London elképesztő, és megvan a saját leutánozhatatlan stílusa. Minden turista illetve itt lakó ember szívébe beköltözik, nem lehet nem szeretni. Ha valaki tesz egy kört a London Eye-al, már azt hiszi csodát látott. Rengeteg érdekesség van itt, és az esős idők a kedvenceim. Erről olyan különleges Anglia, az esőről. Nem is tudnék jobb helyet magamnak, én itt születtem, ide tartozom. Nem akarok soha elmenni innen, nekem itt a helyem. Az imádatom a színészet iránt korántsem mostanában kopogtatott be az ajtómon. Az színházakat imádom, és a filmeket. A sorozatok a kedvenceim, alig van pár olyan amit nem láttam. Kész Wikipédia vagyok ezekből a dolgokból, és sokan a hasznomat is veszik ilyen téren. A jó ég megáldott a tehetséggel, miszerint pazar színésznő vagyok. Úgy tűnik engem annak szántak. Máshoz nem nagyon értek, maximum még ahhoz, hogy intelligens vagyok, és okos. Mindenkivel elvagyok, szót értek az emberekkel. Nem tudom mit meséljek még, az egész életfilozófiámat még én sem tudom. De mesélek pár történetet, amik talán elnyerik a tetszésedet. Az első, kezdjük is a jó régi színházi történetemmel, amit még a színjátszószakkör adott elő nyolcadikban. Én voltam a főszereplő húga, a kicsi Felicity. Remek darab volt, a tanárunk keze nyomát viselte. A történet arról szólt, hogy egy lány akit Destiny-nek hívtak hogyan váltja valóra az álmát, miszerint ő egy festőművész lesz. Az én szerepem összesen két jelenet volt, abban is a dívát játszottam aki nem hisz a testvére álmaiban. Nem tudom mennyire volt hiteles alakítás, mindenesetre elmeséltem. Nem tudom mit mesélhetnék az életemről és rólam. Ha valaki megkérdezi ki vagyok mindig mondok ilyen kis sztorit az elejére. Na de akkor kezdjük is el ; London egyik kis kórházában láttam először Londoni kis kórházat, meg úgy általánosságban mindent. A szüleim nagyon odaadóak és szeretőek voltak, de vigyáztak arra, hogy ne kényeztessenek el. Egy elkényeztetett gyerek felnőtt korára sem lesz jobb, az ilyeneket nem sokan kedvelik. Kiskoromban - mint minden normális gyerek - imádtam a meséket, de annál is jobban szerettem a komédiás műsorokat. Nem értettem sokat, de szerettem nézni, tetszett a nevetés a háttérbe. Majd egy idővel mikor anyu mesélt nekem, hogy azok az emberek nem is léteznek a tévébe, csak kitaláltak nem értettem. De hát láttam őket, ott voltak, léteztek! Nem értem! Idővel megértettem mindent. Mikor elkezdtem hatévesen az iskolát, anya beíratott színjátszókörbe, mert látta mennyire jól előadom magam otthon a húgommal. Sok darabot készítettünk csak úgy, és eljátszottuk a szüleinknek. Emlékszem milyen kis bugyuták voltunk, mindig valami fura hercegnős volt. Valamiért mindig én voltam a paci. Nem is tudom miért.. talán mert húgom van? Na mindegy. Szeretem őt, de néha nagyon parancsolgatós. Sztorihoz visszatérve.. hol is tartottam? Lassan már nyolc év eltelt, és ott álltam a színpadon minden évben. A szüleim rettentő büszkék voltak rám, meg is mondták, hogy nem hitték volna, hogy ennyire konyítok hozzá. Mivel abban az évben felvételiztem egy középiskolába, nagy problémánk lett ez a választás. Aztán az Arts School honlapját megtaláltuk, és megvolt a nagy cél. Ha ide bejutok, akkor sikítok! Sikítottam is, mivel felvettek! El sem hiszem! Komolyan, bent vagyok az áhított suliban? Kemény éveknek állok elébe úgy érzem. Az új kezdés sohasem ment egyszerűen. Új ismerősök, tanárok, stb.. nem valami kellemes. Sokan nem fogadnak el, hanem kinéznek maguknak és sírásig piszkálnak. De még ez sem tántoríthat el! Semmi sem tántoríthat el a célomtól! Középiskola.. csalódások, szerelmek, sírások, hazugságok, osztályzatok és könyörgések. Ez az a hat szó amiben összetudnám foglalni milyen is ez. Négy csodás évet töltöttem a még csodásabb iskolában. Emlékszem még az első napomra - majdnem hánytam, nagyon izgultam - és most itt állok másodévesként az egyetemen. Ennél jobban nem örültem még semminek. A szüleim még büszkébbek rám, jobban, mint valaha voltak. Megtanultam, hogy higgyek az álmaimban, és tegyek érte, és még azt is, hogy a szülők sosem rosszat akarnak. Nélkülük nem lennék most itt. Ó.. és említettem, hogy apám az egyik egyetemi tanár? Mindennap elmondja mennyire szeret. Szerintem nyíltan mondhatom, hogy már kezemben van a kulcs a sikerhez, csak még meg kell találnom a kinyitandó ajtót. Szóval egy szó száz sem, nem is szaporítom tovább a szót az idiótaságokkal. Ez az én történetem!
Bemutatkozás
Hello London! Charity Montgomery-nek hívnak, de a barátaimnak csak Char. 20 éves vagyok és Londonban élek születésem óta. Jelenleg Arts School egyetemre járok. A suliban dráma szakos vagyok lassan 6 éve.(egyetemen másodéves vagyok)
Szabadidőben szeretek gyakorolni, illetve vásárolni. A naplómat rendszeresen és gondosan vezetem, és röplabdázok..
A Családomról még nem is esett szó, ugye? Édesapám: Charles Montgomery Édesanyám: Tamara Montgomery Tetvéreim: Winter Montgomery Egyéb hozzátartozók: Verona Montgomery, unokatestvér. Háziállatom: Harry a macska.
Play by: Holland Roden.
A hozzászólást Charity Montgomery összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 07, 2014 9:14 am-kor.
Drága Charity, hadd kezdjem azzal, hogy gyönyörű neved van! Az előtörténeted tetszett, örültem, hogy vittél bele egy kis jellemet is, sikerült jobban bemutatni a karaktert. :3 Volt benne egy pár szóismétlés illetve elgépelés, azokat nézd át a kedvemért, de nem tartalak fel, szaladj foglalózni, és játszani. : D