Történetem...

-Benned megbízik Alex. – Erősködött anyám egy vasárnap délután. Nagyjából egy órája igyekszik meggyőzni arról, hogy utazzak Angliába a húgommal. Biztos benne, hogy Constance nem boldogulna egyedül. Szerinte túl naiv és fiatal ahhoz, hogy egymaga megéljen Londonban. Hiába beszélhetek neki, képtelen beletörődni abba, hogy az egyetlen kislánya más országban akarja szárnyait próbálgatni. Mélyen, valahol a lelkem mélyén én sem engedném el, tekintve születését és annak körülményeit. Connie mindig is a maga ura volt, nézzük csak a tényt, hogy hét bátyja van. Abból hat nem igazán foglalkozott vele sosem, noha tudom, hogy bármelyikük az autó elé ugrana, ha a húgukról lenne szó. Én voltam az egyetlen, akiben barátra lelt. Nem szégyellem bevallani, olykor bizony babáztam is vele. Nem tudtam neki sosem ellenállni és most is nehezemre esik.
-Nem tudom anya. Nagylány, tud magára vigyázni.  – Próbálok valami mosoly féleséget magamra erőszakolni, valami nyugtató mosoly szerűséget, amitől a légzése talán csillapodik és nem dagad majd úgy a homlokán az ér.
-Ne mond ezt te is. Mintha csak apádat hallanám.  – Fakad ki és könnyes lesz a szeme. Apám mindig is könnyen kezelte a helyzetet, noha teljes mértékben elkényeztette egyetlen lányát. – Nagylány, tud magára vigyázni.  – Utánozta meglehetősen hitelesen apámat és apám további koppintása köhögésbe fojtott nevetésem miatt félbeszakadt.
-De ez az igazság. Felnőtt, már nem gyerek, bár néha még úgy gondolkodik. Kapnia kell az élettől néhány pofont, hogy megértse, nem rózsaszín cukormáz minden.   – Kegyetlenül hangzik, de igaz. Connie néha még bizony tényleg úgy viselkedik, mint egy naiv fruska, de szerencsére a taníttatásomnak, az esze a helyén van.  - Különben sem utazhatsz vele. – E felelőtlen kijelentés hallatán anyám szeme felcsillant, szeméből a könnyek felszáradtak, szinte hallottam agyának minden egyes rezdülését, tervét és gondolatát az elkövetkezendő évekre. Meg kell óvnom a húgomat anyánktól és az egyetlen lehetőség az, ha beadom a derekam, itt hagyom New York-ot és elmegyek vele az ismeretlenbe. Feladom jól kereső munkámat, hogy a húgommal töltsem a következő legalább három évet. Ollé…
-Elutazom… elmegyek vele anya, csak ne kombinálj. – Nézek a plafonra, megvakarom borostás állam és homlokomat ráncolva felbaktatok az emeltre. Hallom még a fordulóban, hogy boldogan újságolja apánknak a hírt, aki persze zsörtölődve fogadja és kezdetét veszi a hosszú ideje házasok közti vitázás, ami néhány pillanat múlva már nem is arról szól, ami miatt kirobbant a háború.
Megállok Connie szobája előtt. Végignézek az ajtón, amit hajdanán Zach és én tettünk rendben. Rózsaszínű, természetesen a nevét is ráfestettük, ami most letakarva kandikál ki az egyik leghíresebb fiúbanda képe mögül. Gyűlölöm ezt az öt nyálas suhancot, de a brit tinilányok odáig vannak értük.
Kopogok kettő rövidet, majd egy hosszút és benyitok. A szobája még mindig ugyan úgy néz ki, mint kislánykorában, csupán annyi különbséggel, hogy a babákat most poszterekre cserélte.
Mindenhol ruhák, a hatalmas bőrönd teletömködve mindenféle kramanccal, Connie pedig a kupac közepén ül és elanyátlanodva néz rám hatalmas kék szemeivel.
-Na nehogy már bőgni fogsz nekem… pont te, aki annyira várta, hogy végre megpattanjon innen. – Vigyorgok rá hitetlenül, majd besétálok a háborús övezetbe és leülök mellé. - Van egy szar hírem… én is veled megyek. – Ettől kicsit felderül, de látszik rajta, hogy valami nyomja a lelkét.
-Na mi van, mi bajod? Jó édesanyád már így is szívbajos, semmit ne mondj neki, csak kamuzz. – Adom életem talán leghülyébb jó tanácsát, amikor kibukik belőle sérelme.
-Úristen, láthatom a One Direction-t!! – Visítja, rám néz kerek szemekkel, belőlem pedig kitörik a világtörténelem legszebb és leghosszabb káromkodás sorozata.
Hát így indultunk útnak ketten. Constance és én az ismeretlen felé. Nem mondom, hogy jól indult minden, mert ami kettőnk közt volt, az mára már eltűnt, de még mindig az én kicsi, egyetlen húgom.
Fél év után végre elmondhatom, hogy olyan munkám van, amit szeretek. Mindig is foglalkoztatott a pénzügy világa, irodában ülni annyira nem szeretek, de a modellkedés, amivel megkeresem a zsebpénzt, annál inkább nekem való. Kezdenek megismerni a divat mogulok, sínen van az életem és azt hiszem, ezzel Constance élete is. Már csak egy dolog hiányzik az életemből… rábízom a fantáziádra mi.