy hangú egyénnek tűnt, aki nagyon szeret barátkozni. Tőle tudtam meg, hogy mázlim van, mert ezen a helyen van ugyan meleg víz a zuhanyhoz, viszont a disznók beállították, hogy gombnyomás után csak egy percig folyjon. Ez tényleg elég kevésnek tűnt, de aztán büszkén elújságolta, hogy ő megoldotta a problémát, és a egyik meglazult, leesős csövével ki tudja úgy támasztani, hogy az idők végezetéig tusolhasson, ha épp ahhoz van kedve. Fel is ajánlott,a hogy megmutatja, hogyan kell, mire én udvariasan visszautasítottam az ajánlatát, és biztos ami biztos, inkább nem zuhanyoztam a következő pár hétben. A bűz kezdett zavarni, a kiütések is, de inkább ez, mint egyedül maradni egy fegyveres bitanggal pucéran. Szerencsére ezt az udvarlómat kiengedték, egy másik srác viszont nem bírt magával. Nem mondanám, hogy tettszettem neki, inkább csak meg akarta mutatni, hogy ő itt a király még mindig, hiába kacliztak be egy ilyen izmos, jó képű, és beszari alakot, mint én. Odakint állítólag valami motoros bandának volt az elnöke, vagy ilyesmi, itt bent viszont szerencsére nem akadt olyan sok barátja, épp csak elég ahhoz, hogy ne essen baja, legalábbis ezt hitte. A rendelőben sajnos nem volt semmi, ami igazán hatásos lehetne első ránézésre, ám a hashajtó tabletták végül jó szolgálatot tettek. Szinte már megérte értük leesni a lépcsőn. Aztán mikor szegény Billy-t megtalálták a cellája vécéjén ülve, 23 szúrt sebbel a mellkasán, lehetőségem volt megismerni a magánzárka gyönyöreit hat hétre, viszont amikor kiengedtek, onnantól kezdve egész más volt a légkör. Valahogy senki sem kekeckedett velem többé. Ez korán sem jelenti azt, hogy nyugodtan alhattam, ó nem. Vártam a pillanatot, amikor valamelyik haverja meglátogat, de ez a  pillanat sosem jött el.
Végül nem tudták rám bizonyítani a gyilkosságot, így két év után szabadon távozhattam, és az első dolgom az volt, hogy felüljek a motoromra, és elhúzzak amilyen messze csak lehet. Az, hogy odabent nem állt rajtam bosszút senki, nem jelenti azt, hogy nem fogják idekint megtenni. Eleinte egy eldugott kis faluban húztam meg magam, ahol nem tűnt volna ki nagyon egy újabb furcsa szerzet, de aztán kiderült, hogy sikerült kiszúrnom azt a helyet, ahol az exem él, meg valami maffiózó, a többi furcsaságról nem is beszélve, úgyhogy összeszedtem a megtakarított pénzem, hozzá csaptam a helyi vegyesbolt kasszáját, és pát intettem Seaton-nak, meg még valamit egy ujjal, amit biztos nem vett jó néven. Londonba visszatérni rossz viccnek hangzott, és talán nevettem is volna, ha...
Bocsánat, tartanom kellett egy kis szünetet. Szóval, úgy volt, hogy amikor apám felhívott, lecsapom a kagylót, aztán vissza hívom, bele röhögök, és megint lecsapok, de anyám betegségének a híre hallatán ez a tervem meghiúsult. Sosem hittem, hogy létezik egy lélektani határa a szemétségemnek de...ezek szerint létezik. Becsomagoltma hát, és visszatértem hőn szeretett szülővárosomba, hogy segítsek amiben tudok, bár el nem tudtam képzelni, mégis hogy oldom meg, hogy ne csak púp legyek a hátukon. Azóta ott élek.
Már az első nap találtam munkát, egy helyi bárban. Gyakorlatilag csak beestem a csúcsforgalom kellős közepén, közöltem, hogy én vagyok az új pultos, és elkezdtem dolgozni, abban sem vagyok biztos, hogy kerestek új embert, de a fizetésem rendre megkapom, szóval annyira nem lehet gond, hogy felbukkantam. Szóval...ez történt velem eddig dióhéjban, kedves naplóm. És most irány vissza a melóba, mert azok a bunkók a hetes asztalnál már egy órája rinyálnak a számláért...HAJRÁ