Történetem...

- Be kéne ugranod.
- Mi? -csillan fel a szemem - Nebassz. NEKEM? Hogy.. én ugorjak be? Pont én?
- Nézd, táncolni tudsz, ott ülsz folyton az összes előadáson, az összes próbán lested Willt, úgyhogy... Lényegében nem nagyon van más választásunk.
- Szóval én játsszam a... én játsszam a...
- Mark-ra kéne beugranod.
- Merre van az öltöző?
- Öhm, egészen biztos vagy benne?
- hogy a VIHARBA ne lennék biztos? - úgy nézek rá, mint aki azt mnodta volna, hogy két foga van, füle meg egy se.
- Ez az első szereped lesz egy nagyszínházban.
- És?
- A karakter meleg.
- És?
- Be fognak skatulyázni.
- Fel tudom dolgozni. Most akkor beugrok, vagy sem?
Sóhajt.
- Menjél...

Azt senki nem jósolhatta meg előre, hogy a próbán...
- Figyeltek skacok...? Egy-két-há, és egy, és fordul, és kettő, és le, és három és egy-két-há, és... Jaj...!
A fiúk élén addig lidérclángként repdestem, mint lelkes újonc, megbotlok egy deszkarésben, megbicsaklik a lábam, és kíméletlenül elhasalok a színpadon. Halkan, elhalón felnyögök.
Lawrence felnyikkant.
- Na mi van, ez is benne van.., - röhög, és engem parodizálandó, elnyal a színpadon.
- Fogd be... - zihálom elfulladó hangon
- Jól vagy öcsi...? - lépett oda Mathias, lehajolt, hogy felsegítsen. Mikor az oldalamra fordulok, sejtem, hogy valami baj van. Fájdalmasan zihálok, kiszalad a vér az arcomból, szemem sarka könnyes. Fetrengek a fájdalomtól.
- Jaj... Jajistenem... - suttogom - Basszameg, nagyon fáj..
- De hát mi? Hol...? - szerencsétlenkedik Mathias. Nem értette. Hát ekkora esésbe azért ritkán halnak bele az emberek.
Aztán észrevette, ahogy fájdalmasan a bokám felé kapok, összegörnyedek, lehunyt szemmel, kínlódva, félig sírva lihegek, beharapom a számat a kíntól.
- A bokád...? Mutasd!
Adam mellélépett, hogy segítsen felültetni.
- Eltört - csodálkozott Jared.
- Dehogy - tiltakozott Mathias.
- Jaj, ne, még ez is... - bosszankodok összeszorított foggal. Érzem, ahogy Mathias hozzáér a lábamhoz, csillagokat látok, összerándulok.
- Jaj, mit csinálsz, ne nyomd már, ez fáj...
- De hát alig értem hozzá - csóválta a fejét Mathias. Majd még finomabban igyekezett feltolni a nadrág szárát.
- Aztamindenit. - füttyentett Lawrence, Adam pedig automatikusan nyúlt a telefon után.
- Hívom az orvost...
Mathias felnyögött.
- Jézusom, pár óra múlva kezdünk.

Azért is meg akartam csinálni.
Kaptam elasztikus merevítőt a lábamra, és injekciót, hogy végigtáncoljam az előadást. Nem mondhattam le, mert hát ez Életem Nagy Kiugrási Lehetősége. kis kezdő csicskák meg ugye...
NEhéz volt. Próbálkoztam előtte. Óvatosan próbálgattam, hogy lábujjhegyre álljak, először az egészséges lábammal, aztán a másikkal is.
Jó lesz. Menni fog. Kurvára fáj, de menni fog. Vágjunk bele.

Tulajdonképpen csak a nyitószámmal szenvedtem meg. Nagyon szokatlan, mi több, kényelmetlen volt a merevítő, hiába volt elasztikus, ide-oda csúszkált a bokámon. Rettenetesen kínlódtam az újfajta jármóddal, amit ennek viselése kényszerített rám. De persze azt is tudta, hogy ebből a közönségnek semmit nem szabad látni, semmit nem vehet észre. Elővette hát azt a mosolyom, amire egyszer a meleg kolitársam azt mondta, hogy bűbájos, és igyekeztem, hogy egy pillanatra se jöjjön le az arcomról, bármennyire fáj.
Úgy a második szám közepe táján azonban egy pillanattól mintha hirtelen megszűnt volna a fájdalom. Mintha egy védőburok, egy légbuborék vette volna körül sérült lábam, ami elnyelt minden fájdalmat, és csak kellemes zsibbadtságot árasztott szét a testemben.
Megdöbbentem. Kicsit ki is estem a színpadi megjelenésből, magamról megfeledkezve, túlmozgásomat is megduplázva próbálgattam, hogy mi a csuda történt velem. De szerencsére Jared egy erőteljes bökéssel felriasztott, és tudtam tovább csinálni a feladatom. Az öröm végigömlött a tagjaimban, könnyű eufóriát éreztem, na majd most minden sikerül.
A gondok úgy kezdődek, mikor Lawrence a léleképítős dalánál belerúgott a lábamba, miközben a földön ültem.
Akkor bezzeg egyből eszembe jutot a lábam, bár tompa zsibbadásnál még most sem éreztem egyebet. De halványan belém nyilallt, hogy ebből még baj lehet.
Lett is, de csak későn, a keresztrefeszítős dalnál, mikor salsáznom kellett, egy lépésnél késszúrásszerű fájdalom nyilallt a bokámba, és végigvillámlott a térdemen, a combomig, egészen fel az agyamig.
Na akkor megbicsaklott a hangom. Megijedtem, de reméltem, hogy talán csak véletlen volt. De nem. Valami nagyon nem volt rendben, már rá sem kellett lépnem, hogy fájjon.
De hisz ez borzasztó… Megfogadtam, hogy dal végén kitáncolok a takarásba ˝szuriért˝ mert ezt nem fogom bírni, de aztán eszembe jutott, hogy a következő az én új dalom, hát egyből elfeledkeztem mindenféle fájdalomról, még az orrom is elfehéredett izgalmamban.
Mire oda került a sor, addigra valósággal rosszul lettem a hihetetlen mennyiségű adrenalintól. Remegő hangom majd elveszett, miközben bekonferáltam a dalt. Halálos csend lett, ezt még senki sem hallotta. Én sem...
A fiúk kicsit hátrébb hzódtak, leültek a színpadra. TUdtam. Tudtam, hogy úgy vannak vele, ha ezt megcsinálom most – akkor mindent. Ez egy iszonyat nehéz dal, mind fizikailag, mind lelkileg, hát hajrá.
Belevágtam. Szépen, halkan kezdtem, ahogy tanítják a közönség már sz első hangokra magába fordult, többet ért ez a dal, mint egy mise. Ahogy építkezett a dal úgy melegedtem bele egyre büszkébben, nyíltabban zengett a hangom, tökéletes magasságokat ívelt be, mindenről megfeledkezem, csak énekeltem, aki a lábamra nézett volna közben – de ki is lett volna olyan barbár – Láthatta volna, hogy szilárdan állok két lábon, nem remegek, nem akarok összerogyni. FAntasztikus volt.
Csak az utolsó hang makacskodott, nem akart kijönni, de a srácok készen álltak, hogy besegítsenek – így hibátlan lett a dal. Pár pillanatig csend.
…majd kitört a zúgó tapsvihar.
Ott álltam, én, a Kölyök, beugró understudyként, én, a szerepem szerint kis bájos meleg srác, szépen mozog, jól táncol, milyen szép hangja van... És senki nem látta, hogy ahogy kiszáll belőlem az adrenalin, remegni kezd a lábam.
Megcsináltam.
Ennyi.