Történetem...

2010.04.20, 03:45

-Én..én..én…nem… akartam.
-Tudom, nyugodj meg szépen. Minden rendben lesz. – gyengéden simogatva hátát ölelem magamhoz a húgom rázkódó testét. Haja könnyes arcára ragad majd a tincseket ujjaim köré csavarva nézek a szemébe. Bűnbánó őzike szemek, melyben könnyek sokasága csillog. Szívszorító látvány.
- Aludnod kéne egy kicsit, meglátod holnapra jobban leszel. – csókot nyomok apró homlokára majd megkérve a nővért hagyom, hogy az én egyetlen kishúgom álomba zuhanjon.


Három évvel később…

-Shh..shhh. Csak rosszat álmodtál Bell. – fáradt vagyok, alig állok a lábamon, de ha a szüksége van rám akkor itt vagyok neki. Nem fordítok hátat hiszen akkor milyen fivér lennék? Egyre rosszabb az állapota, egyre többször gyötrik rémálmok én pedig semmit nem ehetek azért, hogy jobb legyen neki. Pedig megtenném! Ha meggyógyítaná megszerezném neki a legritkább növényt, a legdrágább követ csak lássam újból mosolyogni.
-Megint láttam. A baleset… apát és azt a sok fényt. – egyre keservesebben zokog, könnyei lassan egy egész tengert eltudna látni. Sajnálom, nem érdemli meg azt, hogy szenvedjen hiszen nem az Ő hibája volt. Minden a másik sofőrön múlt…
- Csak egy rossz álom volt, itt maradok veled jó? – nem várom meg a válaszát. Többször alszok már mellette, mint a saját szobámba ezért nem kérek meghívást hanem magamtól bújok be mellé, hogy hátát simogatva segítem az álomvilágba.

Napjainkban.

- Meglátogatjuk a nagyon kedves doktorurat, beszélgetsz vele egy kicsit addig én elintézek pár dolgot. – nem túl lelkes, a helyében szerintem senki sem lenne az de bevallom mióta ehhez a pszichomókushoz jár sokkal jobb a kedve. Már a barackozáson is csak nevet, nem pedig morgolódik. Ez pedig nagy haladás.
- Eszünk egy fagyit utána?
- Hogy mondhatnék nemet a boci szemeidnek? – még ha én nem is ehetek, a drága cukorbetegségem miatt Őt nem fosztom meg a lehetőségtől. Egyen csak nyugodtan én úgysem kívánom a fagyott vizet.
- Poooh! Nézd csak…az a fiú, megint. – könnyekbe lábadt szemmel néz a kiviharzó fiú után. Már rengetegszer láttuk, de sosem beszéltünk vele. Most viszont eléggé feldúltnak tűnt.
- Menj, hív a doki. Itt várlak, jó? – bátorítóan mosolygok rá, de ahogy becsapódik a háta mögött az ajtó egyből felpattanok és a fiú után veszem az irányt. Meg kell tudnom mi baja.
HAJRÁ