Matthew & Benjamin

**Benjamin Reece** Age : 29 Tartózkodási hely : London

Matt & Ben

Ilyen a világon nincs. Komolyan. Elhiszitek ezt? Annyi diák közül, épp vele, pont Vele kell lennem. Bárki más megfelelne, a nagyszájú, a verekedős, a depressziós, az iskola utcalánya. Bárki. És mégis, voltam olyan szerencsétlen, hogy épp az egyetlen olyan diákot osztották be mellém, kit még a pokolnak se kívánok.
Senki ne mondja, hogy túl kemény, vagy kegyetlen vagyok. Aki nem tudja, milyen érzés, ha átver az, akit mindennél jobban szerettél, akinek minden titkod kiadtad, akinek megnyíltál, az egy szót se szóljon. Hazudott, kihasznált, játékszer voltam csupán. Kinevette naivságom, elárulta érzéseim.
A mai napig néha eszembe jut, talán beszélnem kellett volna vele, meg kellett volna hallgatnom. De nem számít hány nap, hét telt el, képtelen voltam visszafogni magam. Könnyeim azonnal útnak indultak arcomon, mikor eszembe jutott. Fájdalom szaggatta lelkemet, úgy éreztem belehalok, úgy éreztem nincs tovább.
Fogalmam sincs, hogy csináltam, de túlléptem rajta. Nem felejtettem el, azt sose fogom. Mindig ő lesz az első, igazán nagy szerelmem, de ő lesz az is, ki először vágott át a palánkon. Ki először árult el mindent, mi én vagyok.
Gondolkozás nélkül szakítottam meg vele minden kapcsolatot, elmenekültem, egyetlen szó nélkül. Nem tartom hibának, mert akkor, abban a helyzetben ez volt a legjobb, amit tehettem. Magammal kellett törődnöm, az én érzéseimmel, az övéi abban a pillanatban egyáltalán nem érdekeltek.
Halkan sóhajtok, behunyom szemeimet, fejem a falnak döntöm. Erősnek kell lennem, nem enyhülhetek meg csak azért, mert itt van, és pont olyan tökéletes, mint amilyen akkor volt, mikor először láttam. Mosolya, arca, alakja, mind-mind beleégett elmémbe. Magam előtt látom, ha becsukom a szemem, megjelenik álmaimban, vágyaimban.
A folyosó felé pillantok, ahogy meghallom a közelítő lépteket. Nem látom még az érkezőt, de nem is kell, enélkül is tudom, hogy ő az. Ilyenkor már senki nem jár erre, és egyébként is épp itt az ideje annak, hogy megérkezzen végre.
Ellököm magam a faltól, kezeim zsebembe csúsztatom, arcomra érzéketlen, hűvös maszkot varázsolok. Mintha nem éreznék semmit, mintha nem fájna. Isten ments, hogy megtudja, még mindig éget belülről, amit velem tett.
- Végre Twain, már kezdtem azt hinni, nem ismered az órát. - rövid, pillanatnyi szúrós pillantást küldök felé. Nem tudom anélkül őt figyelni, hogy ne jusson eszembe az együtt töltött idő, hogy ne érezzek vágyat arra, hogy megbeszéljük, helyrehozzuk, amit elrontott. De nem tehetem, nem, mert még egy árulást már nem bírnék elviselni.
- Elkezdhetjük végre? Semmi kedvem rád pazarolni az egész délutánom. - orrom alatt morogva fordulok sarkon, és bökök az ajtóra, jelezve, talán ki kéne nyitnia. Nála kell, hogy legyen a kulcs. A tanár legalábbis ezt mondta nem olyan rég.

**Matthew Twain** Tartózkodási hely : London

Jace

Ben

Turn the page maybe we'll find a brand new ending Where we're dancing in our tears

Ma egy saját számomat vettük fel a haverokkal, a Lost starst, csak ott volt a hiba, hogy rettenetesen fájt a torkom, és be is voltam rekedve, így reggel rettenetes hadjáratot indítottam a fájdalom ellen, minden vackot bevettem, így mire odaértem, éppen úgy állt a dolog, hogy kétszer el tudom énekelni tisztán, aztán halál. Mivel az előző napokban sajnos sokszor volt fellépésem, és rendesen kihasználtam a torkom adta lehetőségeket. Ma viszont még nagyon akarok énekelni, így fogom a gitáromat, és elbattyogok a megfelelő helyre. A barátom dobol, és az egész kellően jól hangzik. Ezt még régen írtam, mikor Ben éppen elhagyott. Most már egy kicsit könnyebb elénekelni, így a felvételre is könnyebben szánom rá magamat. Túl sokáig csináljuk, már látom, hogy el fogok késni, de ünnepélyesen is hadirokkant vagyok, a lábaim tiszta sebek a táncórától, és a torkomnak most viszem be a kegyelemdöfést.
Mikor végzünk bólintok, és megköszönöm mindenkinek, hogy a napi szívást teljesítették velem, majd egy vékony, vörös pamut sálat csavarok a nyakamra szorosan, a széleit betűrve, remélem, legalább a kínzó fájdalmat képes csillapítani.
Elmegyek a megbeszélt helyre, fejem teljesen ki van ürülve, csak a zene szól benne, kellemesen betöltve mindent, így nem gonolok Benre, és arra, milyen kínos lesz vele, hogy mérges vagyok rá, és fáj, amit tett velem. Ha már nem kellettem neki, mondta volna meg azt, csak pár szó, de nem, még erre sem volna képes azok után, amiken együtt átmentük, pedig boldogok voltunk. Vagyis én biztosan. De ha így is intézett el engem és kapcsolatunkat, akkor is lehetne benne annyi, hogy nem utál ennyire, hiszen nem tettem semmit, ő tiport bele a sárba és alázott meg. Ezért sem örülök, hogy most egy helyre osztottak be minket, mert rohadt módon felbasz, hogy ilyen.
És igen, a mostanában megszokott kedvességgel fogad, amire én csak szemet forgatok, mert az a leg fájdalommentesebb opció, és mikor az ajtó felé int, csak előrehúzom a táskám és mélyre túrva benne keresem meg a kulcsot.
- Én is örülök, hogy látlak, Ben. - köszönök vissza rekedten, halvány mosollyal, és kinyitom az ajtót kívánságára, előre engedve őt, majd becsukom utánunk, a kulcsot elteszem.
- Mi is a feladat? - Kérdezem meg ledobva a cuccom a legközelebbi székre, kapaszkodva a kávémba, mely forrón gőzölög ujjaim közt. Apró kortyokat iszom, szinte végigégeti kisebesedett torkomat, ez így érdekes lesz, remélem, nem kell sokat beszélnünk ebben a fantasztikus házifeladatban, mert akkor én tuti sírva fogok fakadni a fájdalomtól. Amellé pedig nem lenne jó ez a remek hangulat.
- Csak azt áruld el, végig ilyen kedves leszel? - tudakozom, de a vége köhögésbe fullad. össze kell szorítanom a fogam, hogy ne káromkodjak egy sort a fájdalomtól, és várom, hogy a kisfőnök tolassa a szöveget.

♫ Music: Lost stars » Note: jobb lesz, ígérem @.@ » Words:????

**Benjamin Reece** Age : 29 Tartózkodási hely : London

Matt & Ben

Unottan támasztom a falat, semmitmondó arckifejezésem azonban csak látszat. Lelkem tombol, elmém őrjöng. Dühös vagyok, és kétségbeesett. Nem tudom, mit csináljak, mit mondjak, miként reagáljak.
Fáj az is, hogy itt van, egy iskolában velem, de míg képes vagyok elkerülni, a kín elviselhető. Egészen mostanáig mindent megtettem, hogy kitérjek útjából. Nem mentem a terem közelébe, miben ő is volt, nem használtam a táncteremhez közeli mosdót, elkerültem az étkezőt, mikor tudtam, ő is ott van. Menekülök előle, azóta ezt teszem, hogy rájöttem, csupán egy vicc voltam neki.
Újra elátkozom a tanárt, ki erre az egészre kényszerített. Tudom én, hogy nem lehet egyedül megcsinálni ezt a feladatot, tudom, hogy kell valaki más mellém, de nem értem, miért pont őt kaptam.
Próbáltam beszélni a férfival, kérleltem, érveltem, fogadkoztam, szinte könyörögtem. Nem hatott, bármit is mondtam, ugyanazt szajkózta. Így gondolta ki, így lesz tökéletes. Mélyet sóhajtok, behunyom szemeimet, és ismét eldöntöm, elfeledkezek erről az egészről. Nem gondolok rá, elfelejtem, tovább lépek. A gondolat szép, és jó, de gyakorlatba ültetni szinte lehetetlen.
Léptek zaja zökkent ki tépelődésemből. Kinyitom szemeim, ellököm magam a faltól, s felveszem azt az arckifejezést, miről tudom, nem mutat semmit. Semleges, rideg, unott. Tökéletes.
- Örülj ajtónyitás közben. – bökök az említett tárgyra türelmetlenül, miközben félreállok, és várom, hogy bejuthassak végre. Nem teszek megjegyzést gesztusára, csupán becsörtetek a terembe, s levágom táskám a legközelebbi padok egyikére.
- Nem tudod?– szemöldököm magasba szökik, de végül, amint legyőztem a késztetést, hogy valami igazán sértőt mondjak rá, meg tanáromra is, felhomályosítom. – Kellesz a vizsgámhoz. – felmutatom fényképezőm, mit épp ebben a pillanatban halásztam ki táskámból. Gondosan, gyengéden tartom ujjaim között. Bármennyire mérges is legyek, ez erre a tárgyra, s az időre, míg fényképezek, sose terjed ki. S bízok benne, most is megnyugszok, ha elkezdem a feladatot végre.
Kérdése hallatán úgy pördülök felé, hogy kis híján kibillenek egyensúlyomból. Jól hallottam? Még neki áll feljebb? Szám is tátva marad, s olyan hangon mordulok rá, mint támadni készülő vadállat. Köhögése se érdekel, tőlem aztán meg is fulladhat itt helyben.
- Mégis mit vársz azok után, amit… - ajkamba harapok, megcsóválom fejem, és horkantok. Nem, nem fogok most erről beszélni. Ha van képe úgy tenni, mintha ártatlan lenne, akkor se értené meg, mennyire fájt, ha elmagyaráznám.
- Idd a kávéd inkább, addig is csend van. – teszem hozzá, tüntetően fényképezőm bámulva közben. Határozottan nem lesz ez így jó, sietnem kell, olyan gyorsan végeznem kell ezzel az egésszel, amennyire csak lehet. Nem maradhatok egy légtérben vele tovább, mint szükséges.
A fényképező előkészítése könnyedén, gond nélkül, reflexből megy. Nincs szükség hozzá nagy figyelemre, talán ezért is történhet meg, hogy pillantásom hamar Jace-re siklik. Fáradtnak, megviseltnek tűnik. Kíváncsi lennék, vajon minden rendben van-e vele.
- Jól vagy? – legszívesebben leharapnám nyelvem, mikor leesik, gondolatom hangosan is kimondtam. A fenébe! De, talán még tehetek úgy, mintha egyáltalán nem érdekelne, mintha csupán udvariasságból érdeklődtem volna.

**Matthew Twain** Tartózkodási hely : London

Jace

Ben

Turn the page maybe we'll find a brand new ending Where we're dancing in our tears

Komolyan nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt az egészet, de remélem, soha többet nem fogok találkozni vele ezek után, mert ahogy ő túllépett rajtam, én még rajta nem, hogy finom legyek és nőies. Annyira betábláztam a napjaimat, amennyire csak emberileg lehetséges volt, tánc, színház, zene, ennél több dolgot akkor sem tudtam volna belesűríteni egy napba, ha akartam volna se. A parancsnak engedelmeskedve nyitom ki az ajtót neki, és elnyomom a késztetést, hogy hangosan is suttyónak nevezzem a kedves beszólásáért, de bent már megkérdezem, hogy mégis mi a fenéért vagyunk itt. Nem tudom, mire számítottam, de a normálisnak beillő kedves hangsúlyt kapom, amire csak szemet forgatok.
- Azt én is tudom, de... Mit kell csinálnom? Nekem csak azt mondták, jöjjek ide, mert szerepelek a vizsgádban - van nálam cucc, amiben táncolni szoktunk, de nem tudom, hogyan is akar fotózni, nekem csak ülnöm kell, vagy valami konkrétabbat csinálni. Jó lenne, ha segítene, mert még nem vagyok gondolat olvasó. Összevont szemöldökkel meredek rá, majd erőt veszek magamon, hogy kérdezzek.
- Amit? És te mit vársz, miután otthagytál megalázva? - kérdezem érdeklődve, de a következő beszólásánál csak vállat vonok és hátat fordítok. Mindenki rajtam röhögött, hogy Ben mennyire könnyen palira vett, biztos csak egy kihívás voltam neki. De én még soha nem éreztem azt, amit vele, ezért is tudott olyan könnyen átverni egészen biztosan. Megroggyant vállakkal zökkenek le az egyik padra, ujjaim közt fogva a kávét, mint imagyöngyöt. Kérdésére vállat vonok.
- Túl sok fellépésem volt egyszerre és még stúdióztam is. Majd helyre jövök. - válaszolom csendesen, kifejthetném, de csak udvariaskodott. Miért lenne kíváncsi valakire, akit ott hagyott? Nem lenne sok értelme.
- És te? Te jól vagy? - kérdezek vissza ugyanolyan semleges hangon, ahogy ő tette. Közben a gépet nézem a kezében. Értek a gitárokhoz, zongorákhoz, hegedülni is tudok, balett- táncosnak készülök, de más típusokat is tudok, a festészetben, művészettörténetben is otthon vagyok, de a fotózás idegen számomra.
- Mondd meg, pontosan mit szeretnél, és szólj, ha kezdjük - Tudom, hogy most ő a főnök, meg se próbálok vezetni, én csak kérdezek, és végrehajtom az utasításokat, ha kapok valamait. Csak azt szertném, hogy tökéletes legyen a beadandója, és sikerüljön a legjobb eredményt kapnia rá, ezért is szeretném, hogy elmondja, pontosan mit szeretne. Közben szorosabbra húzom, megigazítom a sálat, örülök, hogy rendesen végzi a dolgát és normálisan melegíti a sajgó területet. De persze ha Bennek most egy balett- táncos kell, akkor átöltözöm abba, amiben az órákon vagyunk, és a sáltól is búcsút veszek. Rettenetesen szentimentális, hogy ennyire szeretném, hogy sikerüljön neki minden. Csak ne veszekedjünk, mert ahhoz most nulla energiám van, még mindig a dal szól a fülembe, amit kettőnknek írtam... Amit le fog adni a rádió is, és az én sebemről szól. Nem akartam mindenkinek megmutatni, de ha nem gyógyul, akkor úgyis mindegy.

♫ Music: Lost stars » Note: ejj mik lesznek itt Rolling Eyes

» Words:450 valamennyi, elfelejtettem xD

**Benjamin Reece** Age : 29 Tartózkodási hely : London

Matt & Ben

Nem tudom, hogy képes erre. Hogy tud úgy tenni, mintha minden rendben lett volna. Mintha barátokként, normál keretek között váltunk volna el. De tudod mit, ez még nem is olyan vészes. Azt se értem, hogy képes tükörbe nézni, hogy viseli el önmagát, vagy egyáltalán hogy juthatott eszébe az, amit tett. Talán én vagyok naiv, én látom rosszul a dolgokat, de soha nem tennék ilyet. Nem bántanék meg senkit, pusztán szórakozásból.
Egészen addig a végzetes napig, azt hittem ismerem őt. Azt hittem olyan férfi, aki megérdemli a szerelmet, a törődést. Biztos voltam benne, hogy tökéletesen összeillünk, hogy ennél jobban nem választhattam volna. Hatalmasat tévedtem.
- Fényképésznek tanulok, Twain. Szerinted mégis mit fogunk csinálni? Virágokat szedünk? – gúnyolódok igen, mert másképp ezt nem lehet kibírni. Pedig nem vagyok ilyen. Mindig is nyugodt, békés, barátságos voltam. Ő mégis képes kihozni belőlem az állatot, egyetlen szóval is akár.
- Én? Téged? Szórakozol? – elsötétül arcom, kezem ökölbe szorul, körmeim tenyerembe vájnak. Nem mondja komolyan, igaz? A végén még oda lyukadunk ki, hogy én vagyok a szemét, a kegyetlen. Legszívesebben nekiugranék, és addig ütném, míg mozog, mégse teszem meg. Hogy miért? Mert nagyon jól tudom, annak ellenére, hogy megérdemelné, nem lennék képes bántani őt. Soha, bármit is tegyen még velem.
- Csodás. – biccentek, továbbra is sikeresen hozva az unott, cseppet sem érdeklődő figurát. Pedig valójában mérhetetlen megkönnyebbülés cikázik végig testemen. Örülök, mert nincs komoly baja, mert jól lesz, ha pihen kicsit. Gondolatban alaposan bokán rúgom magam. Nem értem, miért érdekel még mindig. Miért törődök, foglalkozok vele.
- Semmi közöd hozzá. – mordulok oda se pillantva. Nem vagyok jól, hogy a fenébe lennék már? De úgyse érdekli. Ha érdekelné, nem… á, hagyjuk inkább, dühös leszek, ha csak belegondolok.
- Már kezdhetjük is. Olyan gyorsan akarok végezni, amennyire csak lehet. – ezúttal teljesen őszinte vagyok. Nem akarok több időt eltölteni itt a szükségesnél, el akarok húzni, amint lehet.
Pillantásom közben a termen siklik végig, feleslegesen. Abban a pillanatban, hogy meghallottam nevét, már láttam magam előtt. A helyet, a pózt, mindent. Tökéletes volt, ahogy ő maga is az. Régen, míg együtt voltunk, rengeteget fotóztam, őt, vele. Bár a képek többsége áldozatul esett haragomnak, szinte tökéletesen tudom, milyenek voltak. Egy pedig, mi a mai napig tárcám mélyén lapul, érintetlenül, megúszta dühöm. Azóta nem volt szívem megszabadulni tőle. Talán soha nem is fogok.
- Ülj az asztalra, féloldalasan. Egyik lábad a földön, másik a levegőben, és… és csinálj úgy, mintha innál. Vagy tőlem ihatsz is, ha van még kávéd. – megmutathatnám, mire gondolok. Beállíthatnám úgy, ahogy lennie kell, ha nem ő lenne, meg is tenném. Hozzá azonban nem vagyok hajlandó néhány lépésnél közelebb menni.
Várok fél másodpercet, hogy megértse mit akarok, s nagy kegyesen csupán ezután mordulok rá.
- Ha felfogtad, kegyeskedhetnél megmozdulni is akár. Mint mondtam, nem érek rá egész nap. - nem értem, mit kéne még tennem, hogy iparkodjon végre, és ne húzza az időt. Különben is, biztos van neki is jobb dolga. Rengeteg átverhető diák rohangál az iskolában. Kész paradicsom lehet ez neki.

**Matthew Twain** Tartózkodási hely : London

Jace

Ben

Turn the page maybe we'll find a brand new ending Where we're dancing in our tears

Ahogy Bent nézem, esküszöm, hirtelen nem tudom, mit szerettem benne. Szép vonásai, melyeket olyan nagy szeretettel néztem, most inkább taszítóak, persze, lehet a kifejezéstől, mely ül rajtuk, és szép szemeiben már elképzelni sem tudom a szeretetet, ami régen mindig ott ült. Kiüresedett az egész, és hirtelen már nem tudom, miért akartam küzdeni legutóbb. Csak azt a fiút látom benne, aki összetörte a szívemet, cserben hagyott és nevetségessé tett nem csak a barátaim, de még magam előtt is! Nehezemre esik nem hozzálépni és megrázni, az arcába üvölteni, hogy NEM EZT ÉRDEMELTEM! De tudom, hogy igazából nem rá vagyok ennyire dühös, nem ő adja a keserűségem magját, hanem a nagybátyám. neki akarom ezt a képébe ordítani, csak az a helyzet, hogy Ben ugyanúgy otthagyott, mint ő és ez így kicsit sok volt összességében, a két legfontosabb ember az életemben. Kezdem úgy érezni, hogy nekem a magány való és ennyi, mindenki maha boldog lenne vele, mert ahogy látom Benen, már az is gond, ha lélegzetet veszek. Csak csendben vállat vonok a lehordásra, mi mást mondhatnék? Nem akarok összeveszni vele.
- Nem tudom, melyikünk hagyta ott a másikat minden nélkül. Ha ennyire rühellted a pofámat, legalább írtad volna meg smsben, kifizettem volna neked, ha a pént sajnáltad rá - Válaszolom, de ebbe nem akarok belemenni, főleg azért nem, mert a fülembe cseng a dalom, még bennem van, ahogy az előadáson kénytelen voltam szétrúgni egy szemetest, csak hogy elállítsam a könnyek folyását és visszamehessek a színpadra. Még bennem van, hogy mennyire szerettem őt. Elutasítja a kérdésemet, de már meg sem döbbenek rajta, csak vállat vonok lemondón, és inkább a cipőmet nézem. Szinte látom magamban a poharat, mely kezd vészesen megtelni azzal, ahogy bánik vele Ben. És ugyan az utasításáradatnál még megtenném, amit kér, az utánalévő újabb sürgető felszólításoknál, mordulásoknál, már tényleg elegem lesz az egészből.
- Nem megyek. Amióta itt vagyok csak csettintgetsz és újra meg újra letéped a fejem, mikor tudtommal én vagyok itt azért, hogy segítek NEKED és nem nekem kell ez az egész, hanem NEKED. Nem vagyok a szolgád. És ha már paraszt stílushoz van kedved, akkor én meg majd akkor megyek, amikor nekem tetszik. - A hangszínem egészen normális ahhoz képest, mennyire dühös vagyok, bár inkább talán szomorú, viszont a végére egészen konkrétan elment a hangom, és a tetszik suttogássá válik, ugyan nem is akartam többet mondani neki, mégis érzem, hogy már nem is tudnék. Pillantásom mélyen az övébe fúrom, majd lehajtott fejjel fejet ingatok, és megragadva az átkozott kávéspoharat, átmegyek a kibaszott asztalhoz, amihez ki lettem rendelve és levágom magam a megadott pózba, hogy örüljön, sőt, az égiek segítették hozzá Bent, de csendben is kell lennem.

♫ Music: Lost stars » Note: Matthew & Benjamin 2683982116

» Words:450 valamennyi, elfelejtettem xD

**Benjamin Reece** Age : 29 Tartózkodási hely : London

Matt & Ben

Ez ma nem az én napom. Sose volt szerencsém, ez igaz. Mégis, nem hittem volna, hogy ennyire peches vagyok. Semmi bajom a vizsgával, bár mindig aggódok, és izgulok, tudom, jó vagyok abban, amit csinálok, értek hozzá, szeretem. Bár embereket fotózni sose tudtam túl jól, ez nem jelenti azt, hogy a számonkérés ezen részét ne akarnám ugyanolyan lelkesen megcsinálni.
A gond azzal a személlyel kezdődik, kinek képeimen kell szerepelnie. Mióta szakítottunk, nem bírok egy légtérben tartózkodni vele, a puszta jelenléte is kellemetlen emlékeket ébreszt bennem. Persze van ott rengeteg jó, boldog emlék is, de szinte mindet elnyomja a tény, elárult engem.
Legszívesebben elmenekülnék, messzire futnék, de ez egy fontos feladat, nem hagyhatom ki csak azért, mert nem kedvelem partnerem. Pedig mit meg nem adnék érte, ha valahol máshol lehetnék. S a helyzeten, mi önmagában is elég rossz, még ront az, hogy Jace úgy képzeli, én vagyok az, aki hibázott, aki rosszul döntött. Egyszerűen nem értem, hogy nem képes felfogni, megérteni, mit tett.
- Fogalmad sincs, mit érzek. Gőzöd sincs semmiről. – hangom egy pillanatra elcsuklik. Eltűnik az oly remekül felépített semleges álca, felszínre bukik az, amit valójában érzek. De nem akarom újra kiadni magam, nem akarok újra hibázni, újra megsérülni. Amint észreveszem, mi történt, álarcom újra helyére csúsztatom, s reménykedek benne, nem jött rá semmire. Nem vette észre azt az apró jelzést, mi mutatja, nem dühös vagyok, sose voltam az, egész más, mit érzek.
A harag, a sértegetés tökéletes álca. Könnyebbé, egyszerűbbé tesz mindent. Nem akarom, hogy itt legyen, hogy rám nézzen, hogy beszéljen velem. Talán, ha elég kegyetlen, ellenszenves leszek eltűnik az életemből, örökre. Bár valójában nem akarom ezt. Sose akartam megszabadulni tőle, sose akartam elhagyni. Mellette akartam lenni, ez volt minden vágyam, s ha mélyen magamba nézek, még most is ezt szeretném. De félek, rettegek. Tőle, magamtól, mindentől. Ezt pedig kizárólag neki köszönhetem.
Nem is akarok erre gondolni, inkább a feladatra koncentrálok, mit jó lenne minél hamarabb véghez vinni. Tervem azonban nem válik be, hisz ahelyett, hogy azt tenné, amit kérek, eljátssza a sértett hercegnőt, minek hála bennem is felmegy a pumpa. Most már igazán.
- Akkor takarodj Twain! Nem kértem a segítséged, semmi szükségem rád. Menj, nyitva az ajtó. Hagyj csak cserben, árulj el! Ehhez úgyis olyan jól értesz. – a kijárat felé mutatok. Szemem villog, testem megfeszül, szinte vicsorgok. De ennyi még nem elég, eddig visszatartottam magam, de most be fogok olvasni neki. Elegem van.
Gyors léptekkel szelem át a távolságot kettőnk között, kikapom kezéből, és földhöz vágom poharát, nem törődve azzal, hogy kiömlik belőle minden, mi még maradt benne.
- Az idegeimre mész! Hogy van képed így viselkedni? Hogy vagy képes engem okolni azok után, amit tettél? Zavar, hogy haragszok rád? Nézz magadba, gondold már végig mit csináltál. Megbíztam benned, azt hittem, te más vagy! Ne játszd itt nekem a sértettet! – nem üvöltök, már nem. Szemeim fájdalmasan, elárultan villannak rá, mielőtt elhúzódnék tőle, s visszalépnék helyemre.
- Vagy menj el Twain, vagy ne hátráltass. – nekidőlök a padnak, karjaimat keresztbe fonom mellkasom előtt. Várok, lehunyt szemmel, nyugodtan. Percekig nem mozdulok, várok arra, hogy eldöntse, marad, vagy távozik.

**Matthew Twain** Tartózkodási hely : London

Jace

Ben

Turn the page maybe we'll find a brand new ending Where we're dancing in our tears

- Honnan kéne tudnom? Elmondtad valaha is? Nem, eltűntél - Hívom fel a figyelmét az apró tényre, hogy mennyire rohadtul faképnél hagyott, még arra se vette a fáradtságot, hogy elmondja nekem, miért lesz rám dühös élete végéig. Gőzöm sincs igazából, hogy miről beszél Ben, mikor annyira rohadt módon kiborul, de őszintén szólva nem is édekel, bennem is felmegy a pumpa, jobban, mint kéne, minden külön töltött napot, órát, percet érzek, és az utálatot bennem, amiért már elhiszem, hogy szart sem érek. Hogy nem vagyok méltó hozzá, vagy bárki máshoz. És mivel ez már tényként van bennem, nem ezért vagyok dühös. Hanem mert még annyira se vett emberszámba, hogy szemtől szembe közölje velem. Fogcsikorgatva próbálom visszafogni magam, akkor is, mikor a poharamat elveszi és a földhöz vágja. De az utána jövőket már nem tudom ugyanilyen birkatürelemmel viselni. Mikor visszamegy, én lököm el magam a padtól, szemeimben a düh és a megalázottság könnyei csillognak, melyeket már hónapok óta elfojtok magamban. Ahogy hozzáérek egyetlen egy, de istenes ütést mérek be pont az arcára. Vigyázok, semmie nem tört el, de meg fog látszani egy ideig. Ha megtántorodik, vagy el akar esni, elkapom a felsőjénél fogva. Kihasználom a valószínű döbbenetet és elmondom, amit akarok ( ha pedig nagyon kapálódzna lefogom, táncos vagyok, van izomzatom).
- Amit tettem? Mit tettem Én, Ben? Áruld el, mert mióta otthagytál csak ezen gondolkodom! Te voltál mindenem, fel tudod fogni ezt, Ben? Van annyi hely az egód mellett, hogy az agyad kapjon oxigént és ezt megértsd? Az egész csakádom otthagyott és nekem te voltál a Világ. Csak te tarottál vissza a peremtől. Aztán egy nap, miután az anyám összepakoltatta velem a cuccaimat és kirakott tőlük, mert tégeed választottalak helyette, elmegyek a kaszinóba, fogadások és isten tudja, hogy micsoda. Igen, talán elvesztettem rengeteg pénzt, talán részegre ittam magam, de utána elmentem hozzád. A barátomnak elmondtam, hogy mennyit vesztettem, és megkértem, hadd lakjak nála. Mire kimentem te is pont ugyanazt csináltad, mint az egész rohadt családom. Ugyanolyan vagy, mint ők. Azért hagytál el, mert szerencsejátékoztam, vagy mert részeg voltam? Melyik fájt a kettő közül? Pár napba beletelt, mire rájöttem, hogy otthagytál. Mindenki rajtam röhögött, még a saját apám is. Tudod milyen érzés az? Mikor szánalomból hívnak vissza a saját szüleid? - Hangom alig hallható, de kellően közel hajolok a füléhez, hogy értsen engem. Míg beszélek olyan, mintha tüzzel simogatnák begyulladt torkomat, így kihagyom a pszichiátert és egyéb szépségeket, amik ezt követték, és ellököm magamtól, neki az asztalnak, tompa döccenés. Hörögve veszem a levegőt, mintha összeszűkült volna a légcsövem. Fájdalom-gyűlölet keverékével pillantásomban nézek rá, majd hátat fordítok neki és a cuccaimnál teremve pár határozott lépéssel nyalábolom fel az egészet.
- Te hagytál cserben, mikor feladtam érted mindent, még a családomat is! - Most kiabálnék, de a torkom már tényleg nem bírja, és épphogy megüti a normál hangerőt. A táskámat magamra dobva vágom le a kulcsot az asztalra és indulok meg az ajtó felé, hogy istenesen bebasszam magam mögött. Csak most hagyom legördülni a könnyeket. Átvágtatok az egészen, ki, egészen az udvarig, ahol ledobom a ccuccaim, és reszkető kézzel rágyújtok, noha nem vagyok biztos benne, hogy nem fogok-e megfulladni a füsstől ilyen torokkal. Elátkozom magam, amiért nem sikerült az a kísérlet a szakításunkra rá egy hónappal, akkor most nem lennék itt, és nem érezném azt, hogy menten megőrülök. Lerogyok a fűbe, próbálom elállítani a könnyeket, zihálva kapkodva levegő után, már kis, piros foltok ugrálnak a szemeim előtt.

♫ Music: Lost stars » Note: hát ez már no comment » Words: ???

**Benjamin Reece** Age : 29 Tartózkodási hely : London

Matt & Ben

- Minek mondanám el? Ha eddig nem esett le, felesleges. – morgom sértetten. Ha a történteket nem gondolja elég indoknak viselkedésemhez, nem tudok, mit kezdeni vele. Elmagyarázhatnám, megpróbálhatnám szájába rágni, de ha tényleg ilyen érzéketlen, tudatlan tuskó, úgyse lenne értelme.
Meg különben is. Hónapok teltek már el azóta. És én felejteni akarok, nem pedig újra felidézni mindent, feltépni a sebeket. Akkor lett volna szükségem rá, most már nincs. Megvagyok nélküle, láthatja, csodásan vagyok, repesek. Vagyis, fogok. Majd valamikor, idővel.
Igyekeztem, hősiesen, kitartóan. Nem akartam kiabálni, dühöngeni. Nyugodt, higgadt szerettem volna maradni. Egyszerűen csak arra vágytam, hogy túlessek ezen az egészen, és hazamehessek. De nem, neki bele kell köpnie a levesembe.
Hisztije, értetlenkedése, az, hogy úgy gondolja, joga van ilyeneket mondani, joga van kiabálni, dühöngeni, felbosszant. Itt én vagyok az áldozat, engem bántottak meg. Nehogy már neki álljon feljebb!
Kiadok magamból mindent, mindent, mit eddig benntartottam. Az áhított megkönnyebbülés azonban nem érkezik meg, csak ürességet érzek, semmi mást. Elkeseredetten húzódok vissza korábbi helyemre, próbálok nem figyelni, várok. Hallom Jace lépteit, és biztos vagyok benne, a távozás mellett döntött.
Nem számítok rá, hogy idejön, az ütésére pedig még kevésbé. Meglepetten nyitom ki szemeimet, a váratlan erő a padnak taszít, de mielőtt elzuhanhatnék, Jace megragadja felsőm, és magához ránt. Nem ellenkezek, még mindig sokkos vagyok kissé, de ha megtenném, se érnék el vele semmit. Erősebb nálam, az volt, és az is marad.
Pislogva hallgatom végig, nem tudok közbe szólni, nem tudok mit mondani. Gőzöm sincs, miről beszél. Szerencsejáték? Részegség? Most hallom őket először. Ahogy a többit is. Nem tudtam, hogy miattam vesztette el a családját, ha tudtam volna, sose ragaszkodtam volna a kapcsolathoz, elengedtem volna, mert úgy lett volna helyes. De most már mindegy, nem számít. Mégis, mondani szeretnék valamit, akármit. Megszólalni azonban már nem tudok, erőteljes lökése a padnak taszít. Felnyögök, ahogy derekam a fának csapódik, már nem csak arcom, hátam is ég.
Lassan pillantok fel rá, remegve, értetlenül. Nem tudom, mi baja, fogalmam sincs. Most mégis, úgy érzem, én vagyok a rossz, én okoztam mindent. Talán tényleg, talán az én hibám volt, hogy nem tartott másnak csak szórakozásnak, játékszernek. Talán csak ennyit érdemlek.
Nem állítom meg, úgy érzem nincs jogom hozzá. Megszólalni se merek, csak figyelem, ahogy magához veszi cuccait, és távozik. Döngve csapódik az ajtó mögötte, megrezzenek, s ahogy a teremre ismét csönd telepszik, elönt a kétségbeesés.
Percekig állok ott, ahol hagyott, némán, könnyek nélkül, remegve. Végül megrázom fejem, és dühösen rúgok bele a padba. Lábujjaim reccsenve tiltakoznak tettem ellen, de nem érdekel, kell valami, akármi, mivel elterelhetem figyelmem, mi segít, hogy ne gondoljak rá.
Felesleges lenne itt maradni, feladatom már úgyse tudom befejezni. Halkan sóhajtva kapom fel táskám, majd a kulcs után nyúlva távozok. Leadom a szükséges dolgokat, néhány szót váltok tanárommal, haladékot kérve, s csak ezután indulok hazafelé.
Azonnal kiszúrom a füvön ülő srácot, és szinte rögtön megsajnálom. Testtartása, apró rezdülései árulkodóak, pontosan tudom, ő sincs jobban most, mint én. Lassan indulok felé, s mire észbe kapok, már mellette állok.
- Jace. – hangom suttogás csupán. Akaratlanul használom becenevét. Rég nem neveztem már így, mégis, könnyedén pereg le ajkaimról az ismerős, szeretett szó.
- Mi volt ez az előbb, a szerencsejátékkal? - hiába merengek rajta, egyszerűen nem értem. Nem hallottam arról, hogy játszott volna, semmi nem tudok róla, nem is hagyhattam el emiatt.
- Szerettelek, ezért léptem le szó nélkül. Olyannak akartalak megőrizni, amilyennek hittelek. Gőzöd sincs mennyire fáj, hogy minden szavad hazugság volt. Nem tudok megbízni benned többé. - zsebre teszem kezeimet, a távolba meredek. Talán igaza van, meg kellett volna beszélnem vele, el kellett volna mondanom, tudok a tervéről, tudok a fogadásról. De nem akartam megadni neki az örömöt, hogy összetörtnek lásson.

**Matthew Twain** Tartózkodási hely : London

Jace

Ben

Turn the page maybe we'll find a brand new ending Where we're dancing in our tears

Örülök neki, hogy nem ellenkezik, mivel tényleg nem vagyok valami jó kedvemben, félek, akkor mégjobban elgurulna a gyógyszerem. Szépen végigmondom amit akarok, és utáne el is eresztem, sőt, mi több, a kedves ajánlatának megfelelően le is lépek a francba, mára tuti, hogy nem számíthat tőle együttműködésre, lejárt a szavatosságom. Jó, hogy kicsit egyedül lehetek, sok volt nekem a mai nap, pedig megígértem magamnak, hogy soha de soha nem fogok ennyire kiborulni Bennek, mindig tartani fogom magam, hogy ne tűnjek hisztériásnak. Hát, elég szarul ment, úgy érzem, elbuktam a feladatot, de már tényleg nem bírtam tovább, sajnálom.
A fűben ülve az eget nézem, rendesen be van borulva, aminek csak örülök, mert utálom a napot. Lehet, tényleg most van a szerelem vadásszezonja, csak ott a hiba, hogy én már alapból sebesült, selejtesnek számítok. Ezért is, reméltem, hogy kimaradok belőle, de úgy látszik, tévedtem, sajna emberi dolog, kár, hogy kiküszöbölhetetlen. Mondjuk ha eleget cigizek, lehet, hamar vége lesz.
Későn eszmélek fel, mikor már mellettem, fölöttem áll és a becenevemre kapom fel a fejem. Nocsak, egészen szokatlan tőle ez, eddig csak a vezetéknevemet csukladozta, nagy ugrás ez. Kérdésére szemet forgatok.
- Aznap nagyon magam alatt voltam, ittam, és mivel a bárral szemben volt a kaszinó, betévedtem. Tudod, hogy szeretek kártyázni. Hát nagyon túlzásba estem - Vonok vállat, már mindegy, a pénzt visszaszereztem, ez már egy elég régi történet. Remélem, nem arról akar beszélni, hogy milyen pancser voltam, mert akkor egyenesen haza megyek, hátha oda nem követ.
- Szerettél és ezért leléptél? Jó logika - Morgom halkan, ez az egész helyzet egyyre jobban idegesít, de komolyan.
- Ben, még mindig nem tudom, miről beszélsz. De sokat segítene, ha elárulnád végre. Vagy tőlem játszd tovább ezt a... sértődött, világfájdalmas dolgot, de ne célozgass az én sötét sátáni indokaimra, amiről nekem fogalmam sincs. Vagy mondd ki kereken, vagy hagyd ezt a szarságot - Nézek fel rá, komolyan, szeretném hallani, de ha csak így mindig féllábbal áll bela a témába, akkor inkább kussoljon egészben.

♫ Music: Lost stars » Note: vagy mondd, vagy menj » Words: ???

**Benjamin Reece** Age : 29 Tartózkodási hely : London

Matt & Ben

Meglep, ma már sokadszorra, és nem a jó értelemben. Nem értem, miért haragszik rám. Leléptem, persze, egyetlen szó nélkül. De mégis mit várt? Könnyes búcsút, megbocsátást? Vagy azt akarta, hogy könyörögjek, hogy bizonygassam, elég jó leszek neki, hogy kérleljem, kezdjük elölről, ezúttal rendesen?
Nem szólok semmit, nem tudok, mit mondani, ő pedig magamra hagy. A terhes csönd, a fájdalom újra rám ereszkedik. Azt hittem, túlléptem már rajta, nem érdekel, nem tud megbántani többé. De tévedtem, hatalmasat.
Percek kellenek, míg összeszedem magam, elég erőt gyűjtök a távozáshoz. Táskámat, a kulcsot felkapva csörtetek ki a teremből, majd indulok hazafelé. Tervem azonban nem valósul meg. Ahogy meglátom Őt, a földön ülve, elkeseredetten, képtelen vagyok csak úgy szemet hunyni a dolog felett, csak úgy elsétálni. Én nem ő vagyok, belém szorult némi jóérzés is.
- Azt hitted, ezért léptem le? Még csak nem is tudtam róla, Twain.– gond nélkül térek vissza vezetékneve használatára. Hogy tudja, érezze, a korábbi csupán a véletlen műve volt. Nem bocsátottam meg neki, lehet, sose fogok.
Megjegyzésére inkább nem is mondok semmit. Ha megtenném, megint csak üvöltenénk, ész, eredmény nélkül. Én pedig nem akarok veszekedni, már nem. Nincs hozzá elég erőm, energiám. Elfáradtam, belefáradtam ebbe az egészbe.
Csendben hallgatom végig, nem is nézek rá. Nem tudja. Hát persze, hogy nem tudja, hisz neki nem jelentett semmit. Mégis, minden egyes szava, mivel engem vádol, engem állít be felelősként, újabb döfés szívembe.
Miután elhallgat, percekig nem szólalok meg, talán azt hiheti nem is fogok. Pedig igen, ha ennyire nem tudja, elmondom, de ez lesz az utolsó alkalom, hogy beszélek vele. Lassan fordulok felé, arcomról eltűnik minden érzelem, olyan tökéletesen szemleges kifejezést öltök magamra, amilyet csak tudok. Hangom azonban így is csöpög a csalódottságtól.
- Azt hittem, csak szórakozol, de tényleg gőzöd sincs, mennyi fájdalmat okoztál, igaz? – elmosolyodok, de ebben a gesztusban halvány nyoma sincs boldogságnak. Olyan üres, jelentéktelen, mint amilyennek én érzem most magam.
- Hazudtál nekem, minden, amit valaha tettél, nem volt több átverésnél. Feleslegesen játszod ezt a, ezt a nem tudom mit. Hallottalak Twain, tudom, hogy nem gondoltad komolyan, hogy csak játszottál velem. Egy idióta vagyok, hogy azt hittem érdekellek, hogy azt képzeltem olyasvalaki mint te, tényleg képes beleszeretni egy magamfajtába. De ne aggódj, nem fog többet előfordulni, többé egy szavad se hiszem el. – remélem, most már leesik neki, nem kell tovább adnia az átvert, megbántott hősszerelmest. Fogalmam sincs, mit akart elérni vele, de bármi is legyen az, nincs azaz isten, hogy én valaha újra megbízzak benne.
- Leléptem, mert nem voltam képes újra a szemedbe nézni, nem akartam, hogy lásd, milyen ügyesen megnyerted a kis fogadásotokat. – rá pillantok, csupán egy rövid időre, majd már hátat is fordítok neki. Nem megyek el, egyelőre nem. Bár nem tudom, miért maradok. Talán csak hallani akarom a véleményét, a reakcióját. Talán csak szeretném, ha ennyi idő után, végre bocsánatot kérne. Nem számít az se, ha nem gondolja komolyan. Csak mondja ki, ennyi az egész. Nem nagy kérés, ugye?

**Matthew Twain** Tartózkodási hely : London

Jace

Ben

Turn the page maybe we'll find a brand new ending Where we're dancing in our tears

Nyugalmat erőltetve magamra igyekszem, hogy végighallgathassam a hadováját, amiben már megint én vagyok a rossz fiú, annak ellenére, hogy ő mennyire pofára ejtett. Kezdek egyre jobban összezavarodni, és már rá is kérdeznék.
- Te meg milyen foga.... ehh - Akaratlanul is, de kibukik belőlem a nevetés, ami csúnya köhögőrohamba csap át, de mire sikerül legyűrnöm, még mindig ugyanaz a keserű, lemondó vigyor ül az arcomon és fálállok, noha meg is szédülök a hirtelen mozdulattól. Ja, rettenetesen részeg voltam aznap este, de még emlékszem a beszélgetésemre.
- Nyertél haver, asszem jövök neked egy kis pénzzel. - Forgatott szemet lemondóan előhúzva a tárcáját is
- Te meg miről beszélsz? - Kérdeztem az asztalon hasalva félálomban, és még én is éreztem magamon az alkohol bűzét.
- Tényleg sikerült összejönnöd a szöszivel - Morgott elégedetlenül.
- Ez nem fogadás volt, te balf*sz, szeretem őt, akkor is szerettem, most is szeretem és szeretni is fogom. Nem is fogadtunk. - Motyogtam kómásan, hiszen ő akkor csak azt mondta, hogy " 50 dolcsit tennék rá, hogy nem fog menni, ő nem a te súlycsoportod".
Legszívesebben addig nevetnék, amíg össze nem csuklom, de...
- Ezt nem hiszem el. Neked tényleg teljesen elmentek otthonról, Reece- Ingatok fejet lemondóan, még legyintek is rá egyet.
- Az még csak nem is fogadás volt. Még az egész kapcsolatunk elején elmondtam Lane-nek, hogy tetszel nekem. És ő miután meglátott közölte velem, hogy nem fog menni, bármeddig is teperek, észre se fogsz venni. Elküldtem a fenébe, és ő tett rá ötven dollárt. Még csak komolyan sem vettem. Aznap este pedig, mikor elondtam, hogyy anyám kirakott miattad, ki akarta fizetni, de nem hagytam, hogy kifizesse, mert nem fogadás volt. Aztán már megint elkezdte, hogy szerinte lassan úgyis rájössz, milyen alak vagyok és lelépsz. - Dühösen fújtatok egyet, de míg beszélek előkeresem telefonomból a videót, és elindítom, majd felé nyújtom a készüléket, hogy láthassa. Lane és én vagyunk rajta, én az asztalon fekszem hason, a fejem lelóg, ő meg videózik, így csak a feje van benne.
- Kedves mindenki, ennek a seggrészeg alaknak sikerült összejönnie szíve urával, de vajon megtartani sikerül-e? Adok a kölyöknek mondjuk... egy hónapot, hogy rájöjjön, bármelyik sarkon kaphat újat, jobban, mint a mi Jace-ünk, nem igaz? - Fordul hátra felém, aki felemeli a fejét, és rendesen bemutat a kamerának.
- Kapd be, Lane, ne csinálj a kapcsolatomból reality showt. Bennel együtt vagyunk és így marad még nagyon hosszú ideig. Remélem. Áhhh rosszul vagyok . - nyekergek visszaeresztett fejjel, így a barátom megint maga felé fordítja a telefonomat.
- Visszaszámlálás, Beny fiam! - Kimerevedik a kép, én pedig elteszem a telefont.
- Nem hiszel nekem? Nem kell. Mert igazából, nem kell nekem olyan pasi, aki félszavak alapján képes faképnél hagyni, de úgy, hogy annyit sem mond, hogy dögöljek meg. De nem fogok bocsánatot kérni olyanért, amit sose tettem ellened. Arra tőlem addig vársz, ameddig csak szeretnél- Vonok vállat lemondón. Most már csak tőle függ, de ha ezek után is tartja magát csökönyösen a saját dumájához, akkor feladom. Pedig tlán még barátok lehetünk.

♫ Music: Lost stars » Note: nézzünk My Love Realityt » Words: ???

**Benjamin Reece** Age : 29 Tartózkodási hely : London

Matt & Ben

Nem akartam beszélni erről, semmi kedvem nem volt szóba hozni, egyszerűen csak el akartam siklani felette, ahogy tettem azt hónapok óta. Mégis, azok után, hogy szerinte én vagyok a rossz, nem tudtam visszafogni magam.
Fogalmam sincs, mit várok ezek után, mit szeretnék tőle. Talán némi megértést, talán egy bocsánatkérést, vagy egyszerűen csak annyit, hogy belássa, kegyetlen dolgot tett.
Nevetése hallatán élesen szívom be a levegőt. El se hiszem, hogy képes kiröhögni, ismét, mintha nem bántott volna már így is épp eléggé. Komolyan fontolgatom, hogy lelépek, nem fogok foglalkozni vele tovább, hisz mi értelme van? Elmondtam, mindent mit magamban tartottam eddig, s nem kapok mást, csak nevetés. Azt, hogy az egész köhögésbe csap át, észre se veszem.
Pillanatnyi rémülettel húzódok arrébb, mikor feláll. Arcom még mindig ég, tisztán emlékszik pofonja erejére, dühére. Nem félek tőle, csupán óvatos vagyok. Úgy érzem, nem ismerem őt, már nem tudom kicsoda, az-e egyáltalán, kinek hittem régen.
- Én is pont ezt magyaráztam. – mordulok fel. Épp az imént mondtam, milyen idióta vagyok, hogy minden szavát elhittem, hogy úgy gondoltam, szeret engem. De már nem számít, már nem is remélem, hogy megért.
- Miért hazudsz még mindig? Tudom, mit hallottam! – elfordítom fejem, nem vagyok képes ránézni, nem bírom már ezt tovább. Csupán akkor pislogok vissza, mikor előkerül telefonja. Szó nélkül nézem végig a jelenetet, de képtelen vagyok hinni benne. Semmi nem bizonyítja, hogy ez egy régi felvétel, akármikor felvehette. Talán, talán ez is csak trükk, talán ismét csak egy fogadás az egész. Vajon mennyi idő kell, hogy az a naiv kölyök visszafogadjon? Érdekesen hangzik, nem igaz?
- Nem tudok hinni neked. Még mindig tisztán emlékszek arra, amit hallottam. Az a srác azt mondta, te nyertél, sikerült összejönnöd velem, és ezért tartozik neked. Te mégis mit hinnél ezek után? Mit tettél volna? – én se vagyok tökéletes, rengetegszer hibázok, talán legutóbbi tettem is az volt, mégse tudom sajnálni. Az egyetlen, mit tényleg bánok, hogy még mindig nem vagyok képes gyűlölni őt.
- Mit szerettél bennem? – egészen elkeseredve huppanok le fenekemre. Lábaim mellkasomhoz húzom, karjaimmal átkarolom őket. Nem nézek Twain felé, kifejezéstelen arccal bámulok a semmibe. Ennek ellenére kíváncsi vagyok rá, mi az, amit megkedvelt bennem, amiért hajlandó volt összejönni velem. Talán ez segít hinni neki, talán nem, fogalmam sincs, de egy próbát megér. Ennél rosszabb úgyse lehet már a helyzet.

**Matthew Twain** Tartózkodási hely : London

Jace

Ben

Turn the page maybe we'll find a brand new ending Where we're dancing in our tears

Kezdem feladni a dolgot, illetve már fel is adtam. Nem tudom, mi az istennek akarok én ennyire magyarázkodni, mikor... látom, hogy nem is hajlandó megérteni, hinni nekem, olyan, mintha egy labdát próbálnék átjuttatni egy több cm vastag betonfalon, mindegyik úgy pattan vissza, ahogyan jött, így magamban le is engedem a függönyt. Ennyi elég volt a hasztalan próbálkozás áradatból.
- Bármit is hittem volna, akármennyire lettem volna dühös, megkérdeztelek volna, hogy a saját szádból halljam, szemtől szemben. Hogy legyen egy esélyed megmagyarázni. - Válaszolom az igazságnak megfelelően, nem hazudok, mivel már történt velem ilyesmi és akkor is ezt tettem. Aztán mikor már a srác szájából hallottam, hogy megcsalt, akkor mondtam el, hogy szakítok vele.
- De ennyivel akkor is tartoztam volna, ha nem is a másik félnek, de a kapcsolatnak, a közösen eltöltött időnek biztosan. Tudom, hogy ezt tettem volna, mert már megtörtént - Vonok vállat, nem bántam meg és újra ezt tenném.
Pillantásommal kísérem, míg leül, a kérdésére felvonom a szemöldökömet.
- Vicces, hogy ezt kérdezed, mert pár perccel ezelőtt éppen arra gondoltam, hogy fogalmam sincs, mit szerethettem benned, mikor csak egy beképzelt egocentrikus seggfej vagy - A hangom teljesen nyugodt, ha a semmitmondó, üres álarcok mögül akar beszélgetni, nos, hát akkor beszélgessünk onnan. Semmi akadálya, szívesen leszek én is egy kicsit érzéketlen gyökér, a példa szerint. Mély lélegzetet veszek és lassan kifújom a levegőt.
- De gondolom, azt szerettem, ahogy rám néztél, hozzám értél. Hogy te voltál a családom és nem aggódtam melletted, elmulasztottad a depressziómat. Mindig gyönyörűnek és okosnak gondoltalak. - Mondom el, amit tudni szeretne, annak ellenére, hogy én eddig bármit is kérdeztem, elküldött vele a francba. Viszont az segít, hogy én is gyakorolva a színtelen hangnemet ejtem ki a szavakat. Minek kéne tudnia, hogy mennyi sebet ejtett rajtam? Hogy nem tudok meggyógyulni.
- Legalábbis ezeket el tudom képzelni a mondás alapján. Mivel a legkeményebb, hidegebb emberek voltak régen a legkedvesebbek. Ez az élet tragédiája. - Lenézek a kezeimre.
- Nem mindegy? Az érzéketlenség, elutasítás is csak a haldoklás mellékhatása. Mindannyian azt csináljuk végül ki, csak kinek előbb sikerül elmennie, kinek később. De az odáig lévő utat ki kell használni. - Igen, Ben után költöztek vissza a fejembe ezek a gondolatok. Minden csak mellékhatás.
- Épp ezért is, Reece, ha nem akarod megérteni amit mondok, illetve elfogadni, akkor ez van. Nem tudom jobban bebizonyítani neked, ennyit még a rendőrség is elfogadna. Nem mintha... azt akarnám, hogy visszafogadj, mivel az én oldalamról meg te vagy az áruló. De így még a barátság lehetőségét is kidobod az ablakon. És én nem akarok ezzel több időt eltölteni - leporolom magam hajamba túrva. Egészen biztos, hogy el kell mennem egy orvoshoz, mert rettenetesen szarul vagyok.
- Kérek neked új embert, akivel csinálhatsz vizsgamunkát, majd elmondom, hogy "ez is csak az én hibám" de ki nem állhatlak - Mosolygok rá futólag

♫ Music: Lost stars » Note: Én itt végeztem. » Words: ???

**Benjamin Reece** Age : 29 Tartózkodási hely : London

Matt & Ben

- Képes lettél volna rá? Beszélni velem, rám nézni, miután rájöttél, átvertelek? – nem tudom elhinni, képtelen vagyok rá. Persze lehet csak én voltam gyenge, én hoztam hirtelen döntést, de nem volt erőm végiggondolni. Csak tettem azt, amit legkevésbé fájdalmasnak éreztem. Leléptem, elmenekültem.
- Megtörtént? – meglepetten emelem rá pillantásom, miben kíváncsiság, zavar ég. Tisztán emlékszek mindenre, amit valaha elmesélt nekem, de erről, akárcsak korábban a szerencsejátékról, most hallok először.
- Nem vagyok az. – motyogom szinte hangtalanul. Igyekszek úgy csinálni, mintha az lennék, mintha egyáltalán nem fájna, nem érdekelne ez az egész. Holott valójában ez hazugság, hatalmasabb, mint eddig bármelyik, mivel előálltam.
Halványan pirulok el rendes válasza hallatán, mit szerencsére nem láthat. Hajam arcomba hullik, s fejem is lehajtva tartom, úgy, hogy ne láthasson belőle mást, csupán tarkómat.
- Miről beszélsz? – felé pillantok, meglepetten, kissé talán ijedten. Sose hallottam még így beszélni, és ez megrémiszt. Azóta, hogy oly közel álltam hozzá, igyekszem kerülni a halál témát, és mindent, mi ehhez kapcsolódik. Ő azonban épp úgy beszél, mintha már nem akarna küzdeni a saját életéért.
- Egészen eddig azt hittem, csak játszottál velem. Úgy gondoltam, az, ami nekem a mindent jelentette, neked csupán szórakozás volt, jelentéktelen kis semmiség. Szeretnék hinni neked, de nehéz. Egyszer már megtettem, bíztam benned, és azzal, hogy úgy tűnt elárultál, összetört minden, amit eddig közösen felépítettünk. Nem csak te szenvedtél. – felpillantok rá, hagyom eltűnni az álarcot, és nem is próbálom visszaszerezni. Nincs rá szükség, most már úgyse számít.
Következő mondata hallatán behunyom szemem, halkan sóhajtok, és ismét átkarolva lábaimat csóválom meg fejem. Lemondóan, tiltakozón.
- Felesleges, ne strapáld magad miatta. – kétlem, hogy tanárom belemenne, és én is meg tudom kérdezni, nincs szükségem Twain szánalmára, segítségére. Pillanatnyilag pedig minden jobban érdekel, mint az az ostoba vizsga.
- Sajnálom. - motyogom szinte hangtalanul, s nem tudom, mit szeretnék jobban. Hogy hallja, vagy hogy inkább kerülje el figyelmét. S miért kérek bocsánatot? Fogalmam sincs. Azt hiszem, mindenért. A tévedésért, a bizalmatlanságért, a menekülésért, a szavakért, amiket korábban fejéhez vágtam.
- Nem... nem maradnál itt még egy kicsit? - biztosan tudom, nemet fog mondani, és elmegy majd. Ha megnyúznának se tudnám elmagyarázni, miért szeretném, hogy maradjon, egyszerűen csak úgy érzem, ez az, amit pillanatnyilag akarok. De ha távozni akar, nem szólok többet, nem tartom vissza.

**Matthew Twain** Tartózkodási hely : London

Jace

Ben

Turn the page maybe we'll find a brand new ending Where we're dancing in our tears

Először csak bólintok, de mikor már nagyon belegázol a témába, felsóhajtok.
- Igen, előtted jártam valakivel egy éven át. Körülöttem elkezdték terjeszteni, hogy megcsal. A sarki boltos fiúval, a kávézós sráccal... egy hónapig bírtam, aztán megkérdeztem az egyik sráctól, hogy igaz-e. Amikor bevallotta hazamentem, ahol együtt laktunk, és megvártam, míg haza nem ér, és akkor mgkérdeztem tőle. Bevallotta, és ezért szakítottam vele. - Mondom, és igyekszem csak a cigimre koncentrálni, de így se megy, látom az arcát magam előtt. Elfintorodok. A fenébe is...
Először nem akarok válaszolni a kérdésére, de végül megeröltetem magam. Nem a szívem közepe az a rész, amikor az érzéseimről kell beszélnem, leginkább azért, mert a nagyrészük ugyanolyan sötét alapokon nyugszik. A halál gonodolata kicsivel jobban foglalkoztat, mint amennyire illene és ezt én magam is elég jól tudom, és igen, voltak olyan gondolataim, melyek szerint otthagyom az egész családomat és mindent és belépek a sötétségbe. De Ben mindig olyan volt, mint egy csillag az égen. Míg együtt voltunk, őt követtem, ám ahogy eltűnt, megint egyedül maradtam a sötétségbe, és igen, talán vissza is fordultam.
- Az életről... vagy hívd aminek akarod - Fintorodok el. Tudom, máshogy látom a világot, de erről soha nem meséltem senkinek, még Bennek sem. Az én szememben a Világ valami, ami állandóan pusztul. Minden fal leomlik egyszer, minden virág elhervad, minden ember meghal. Még Róma is a porba omlott nem igaz? Mikor megyek az utcán képes vagyok elképzelni, ahogy mellettem futnak el az emberek, vagy összeesnek, a házak pedig robajjal dőlnek össze. Könnyebb így elfogadni a dolgokat. Fogalmam sincs, mi van a halál után, de úgyis megtudom majd valamikor, addig meg éneklek a romon közt, az égő Föld felett, mint Néró. Komolyan... látszik, hogy színpadra születtem, teátrális vagyok azt hiszem. lenézek, és meglátom Ben pillantását, így sóhajtva, de becsukom a szemem.
- Nem én döntöttem össze azt a világot, Ben. Nem játszottam veled és nem hazudtam neked. Igen, játszom játékokat, szeretek fogadásokat kötni, néha még a barátaimra is, és valószínűleg a szerelmemmel is kötnék, vele kapcsolatban is, mondjuk, hogy mikor jön rá, mennyire gáz a felsője, vagy ilyesmi, de komoly dolgokban nem. Érzelmekkel nem. Bolond vagyok, ezt az orvosok is már megmondták, de kegyetlen szörnyeteg nem - Ingatok fejet, kezemmel játszadozva egy új dallam ütemére, mely csak most ül meg fejemben. Látom a száján, hogy motyog valamit, de nem hallom, ám mielőtt léphetnék egyet is, megszólal és én mosolyogva leülök mellé, szorosan, közel.
- Figyelj Benny boy. Ami megtörtént, az már úgy is marad, visszacsinálni egészen biztosan nem tudjuk. De nekem, és tudtomal neked is, csak egy darab nyamvadt életünk van, azt kell elszúrnunk nekünk tetsző módon. Csinálhatjuk ezt közösen, vagy egyedül. - tengerkék szemeimet az övébe mélyesztem, majd átkarolom a vállát és közel hajolok.
- Én szívesen elszúrnám veled. - Mosolygok, majd elhajolok halkan felnevetve.
- Ne haragudj rám olyanért, amit nem tettem meg, nem kell megbíznod bennem, de ne haragudj. Megmutatom neked a világot, ahogy én látom, ha szeretnéd, te pedig eldöntöd, akarsz-e élni benne velem együtt. - Eleresztem, és fél kézzel beletúrok a szőke fürtjeibe, összekócolva a haját.
- Hozhatnád a gépedet is. - Ajánlom fel, ez persze nem egy egy napos program, tarthat akár hónapokig, hogy elvigyem mindenhova, meglássa azokat, amiket én.
- De előtte megcsinálhatnánk a feladatodat, még jó sok idő van a napból. De csak ha megígéred, hogy nem utálsz tovább. Cserébe pedig viselkedni fogok.- Nyújtok neki kezet rá, hátha ebből a furcsa barátságból kér.

♫ Music: Young Volcanoes » Note: Gyere, nézd meg a világom Very Happy

» Words: ???

**Benjamin Reece** Age : 29 Tartózkodási hely : London

Matt & Ben

- Te bátrabb vagy, mint én. – dünnyögöm, halk sóhajtással kísérve szavaimat. Komolyan mondom, én biztos nem lettem volna képes ilyesmire. Nem tudtam volna csak úgy odaállni elé, csak úgy megkérdezni, talán azért, mert nem akartam volna hallani a választ. Mert egyszerűbb, kevésbé fájdalmas lett volna úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, mintha nem tudnék semmiről. Talán akkor is leléptem volna, egyetlen szó nélkül, de az is lehet, hogy megpróbáltam volna nem törődni vele, és úgy élni tovább az életem, mint előtte.
Érdeklődve, vagyis inkább kissé értetlenül hallgatom végig. Tudom, nem szeret az érzéseiről beszélni, nem is kényszerítettem soha rá, de most, most tudni szeretném. Mit gondol, mit érez. Gondolkozása azonban annyira más, szokatlan, hogy alig bírok lépést tartani vele.
- Az élet nem ilyen… sötét, nem lehet ilyen. – rázom meg fejem tiltakozva. Ha komolyan olyan, amilyennek ő látja, akkor mi értelme van? Minek küzdünk, próbálkozunk? Talán naiv vagyok, igen, határozottan az vagyok, de akkor se hiszem, hogy jól gondolja, még így se, hogy csupán egyetlen apró részletét hallottam annak, milyennek látja a világot.
- Hiszek neked.– bólintok kis gondolkozás után. Azt hiszem, nincs oka hazudni, már úgysincs semmi, mit menthetne ezzel. Annak, mi köztünk volt, vége, lezártuk, és nem is fogjuk megnyitni újra. Talán indulhatunk tiszta lappal, hibák, minden nélkül, talán barátok lehetünk, talán nem leszünk többek ismerősöknél, de minden jobb, mint az, amit most csinálunk. Én is hibás vagyok, most már belátom, és szeretném jóvátenni, amennyire csak képes vagyok rá.
Ezért is kérek bocsánatot, s ezért is kérdezem meg, maradna-e még. Csak egy kicsit, pár perc is elég lenne. De bármennyire is vágyok rá, nem remélem, hogy így lesz, szinte látom magam előtt, ahogy hátat fordít, és egyetlen szó nélkül hagy magamra.
Meglepetten kapom fel fejem, mikor megérzem magam mellett. Közel ül hozzám, közelebb, mint hittem, vagy akartam, mégse mozdulok, csupán elmosolyodok, halványan, de hálásan.
Hagyom, hogy átkarolja vállam, akaratlanul dőlök hozzá közelebb, megszokásból, reflexből, és figyelek. Nem szólok közbe, szemeit, arcát nézve hagyom, hogy elmondjon mindent, mit kigondolt.
Ujjai alá simítom fejem, ahogy hajamba túr. Szeretem ezt, mindig is szerettem, annak ellenére is, hogy tincseim ezerfelé állnak utána.
- Szeretném látni a világot, úgy, ahogy te is. – döntésem komoly, végleges. Próbálkozni fogok, hogy megértsem, hogy rájöjjek, miért érez úgy, ahogy, miért gondolja azt, amit. Szeretnék a barátja lenni, szeretnék újra bízni benne, szeretnék ismét hinni neki.
- Nem utállak, eddig se téged utáltalak. – rántom meg vállam, és gondolkozás nélkül csúsztatom kezem az övébe, viszonozva a kézfogást, mi annyit jelent, megpróbálok normálisan viselkedni, nem hibáztatni, nem szidni. Nem a feladat, kettőnk miatt.
- Szóval… öhm, van olyan kép, amit szeretnél? – most, hogy már nem érzek égető késztetést arra, hogy olyan gyorsan fejezzem be a feladatot, amennyire csak lehet, van időm kikérni, meghallgatni véleményét.
- Arra gondoltam, hogyha már itt vagyunk, ne menjünk vissza a terembe. A szabadban készült képek amúgy is jobbak, mint a benti beállítottak. - dünnyögöm elgondolkozva. Kíváncsian pislogok rá, hisz most már van beleszólása, most már szeretném, ha véleményt mondana. Még úgy is, hogy tudom, a fényképezés egyike azon kevés dolgoknak, mikhez nem igazán ért.

**Matthew Twain** Tartózkodási hely : London

Jace

Ben

Turn the page maybe we'll find a brand new ending Where we're dancing in our tears

Figyelmen kívül hagyom a megjegyzését a világról, mert az enyém ilyen, de megvannak benne a magam színei; vérvörös, hófehér, éjfekete, vagy égbolt kék, felhő szürke, és így tovább, másnak tűnhetnek, de ugyanolyan szépek. A maguk módján. Nem félek a haláltól, ezt őszintén mondhatom, és rengeteg pusztulást látok, de ez adja a lét szépségét. Ha úgyis meghalunk, mi az istenért teperünk? Próbálom kihozni belőle a maximumot, annyit látni, amennyit csak lehet, annyit tapasztalni, amennyit csak ad a világ, ha szembe jön a vég, hát megemelem a kalapom előtte, tisztelem, nem arról van szó, csak a tudat, hogy egyszer engem is megérint, segít, hogy el tudjam ereszteni a dolgokat. Nem akarok úgy meghalni, hogy tudom, ugyanazokba vájtam a körmömet évtizedeken át, amik már csak bennem éltek.
Ben mellé telepedek, és hirtelen az én Benem ül mellettem, aki felém dől, és az ujjaimhoz törleszkedik. Ha nem is ismert teljesen soha, mert nem engedtem be a világomba, azt mindig is elmondhatta, hogy tudja, mennyire azt teszem, amihez kedvem van. Ha meg akarnám csókolni, megtenném, és nem érdekelne, hogy még csak nem is járunk. Ezzel a kötetlenséggel érek most is hozzá.
- Helyes! Vannak benne sötét részek, nem mondom, egyesek szerint... morbid is, de talán megérted, hogy melyik a jó oldala. Szerintem élvezni fogod... és remélem, sok szabadidőd van - Nevetek fel halkan, mivel az biztos, hogy elrángatom a színházba, a stúdióba és egyéb olyan helyekre, amikben gyakorlatilag élek. De biztos, hoyg elviszem arra a toronyházra, aminek a tetején először üvöltöztem Lane-nel lefelé a kedvenc dalomat, bele az éjszakába. Az fantasztikus volt. Rámosolygok bíztatóan Benre, és mikor a kezét az enyémbe csúsztatja, megszorítom a vékony ujjakat, lehajolva még egy csókot is nyomok kézfejére, megpecsételve az alkunkat. Ezt régen az ajkaival tettem, de jól nevelt kisfiú vagyok.
- Kirántalak a konfortzónából, Reece - Mondom vészjóslóan, na igen, az biztos, hogy onnan ki fog jönni, csak remélhetőleg olyan lendülettel rántom át rajta, hogy ellenkezdni ideje sem lesz.
- Van. De ahhoz be kell, hogy sötétedjen, azzal várnunk kell... remélem, van nálad bérlet, mert metrózni fogunk - Villantom rá a legsármosabb mosolyomat.
- Rendben, akkor kint maradunk... és ne nézz rám ilyen véleménykérően Benci, mert tudod, hogy nem értek a fotózáshoz - Lököm meg kicsit, direkt idegesítve a nevével, csak szórakozom, ő is jól tudja, hogy nem hívom őt így, ettől még nekem is feláll a szőr a hátamon.
- Holnapra visszajön a hangom, eljössz velem a stúdióba? - Kérdezem felvont szemöldökkel, és remélem, igent mond rá. Közben felállok, hogy nyújtózhassak egyet, és unalmamban elkezdek sétálgatni, ő meg majd szól, mikor fotóz... vagy csak egyszerűen fotóz. Most, hogy nincs befagyva köztünk a levegő, kezdek visszatérni a normális énemhez, még az új, alakulóban lévő dal szól a fejemben, arra kezdek lépkedni, egyszer-egyszer megfordulva a tengelyem körül, halkan dúdolva a dallamot, csettintgetve a ritmust... soha nem érdekelt mások véleménye, az a helyzet. Egyik fordulásnál szembe találom magam Bennel és rámosolygok.
- Szörnyű, mikor van a fejedben egy dal, ami jött a semmiből, és maximum a bőrödre tudod leírni... majdnem olyan, mintha fotózni akarnál, mert látsz valami csodásat, de nem lenne nálad a gép... - Utánanyúlok, és ha hagyja magát, felrántom állásba.
- Tudsz táncolni, Ben? - Kérdezem még mindig a kezét fogva, majd eleresztem.
- Én is le akarlak ám fotózni téged!

♫ Music: Young Volcanoes » Note: We are young volcanoes Very Happy

» Words: ???

**Benjamin Reece** Age : 29 Tartózkodási hely : London

Matt & Ben

Nem tudom pontosan, mit gondol, minek látja az életet, a világot, hisz sose beszélt erről. Egyetlen árva szót se szólt ilyesmikről. S most is csak egy egész apró résen át láthattam bele. Azt azonban, hogy oly más ez, mint az enyém, így is tökéletesen érzem.
Kíváncsi vagyok, kérdezni szeretnék, de egy kicsit aggaszt is az, amit esetleg megtudhatok, miben esetleg részem lehet. Meg akarom őt ismerni, úgy, ahogy sose tudtam, de nem vagyok biztos benne, hogy van elég bátorságom hozzá, nem tudom, képes vagyok-e megbirkózni azzal, amit láthatok. Ahogy abban se vagyok egész biztos, hogy meg akarná-e egyáltalán mutatni nekem, hogy érdemesnek tart-e arra, hogy lássam.
Meglep közelsége, arra se számítottam, hogy félénk kérdésem elég indok neki a maradásra, arra pedig, hogy ismét ilyen közvetlen lesz, egyáltalán nem gondoltam. De nem zavar. Érintése kellemes emlékeket ébreszt bennem, s ahogy az elmúlt idő alatt, míg együtt voltunk mindig, most is gondolkozás nélkül mozdulok közelebb biztonságot, békéd adó testéhez. És ugyanilyen odaadással simítom fejem ujjaihoz, kérve még a kellemes érintésből.
- Azt hiszem, mindenki világában vannak sötétebb részek, kinek több, kinek kevesebb, de mindenkinek van. De ennek ellenére is szeretném látni a tiéd. Ne aggódj, abból akad bőven. – elmosolyodom, a mai napon először, szívből, vidáman. Örülök, mert ezzel talán helyre tehetjük, amit olyan könnyedén tettünk tönkre, tettem tönkre. S talán elérhetem azt, mit eddig nem sikerült, megismerhetem, teljes egészében, úgy, ahogy van.
Kézfogással pecsételjük meg ígéretünk, mindkettőnkét, s ugyan ismét meglep a kézcsókkal, nem húzódok el, hagyom, hogy tegye, amit szeretne. S közben már-már sajnálom, hogy nem ajkaimmal tette ezt.
- Állok elébe, Twain. – vigyorodok el. Elhiszem, hogy így lesz, tudom, hogy így lesz, de nem bánom. Kíváncsiságom, érdeklődésem töretlen, és ez szinte biztosan nem is fog megváltozni.
- Van, persze. De minek neked a metró? – nem fogja elárulni, fogadni mernék rá, de azért megkérdezem, hátha. Azonban akár megosztja velem tervét, akár nem, bele fogok egyezni a dologba, s ennek bizony elég nagy köze van ahhoz a szívdöglesztő mosolyhoz, mi most ajkain játszik.
- Jó, nem kérek véleményt, de te meg ne hívj ezen a hátborzongató néven. – biggyesztem le ajkaimat, sértettet játszva. Egyébként tényleg utálom, ha valaki így nevez, szerencsére azonban tudom, Jace ugyanannyira rühelli ezt a becézést, mint én.
- El, ha nem zavarok. – nem akarok gondot, vagy ilyesmit, de nagyon szívesen elmegyek vele. Érdekel, mit csinál, hol tart, milyen új számai vannak. Szeretem, ahogy énekel, ahogy táncol, ahogy… nos, azt hiszem, még mindig rengeteg mindent imádok benne.
Félmosollyal arcomon figyelem, ahogy feláll, és nyújtózkodik, majd pörögni, forogni kezd. Ez is olyan dolog, mit mindig is szerettem, és irigyeltem. Az, hogy olyan könnyedén adja önmagát, nem törődve senki mással.
Gondolkozás nélkül veszem elő fényképezőm, és csinálok képeket róla. Bár egyiket se nézem meg, hisz folyamatosan készítek újat, és újat, tudom, mind tökéletes. Egyik se egy beállított, kényszeredett valami, hanem őszinte pillanatkép mind.
Felpillantok rá, mikor felém fordul, kíváncsian pislogok rá, megjegyzésére pedig elgondolkozva ingatom meg fejem.
- Nálam mindig van fényképező, de azt hiszem értem, mire gondolsz. – rámosolyogok, és a gépet félretéve hagyom, hogy felrántson a földről. Picit megbillenek, közelebb mozdulok hozzá, de az utolsó pillanatban sikerül megtartanom magam, s megakadályozni, hogy mellkasára zuhanjak.
- Azt kétlem, tudod, milyen kétballábas vagyok. – megrántom vállam, és sóhajtok. Részben szavaim miatt, részben pedig azért, mert elengedte kezem. Szeretném, ha fogná még, ha hozzám érne, de nem nyúlok utána, hagyom testem mellé hullni sajátomat.
- Mi? Ne már, én nem mutatok jól a kamera másik oldalán. – rázom meg fejem tiltakozva. Imádok fotózni, megveszek érte, de utálok én lenni az, akit fényképeznek. Nem véletlen, hogy alig néhány kép lelhető fel rólam.
- De jó, csinálhatsz párat, ha most rendes leszel. - leheletnyit oldalra biccentem fejem, várakozva pislogok rá. Ugyan remélem elfeledkezik majd az alkuról, és nem akar fényképezni engem, ha mégis így lenne, nem fogok tiltakozni.
- Gyere, ne lazsáljunk, keressünk valami jó helyet. - felkapom mindkettőnk táskáját, sajátomat vállamra dobom, az övét kezébe nyomom, majd gondolkozás nélkül kapok csuklója után, és lelkesen indulok meg egy találomra kiválasztott irányba.

**Matthew Twain** Tartózkodási hely : London

Jace

Ben

Turn the page maybe we'll find a brand new ending Where we're dancing in our tears

Tudom, hogy a világom Benével teljesen szembe megy, nincsen se komfort zóna, se semmilyen határ, csak az előre van, mert csak egyszer élünk, és ki tudja, meddig, nem szabad korlátoznunk magunkat olyan butaságokkal, mint a félelem. Majd elmondom Bennek, de nem most, egyelőre örülök, hogy belement, és próbáljuk meg megtartani ezt a szintet, valami finommal kéne kezdenem. Szeretném, ha Ben otthon érezné magát az én világomban is, ahol bátran kimondhatja egy dallban, hogy seggfej, illetve ott kezd bele egy jó számba, ahol csak akar, illetve felül egy vonatra és elmegy egy másik országba is akár, csak mert éppen ahhoz van kedve. Talán ez a Jace sokkal másabb lesz neki, mint akit megismert, de szerintem itt az ideje, hogy belelásson kicsit a fejembe, hogy a világ neki is egyszerre tűnhessen sötétnek, és színekkel telezsúfoltnak.
- Helyes, mert ahhoz, hogy lásd, amit én, követned kell, és én bizony elég váratlan időkben tűnök el... ezért is késtem el tőled annyit - Kuncogok halkan az emlékre, hogy mindig morgott, meg hasonlók, dehát mikor éppen készülsz beleugrani a szélgépbe, hogy repülhess, nem a késésen jár az eszed.
- Szavadon foglak! - Figyelmeztetem, majd kérdésére vállat vonok.
- Elviszlek az egyik kedvenc helyemre - Azt nem árulom el, hogy hol van, és hogy - jó szokásomhoz híven - be fogunk törni oda, nem annyira illegális, senki nem védi, de elvileg tilos felmenni, mert ott egy helikopter leszállópálya van. Hát... nem érdekel, ezek soha nem zavartak. Lane-nel találtuk, mikor nagyon részegen meg akartuk nézni, hol tudna Batmen rendesen repülni. Na, soha nem mondtam, hogy teljesen normális vagyok, de istenem, annyi csodát láttam már pont ezért! Nevetve fejet ingatok, jelezve, hogy nem, nem fogom így hívni, mert engem is marhára zavar, majd egy kisebb köhögőroham után megnyugtatom.
- Ne viccelj, csak a barátaim vannak ott, és általában ők is beszállnak. Te is beszállhatsz, ha nem is énekelni, van ahol csak csettintgetni kell, vagy hasonló. Örülni fognak neked - Nehogy ezen parázzon. Max Lane fog érdekesen nézni, de kap tőlem egy baráti oldalbavágást és megbeszéltnek tekintem a témát.
Kicsit elragad a hév, félig tánclépésekkel haladok a füvön, látszik a sok év balett, le se tudnám tagadni, ahhoz túl könnyed a mozgásom. Tudom, fiú vagyok, és balettozom, hát, akinek gondja van vele, nyugidtan nyalja ki. Illetve próbálja utánam csinálni, aztán majd röhögök legalább én is egy sort.
- Nem vagy olyan rossz, szerintem jókat táncoltunk - Vigyorodok el az emlékre, mikor felkaptam, és megpörgettem magammal, vagy ide-oda rántottam a kellő irányokba, és mielőtt elesett mindig elkaptam. Szerintem poén volt.
- Hm... hát nem érdekel. Nekem kellenek képek, és te is lefotózol engem! - Mutatok rá a tényre, hogy ez így nem igazságos, de minden olyan nagyon hamar történik, én pedig, az alkunak megfelelően, nagyon jókisfiúként megyek utána. Mikor megértkezünk körülnézek.
- Okééé... na elmondod, hogy mit is kell csináljak ahhoz, hogy tetszek? - Húzom az agyát leülve egy nagyobb köre, de fejemmel még mindig a dallamra billegek.
- te még mindig olyan szép vagy, Ben, hogy nem lehet levenni rólad a szemet - Mondom el neki, amit gondolok, mint általában, majd megnyalom ajkaimat és felpattanok és lassan közelebb lépkedek.
- A hajad olyan, mint a napfény, ahogy megcsillan a tengeren, a szemeidről pedig mindig az a tiszta kék ég jut eszembe, aminél állandóan azt érzem, hogy valaki kukkol felülről. Az ajkaid pedig az eprek, amikbe mindig bele szeretnék harapni.... hm... szeretem az epret - A vége csak egy kusza gondolatmenet, de végre elérek hozzá és a fejét fölfele billentem.
- Mondd el milyen az idő. De ne úgy, hogy... felhős, vagy napos, hanem, hogy mi jut róla először eszedbe. - Mosolygok rá, és én is felnézek.
- Madártej úszik a koszos tóban - Mondom el az én véleményemet, példát adva neki.

♫ Music: Young Volcanoes » Note: Mit látsz? Very Happy

» Words: ???

**Benjamin Reece** Age : 29 Tartózkodási hely : London

Matt & Ben

- Szóval ezért késtél el folyton.– vigyorogva megpöckölöm homlokát, persze csak picit, majd egészen kicsit komolyabbá válok. – Követni foglak, túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy ne tegyem. – határozott bólintás, és mosoly is jár a kijelentéshez. Biztos vagyok benne, rengeteg újdonságban lesz részem, olyasmikben, mikbe magamtól soha az életben nem vennék részt. S ahhoz se fér kétség, hogy újra, és újra meg fogok lepődni. De nem számít, mert meg akarom ismerni, teljesen egészében, olyannak akarom látni végre, amilyen, nem pedig amilyennek a világnak mutatja magát.
Biccentek figyelmeztetésére, tudom, hogy szavamon fog fogni, s nem is bánom. Máskülönben egyetlen szót se szóltam volna.
- Nem fogsz ennél többet elárulni róla, ugye? – furdal a kíváncsiság, alig bírok magammal, de tisztában vagyok vele, teljesen felesleges lenne faggatózni. Ha nem akar valamit elárulni, akkor úgyse fogja, ha fejre állok, akkor se.
- Gondolod? – emelem meg szemöldököm, egyértelműen kételkedve. Valószínű, tudják a barátai, hogy, miként szakítottunk, és nem hiszem, hogy túlzottan kedvelnének, vagy örülnének nekem. Ettől még, ha azt mondja, mehetek, el fogok menni.
Mosolyogva figyelem, ahogy táncikál. Messziről látszik, elragadta a hév, szinte már nem is tudja, hol van, de nem zavar, sose zavart. Ez egyike azon dolgoknak, miket imádtam benne.
- Azt nem nevezném táncnak azért. – nevetek fel. Élveztem, nagyon is, de meglehetősen messze volt mindenféle szakértelemtől. Inkább csak ökörködtünk, és próbáltuk megakadályozni, hogy közelebbi ismeretséget kössek a földdel.
- Én fotós vagyok, ez a dolgom. – forgatom meg szemem, de azért mégiscsak beleegyezek a dologba. Végül is nem fáj, ha csinál rólam néhány képet. Ettől még persze nem vagyok rest kihasználni a helyzetet, és leszögezem, csupán akkor kap fényképet szerény személyemről, ha ma rendesen viselkedik. S lám csak, valóban így tesz.
- Beszélhetnél kevesebb marhaságot.– dünnyögöm úgy, mintha komolyan elgondolkoztam volna kérdésén. Azt természetesen érezheti, hogy ez, a korábbiakkal ellentétben, nem sértés akart lenni. Még véletlenül se.
Meglepetten pislogok, mikor ismét megszólal, s ahogy közeledik felém, és bókol, eléri, hogy fokozatosan egy érett paradicsom színét vegyem fel.
- Miről beszélsz? – motyogom zavartan billegve egyik lábamról, másikra. Mindig ezt csinálja, kimondja, ami hirtelen eszébe jut, akkor is, ha semmi köze ahhoz, miről épp beszélünk, vagy ha pontosan tudja, mennyire zavarba hoz vele.
Rámosolygok, mikor végre hozzám ér, s hagyom az ég felé billenteni fejem. Hirtelen nem tudom, mit szeretne, mégse mondanám, hogy meglep az, mit utána mond.
- Nem vagyunk már gyerekek Jace, hogy ilyesmit játsszunk. – halkan sóhajtok, de nem veszem le pillantásom az égről, hosszú ideig figyelem, némán, kíváncsian. Nem is rémlik, mikor csináltam már ilyesmit utoljára. Nem szokásom csak úgy ácsorogni, nézelődni.
- Átázott uszkár a tengerben. – bökök az egyik érdekes formájú felhő felé. Nem tudom, ilyesmire gondolt-e, de azt mondta, azt mondjam, mi először jut eszembe. Hát ez jutott.
Pár másodpercig figyelem még az eget, majd pillantásom Jace-re siklik. Nem szólalok meg, egy ideig nem, csupán nézem őt, mintha örökre elmémbe akarnám vésni alakját.
- Semmit nem változtál. – félve nyúlok arcához, megadva az esélyt, hogy elhúzza fejét, hátrébb lépjen. Ha mégis marad, ujjaim végighúzom állkapcsa mentén, mintha csak ellenőrizném, valóban ugyanolyan-e, mint amilyenre emlékeztem.
- Hiányoztál. - vallom be csendesen, majd rájőve, még mindig arcát fogom, elhúzom kezem, és hátrálok egy fél lépést.
- Öhm... ha már estig itt leszünk, ennünk is kéne valamit. - javaslom hirtelen. Témaváltás, igen, ugyanis azt, mit mondhatnék a korábbiakkal kapcsolatban, nem tudom, ahogy azt se, várok-e bármily reakciót tőle, vagy jobban örülnék, ha úgy tenne, mintha nem is hallotta volna.

**Matthew Twain** Tartózkodási hely : London

Jace

Ben

Turn the page maybe we'll find a brand new ending Where we're dancing in our tears

- A legjobb dolgokat nem lehet siettetni, késtem már el miattad is! - A pöckölésre elfintorodok, és mosolyogva fejet igatok.
- Nem sokára besötétedik, Ben, ne aggódj, ha lelövöm előre a poént, akkor veszt az értékéből. - Kacsintok rá. Imádok fent lenni, maga a béke, az egész koszos város fölött lenni és énekelni. Pluszban ott nincsen térerő, el lehet bújni akárki elől. Mikor rámjön a depizhetnék ott töltöm az éjszakát a fejhallgatómmal és a tabletemmel, melyet olyan hangerőre állítok, hogy a saját gondolataimat se halljam.
Igaza van, ismeri a barátaimat, és sajnos én is... tudom, hogy nem a szívük közepe Ben, mivel utána engem is elvesztettek, olyan lendülettel csaptam az orrukra az ajtót, hogy azt hitték, soha többet ki se jövök. De képesek befogni a szájukat. Kivéve Lane.
- Tudod, hogy tapintatosak. Lane-t meg elhallgattatom én - Ígérem neki, nem lesz valami nagy feladat, majd megfenyegetem, vagy hasonló. A hülyesége ellenére tudom, hogy ő még nálam is mérgesebb Benre még most is, hiszen a legjobb barátja vagyok, és szívesen megfojtaná puszta kézzel a szöszit, de most majd önkontrollt fog gyakorolni. Felvonom a szemöldökömet.
- Én meg a barátod vagyok, az a dolgom, hogy megörökítsem a szép pillanatokat - Hahaha, mindenki tudja, hogy ennyire nem vagyok érzelgős lélek, csak nyomatom a süket dumát, de akkor is kell nekem kép.
- Igazad van, tudom, hogy ígyse-úgyse tetszem neked, feleslegesen strapálom magam - Rebegtetem meg szempillámat kedvesen, és kicssit nyújtózok, majd elmondom, milyennek látom, és megkérem, hogy ő is tegye ezt meg az éggel.
- És van bármi tudományos oka, amiért az unalmas, megszokott dolgokat kell, hogy lásd, mikor felnézel az égre? Rettenetesen bele lehet szürkülni. Amíg a szabályok szerint élsz... minden fekete vagy fehér, de semmi sem vörös - Ha a fantázia elveszik akkor minden hihetetlenül unalmas lesz. Elmosolyodok, majd mikor visszahajtja a fejét bólintok.
- Nem egyeszerűebb elképzelned az ídőt úgy, hogy olyan, mint egy átázott uszkárt a tengerben, mint azt, hogy felhős? - Kérdezek rá, de aztán csendben maradok, mert látom, hogy történik valami, csak azt nem tudom, mégis mi. A meglátásra szélesen elmosolyodok és kicsit széttárom karjaimat
- Pedig igyekeztem - És ez így is volt, de Lane valahogy mindig ott volt, hogy rámmorduljon, hagyjam abba azt, amit éppen csinálok és térjek észhez. Megdöbbent, hogy megsimogat, és ez pillantásomra kiül, de nem húzódok el ujjai elől.
- Te is nekem, Ben - Mosolygok rá finoman, oldalra döntve a fejem, hogy mikor elhúzódik, ujjai ajkaimon is végigsimítsanak.
- És mit szeretnél enni? Szerintem a környéken bármilyen éttermet megtalálsz - Intek körbe színpadiasan, mintha csak azt mondanám " Kezdődjön a műsor". Erről eszembe is jutott valami.
- Jövőhéten újra előadják a színházban a Moulin Rouge-ot. Szerezehetek rá neked jegyet... ha szeretnél... eljönni megnézni. - Most rajtam van a zavarba jövés sora. Nem ez az első főszerepem, de benne van az első ötben, és nem rémlik, hogy látott valaha színpadon, normális színházban, nem ilyen egyetemi, gimis bohóckodásban.

♫ Music: Young Volcanoes » Note: Eljönnél? » Words: ???

**Benjamin Reece** Age : 29 Tartózkodási hely : London

Matt & Ben

- Az egész más. – legyintek vigyorogva. Persze sose szerettem, ha miatta késett el valahonnan, de így még mindig jobb volt, mintha nekem kellett várnom rá. Habár az is igaz, maximálisan megérte minden alkalom.
- Nem aggódok, csak kíváncsi vagyok. – nem félek, tudom, bárhova is visz majd, az egy fontos hely neki, én pedig látni szeretném. Izgatottság az egyetlen, mit ezzel kapcsolatban érzek, alig várom már, hogy besötétedjen, és indulhassunk végre.
- Hát jó. – egyezek bele végül, sóhajtva. Nem mondom, hogy nem félek, nem aggódok reakciójuk miatt, ugyanakkor azt se állítanám, hogy nem értem meg őket. Ha nem Jace-ről lenne szó, messziről elkerülném őket, de a vágy, hogy elmenjek a stúdióba, hogy megnézhessem, mit csinál, erősebb, mint kételyem, félelmem.
- Ne már. – nevetve könyökölöm oldalba, persze csak finoman, és megcsóválom fejem. Az ő szájából ez igazán hátborzongatóan, és idegenül hangzott. Ismerem már elég jól ahhoz, hogy tudjam, csak dumál, és valójában csak akar néhány képet, különösebb ok nélkül.
Arra, hogy bármit is csinál, úgyse tetszik nekem, vigyorogva csóválom meg fejem, aztán egy pillanattal később már teljesen elvörösödve állok egyik lábamról a másikra, és próbálom összekaparni magam.
- Nos, azt hiszem nincs. – megrántom vállam, és ismét felpillantok az égre, most már azzal a szándékkal, hogy tudjak mondani valami hasonlót ahhoz, mit ő nemrég.
- De igen, egyszerűbb. – értek egyet elmosolyodva. Bár nem épp ezt a szót használtam volna rá, igaza van, más így, különlegesebb, érdekesebb. Lassan pillantok vissza rá, s egy ideig nem mondok semmit, csak nézem őt, igyekszem megjegyezni vonásait, apró, szinte láthatatlan fintorait.
- A változás nem mindig jó dolog.– mosolyodok el, miközben óvatosan arcához érek. Látom szemében a meglepődést, s megértem, hisz magam is elképedtem mozdulatomon, de nem húzódik el, így én se kapom el kezem azonnal.
Elmosolyodok válaszára, s aprót nyelek, mikor feje félrebiccentésének hála ujjaim ajkán simítanak végig, mielőtt teljesen elhúznám őket tőle.
- Mit szólsz a kínaihoz? Van itt egy étterem valahol a közelben. – kérdőn emelem meg szemöldököm. Persze nem ragaszkodok hozzá, ha mást szeretne enni, nekem úgy is jó.
- Te játszol benne, ugye? Szeretnék elmenni, még sose láttam egyetlen ilyen előadásod se. - nem is értem miért. Megnéztem már az iskolában olyasmit, miben ő is játszott, de ez egész más. Komolyabb, fontosabb. Én pedig kíváncsi vagyok mindenre, mit szeret, csinál.
- Melyik szereplőt alakítod? - érdeklődök kíváncsian, miközben feltehetően el is indulunk. Persze csak ha sikerült eldönteni, hol együnk.

**Matthew Twain** Tartózkodási hely : London

Jace

Ben

Turn the page maybe we'll find a brand new ending Where we're dancing in our tears

Érdekes, mivel a beszélgetés felét belülről játszuk le, ugyanazokra az emlékekre építkezve, ismerve a másikat. Tudja, hogy késő vagyok, hogy nem fogom elmondani neki, hogy hova megyünk, és még azzal is képben van, hogy nem vagyok olyan nyálas, hogy a képével tapétázzam ki a szobámat.
Úgy érzem, közelebb kerültünk egymáshoz, ahogy elkezdem bevezetni a világomba, a felhőkkel kezdem, illetve az időjárással. Ben számomra mindig olyan valaki volt, akiért sokmindent képes lettem volna megtenni, olyat is, amit senki másért sem. Van benne valami, ami megragad, az egész lénye, és nem csak a fizikai, mert annyi szép férifi van, hogy a Télapó listájával vetekedik, de ez más. Nagyon más. Ben áraszt felém valamit, amitől a fekete részek is eltűnnek. Nem oldódnak meg, de nem látom őket, és a depresszió is nagyobb ívben kerül el, mikor letámadna ő mindig ott van. Ben valaki, aki kell nekem. Szükségem van rá. Ha szerelemként már nem is tér vissza az életembe, pedig szeretném, akkor mint barát... de nekem ő egyfajta segítség az életben. Nem akarok lemondani róla.
Lassan ébredek fel gondolataimból.
- A kínai jó lesz, keressük meg - Megyek bele, és ezt a kis időt kihasználva kérdezem meg, eljönne-e megnézni engem. Megpróbálom kikerülni a kérdését, mert nem akarnám elárulni, hogy az enyém a férfi főszerep, így csak annyit mondok;
- Igen, osztottak rám valamennyit.- Motyogom, próbálva rendesen elkerülni a témát. Mostanában elég sok főszerepet kapok, a tragikus hős meg ilyenek, de ez... nem akarok felvágni vele, és nem is érzem olyan mutogatni, kikiabálandó dolognak, így például maga Lane is csak ott tudta meg, hogy elég sokat fog látni belőlem. Nem is tudom, zavarba jövök ettől, hogy a középpontban legyek meg minden és ezt tudják is. Végül is nem Jace showt akarnak nézni, hanem az előadást. Következő kérdése viszont annyira betalál, hogy menet közben véletlenül elejtem a táskámat is. Paradicsom arccal hajolok le és kapom fel.
- Én vagyok Christian... az író - Válaszolok halkan, és csak remélem, hogy nem mond neki semmit. Lane szerint ez, amit csinálok már olyan, mintha szégyellném a dolgot, de nem így van, csak egyszerűen én nem... szerintem a színház a léleknek van, a fülnek, a szemnek. Nem a lapoknak, a hírnévnek és a csillogásnak. Lassan lépkedek tovább, magam elé bambulva, végül mikor megszólalok hangom sokkal rekedtebb, mint eddig.
- Tudod... rád gondoltam minden előadásnál néhány dalnál. Az El Tango de Roxanne-nél - Mondok rá egy példát, és torkom néhány pillanatra összeszorul. Emlékszem, a másikat egyszer elénekeltem neki, már nem emlékszem, pontosan hogyan, de este volt és tél, hullott a hó és hátulról átöleltem.
- És a Your songnál. - Nem vagyok benne biztos, hogy sikerül az utolsót is kimondanom neki, de meg fogok feszülni érte.
- És a Come what maynél - Erre viszont pontosan emlékszem. Az egyik hónapfordulónkon énekeltem el neki. Ő az erkélyen állt én meg lentről énekeltem, még a szomszédok is kijöttek, de éppen nem érdekelt. Ajkamba harapok erősen.
- Nagyon örülnék, ha eljönnél. Hogy ne csak odaképzeljelek - Nézek végül rá, pillantásomban most nem játékosság ül, hanem fájdalmas szeretet, amit mindig érzek iránta a színpadon, mikor a sorok közt keresem, vagy lehunyt szemmel az arcát látom magam előtt. Hozzálépek hirtelen és ajkaimat homlokára szorítom, ujjaim a szőke tincsek közé rohannak.
- Neked szól az egész darab, miattad vállaltam el - Suttogom, és lassan lépek el mellőle lesütött szemmel. Kicsit szégyellem magam, talán el se kellett volna mondanom.

♫ Music: Come what May » Note: I'll love you until the end of time, until my dying day » Words: ???

**Benjamin Reece** Age : 29 Tartózkodási hely : London

Matt & Ben

Azt hittem, többé nem lesz ilyenben részem. Valójában, nem is akartam, hogy legyen. Nem akartam találkozni, beszélni vele, rá se akartam nézni. Most mégis úgy érzem, hatalmas hibát követtem volna el, rengeteg jó dologról maradtam volna le.
Elrontottuk, igen. Ő is, én is. Hibás vagyok, most már belátom. Hirtelen, felelőtlen döntést hoztam, amit szeretnék kijavítani. Hiszem, hogy ki tudom. Jace mindig is rengeteget jelentett nekem, akkor is, mikor csupán barátként néztem rá. Segített, nem hagyott a mélybe bukni, nem hagyott elveszni. Nem engedte, hogy a veszteség fájdalma, az önvád, erőt vegyen rajtam. Nem tett semmi különöset, nem dobálózott nagy szavakkal, nem tett elhamarkodott, ostoba ígéreteket. Csak mellettem volt, és szeretett. Ennyi pedig épp elég volt.
Nem tudom, mi lehet még köztünk ezek után. Nem tudom, képes lenne újra úgy szeretni, ahogy régen tette. Nem tudom, én képes lennék-e újra ugyanazt érezni, de ha igen, akkor szeretném, akkor állok elébe. Egyelőre azonban megelégszek azzal, amim van. Beszélünk, nevetünk, nem veszekszünk. Több ez, mint amit az elmúlt időben tettünk. Szeretném megismerni a világát, szeretném megismerni őt, a többi pedig majd alakul.
- Biztos? – megemelem szemöldököm, s egy pillanatig nem mozdulok, de azonnal útra kelek, amint biztosít arról, nem marad éhen akkor se, ha a kínaiba megyünk.
- Valamennyit? Kicsit bővebben? – kíváncsian, érdeklődve faggatózok. Nem ismerem a színdarabot, talán a filmet se láttam még soha, így örülnék neki, ha azt mondaná, fő, mellék, vagy nem tudom, milyen szerepet játszik. Azt persze látom, hogy mintha zavarban lenne, de nem igazán értem, miért. Kis szerepet kapott, és szégyelli? Vagy nagyot, amivel nem tud mit kezdeni? Igazság szerint, őt ismerve, mindkét lehetőséget kizárnám, így ismét ott tartok, ahol eddig. Teljesen tanácstalan, tudatlan vagyok.
- Hát tudod ezzel se sokat segítettél. – sóhajtok, megcsóválom fejem, majd inkább legyintek. Bár most még nem igen tudom hova tenni a nevet, elég csak utána néznem, hogy máris okosabb legyek.
- Tényleg? – kíváncsian pillantok rá, lépteimen is lassítok. Nem állok meg, egyelőre nem, de alig haladok már. Emlékszek a dalokra, kettőre mindenképp, énekelte nekem. Nem tudom már teljesen pontosan hol, és mikor, de emlékszek arra, amit éreztem. Szerelemre, meghatottságra, csöppnyi zavarra, boldogságra.
- Kettőt énekeltél nekem. Legszívesebben bőgtem volna, annyira meghatottál. Gyönyörű volt. – dünnyögöm, bár azt hiszem, magamban beszélek már, nem neki szánom a szavakat. Mikor felém néz, s látom fájdalmas pillantását, összeszorul nyomrom, szívembe kellemetlen érzés nyilall. Nem mozdulok, hallgatom szavait, és hagyom, hogy hozzám lépjen.
Ahogy ajka homlokomhoz ér, s ujjai hajamba túrnak, halkan sóhajtva hunyom le szemeim. Nem húzódok el, épp ellenkezőleg, ösztönösen mozdulok hozzá közelebb, ujjaim hátulról vállaira simulnak, kapaszkodót, nyugalmat keresve.
- Ne! – súgom tiltakozón, ahogy érzem, igyekszik elhúzódni. Talán kínos kissé, hogy ezt tesszük, hisz nem vagyok már együtt, de nem érdekel, nem akarom, hogy vége legyen, még nem.
- Tényleg nekem szól? Miattam játszol? - sose hallottam ezt ezelőtt, s nem is tudom, mit mondhatnék rá. Örülök, azt hiszem, de ugyanolyan elképedt, és zavart is vagyok.
- Még... még mindig szeretsz engem? - hangom nem több lágy suttogásnál, de közel van, annyira, hogy biztos vagyok benne, így is hall. Érdekel a válasz, nagyon is, de ugyanennyire félek is tőle.

**Ajánlott tartalom**

» Matthew Jace Twain
» Benjamin Reece
» Benjamin & Caden

Matthew & Benjamin

Matthew & Benjamin

Similar topics

Similar topics