Történetem...

Féltem.
Nem úgy a szokványos, mindennapi értelemben vett módon. Ez az a fajta rettegés, amit csak a halálraítéltek ismerhetnek, mielőtt beülnek a villamosszékbe, vagy épp elszorítják a vénájukat a méreginjekció beadása előtt.
Beletörődés. Furcsa bizsergés gyomor tájt. Kétségbeesés. És mégis csak valahol megnyugvás. – Ez az, túl vagyunk rajta, nem is volt olyan rossz, ugye? Ó, hogy maga már nem tetszik élni? Nagy kár. – Na mindegy.
- Nyugi már! - bökött oldalba. Ahhoz képest, hogy alig száznegyven centi, emellé pedig úgy húsz és harmincöt kiló körül mozog (rossz vagyok szemmel való súlymérésben, lehet, hogy ennél is több, vagy kevesebb), ezt elég erősen tette. – Nem lesz annyira rossz.
- Én még most sem akarok találkozni velük. – dünnyögtem alig halhatóan. Már-már én is megdöbbentem azon, milyen kevés lelkesedés szorult a hangomba.
- De megígérted! – sipította a lehető legteátrálisabban, miközben leszedett egy szál pitypangot. – Anya már alig várja, hogy megismerjen. Elmondtam neki, mi a kedvenc ételed, direkt azt főzi. Azt mondta, hogy… hogy már alig várja, hogy végre megismerje egy barátomat.
- Vittél már haza más fiúkat is?
A fejér rázta.
- És lányokat?
Szintúgy.
- Az iskolában… vannak barátaid?
És megint csak fejrázás. – Volt egy, de megvertem, mikor belerajzolt a füzetembe. Azóta nem beszél velem.
- Mikor volt ez?
- Télen. – vállat rántott. Pont ettől tartottam.
- Mondd csak, Lisa, egész pontosan mit tudnak rólam a szüleid?
- Hogy magas vagy, meg barna. És hogy tele vagy rajzokkal. Meg hogy virágokat árulsz.
- Ó. – mondtam, de nem nagyon törődött vele. Elfújta a pitypangról azokat a kis fehér szöszöket - sose tudtam a nevüket – majd nézett utánuk. Kék szemekkel. Vörös hajjal. A maga hét-nyolc évével. A térde sebes volt, még csillogott rajta az alvadt vér, miközben ült mellettem törökülésben. Elesett, mikor Richard Grant, az osztálytársa elől menekült, aki el akarta venni az uzsonnáját. A szendvicse a földre esett. Mindenki rajta röhögött. Ő pedig annyira bőgött, hogy a tanítója végül hazaküldte. Ezt azért tudom, mert elmondta. Egyedül nekem mondta el, nekem pedig meg kell őriznem a titkát. Még hazamenni sem mer, az anyja gyanút fogna, hogy előbb ér haza. Ha megtudná, hogy már megint nem sikerült normálisan viselkednie az iskolában, biztos leszidná, vagy valami. Az persze eszébe se jut, hogy Richard Grant már tizenkét éves, és hogy inkább javítóban lenne a srác helye, mint egy általános iskolában. Helyette Lisa a hibás, mert a többieket valamiért nem piszkálja az a kis görcs, szóval biztosan valamit ő csinál rosszul. Legalábbis valami ilyesmit mondott nekem.
Egy ideig még ültünk a parkban, szerzett még legalább öt pitypangot, de azon túl semmi nem történt. Aztán eljött a dél, el is ment, neki pedig haza kellett mennie nekem meg csokrokat csinálni.
- Akkor este. – mosolygott rám.
- Meglátom, mit tehetek Önért, Kisasszony. – mosolyogtam vissza.
- Anya azt fogja hinni különben, hogy csak kitaláltalak.
- Azt bizony nem hagyhatjuk.
Megölelt. Integetett. Futni kezdett le az utcán. Én meg rágyújtottam, és komótosan elindultam a buszhoz.

Hat órás műszak. Semmi nem történt, csak két-három percenként komolyan elgondolkodtam azon, hogy mégis mi a francért jó nekem ez a munka. Aztán eszembe jutott, hogy minden más pénzszerző módszerrel felsültem, a lopáshoz meg valahogy nem vagyok elég tökös, a virágokkal meg végül is… nincs sok baj.
Fél hétre hazaértem.
Öt perc múlva beállított Travis, tíz perc alatt segített csinálni valamit, amire rá lehetett fogni, hogy az lesz a vacsoránk. Aztán a következő két órában még öt másik ember érkezett. Aztán valahogy tizenegy lett, én pedig a hetedik csík kokó felé hajoltam. Az orrom szénné égett. Az agyam úgy pörgött, mint egy giliszta, amit leöntesz savval. Aztán egyszer csak reggel lett.
Az ágyamon feküdtem. Travis a combjaimat használta párnának. Két macska csendesen feküdt mellettem. Nem hiszem, hogy ébren voltam még, legalábbis kívülről láttam magam. Ilyet ébren ember mikor csinál?
Álmodtam. Lisa-val. Hogy cserbenhagyom. Hogy csak ő álmodik engem, és igazából nem is létezem. Aztán felébredtem, de azt hiszem, még mindig csak álom voltam. Nem tudom. Kimentem a vécébe. Hánytam. Bőgni kezdtem. Befeküdtem a kádba. Ott is ébredtem úgy délután három körül.

Aztán kimentem a parkba, de Lisa nem jött el. Soha nem is láttam többé.