Történetem...

2009. január 3., Moszkva, Oroszország
A zene hangosan üvölt a fülembe, talán még az is hallja, aki legalább öt méterre áll tőlem. Mindig hálát adok magamnak, amiért megvettem a rondábbik, de nagyobb hangerőt kibocsájtó fülhallgatót. Egyáltalán a fülhallgatón múlik ez? A lényeg, hogy jó. Szükségem is lesz rá, hamarosan indul a repülőgép, mely Londonba visz. Az épeszű emberek rögvest elszörnyednek, amint ezt meghallják. Mit is akar ez 15 évesen Londonban, ráadásul olyan akcentussal, hogy amikor angolul beszél, azt hiszik, halandzsázik? Meg akarom találni. Rajta kívül nem maradt már senkim. Ezt két napja, a temetés óta tudom. Lehetséges, hogy már van családja, az is, hogy még csak látni sem akar, de a középső nevem ugyanaz, mint az övé. Ő az édesanyám. Attól függetlenül, hogy a szülés után kijelentette, nem kér belőlem. Valószínűleg a kitartásomat, makacsságomat neki köszönhetem, hisz apa a világon semmit nem tett azért, hogy maradjon. Apa mindig feladja. Most is feladta. Kár, hogy ez volt az utolsó dolog, amit fel tudott adni.
Muszáj felállnom, a fülemből kiesik a fülhallgató, s a nyakam köré tekeredve üvölt tovább. Még szerencse, hogy így is hallom. Mennem kell, bár még mindig van időm a gép indulásáig, de semmiképpen sem szeretném lekésni. Nem maradhatok itt tovább.
Hallom, ahogy magam mögül valaki a nevem kiáltja, mire mélyet sóhajtok. Úgyis tudom, hogy Oleg az, természetesen megint próbál visszatartani.
- Tati, kérlek, gondold át ezt az egészet. Még hazavihetlek, hallod? – áll meg végül mellettem a fiú, arca kipirult, bizonyára sietett. Valahogy nem tud érdekelni.
- Hallom. Tudod jól, hogy már átgondoltam – táskámat a vállamra vetem, s megragadom a bőröndöm szárát, jelezve, indulnék.
- Rendben – mondja Oleg, szinte már röhejesen sok megjátszott szomorúsággal a hangjában. – Akkor hát... szia  - karjait kitárja, gondolom azt várja, hogy megöleljem. Ehelyett csupán ráemelem kifejezéstelen pillantásom, aprót biccentek, majd elindulok. Szívesen megnézném még, ahogy ott ácsorog a széttárt karjaival, melyeket csalódottan ereszt le, ám nem akarok túlságosan kárörvendőnek tűnni. Csak megyek. El innen. Jó messze.

2012. augusztus 14., London
Az ajtón belépve rögtön az első dolgom, hogy megjegyezzem, mekkora kupi van. Mármint, ez lenne, csakhogy kupit azt sehol nem látok. Ez nagyon érdekes, ugyanis újdonsült lakótársamról a legelső találkozásunkkor az ugrott be, hogy biztosan hatalmas rendetlenség van nála. Valószínűleg ha nem csillogna minden a tisztaságtól, akkor sem jelenteném ki a véleményem fennhangon. Inkább örülök annak, hogy Nate hajlandó befogadni magához, mindenféle fizetség nélkül, holott még csak ismerni sem ismer annyira.
- Akkor megegyezhetünk abban, hogy ha előbb végeznél esetleg a suliban, mint én a melóban, akkor csinálsz valami kaját, ugye? Jó, akkor ezt meg is beszéltük – közli jókedvűen Nate, majd ledobja magát az egyik igencsak kényelmesnek kinéző kanapéra.
- Hát persze – forgatom meg a szemeimet mosolyogva. Ennyivel tényleg tartozom neki, sőt, valószínűleg ragaszkodni fogok hozzá, hogy akkor is én főzhessek, ha ő végez előbb. – Melyik az én szobám? – tekintetem a két csukott ajtó között cikázik.
- Mondanám azt, hogy amelyik jobban tetszik, de sajnos a jobboldaliba én már berendezkedtem.
Bólintok, és már meg is indulok a baloldali ajtó felé, mikor hirtelen eszembe jut még valami. – Nate?
- Hm?
- Köszönöm.
- Ha ezt még egyszer meghallom, esküszöm, kiraklak. Ne köszönd. Amúgy is olyan hülyén mondod ezt a szót. Meg úgy körülbelül mindent – állapítja meg Nate, mire halkan felnevetek. Tény, hogy nem igazán tetszik neki az akcentusom. Szerencséjére ez az elmúlt három évben rengeteget javult, tehát már senki nem hiszi halandzsának, csupán furcsának az angolom.
A szobába beérve felsorakoztatom minden csomagom a fal mellé, hisz még csak augusztus van, és holnap is lesz nap. Holnap viszont tényleg el kell kezdenem, ismerem magam, ha az utolsó pillanatokra hagyom, akkor hirtelen azon kapom magam, hogy szeptember van, és az új suli miatt már csak a jövő nyáron lesz lehetőségem berendezni a szobám. Sebaj, legalább már nem kell egy totálisan lepukkant motelben élnem. Tudnom kellett volna, hogy ez lesz. Legszívesebben felpofoznám a 15 éves énemet, amiért apa és a húga halála után elindult megkeresni, aki természetesen rohadtul nem volt kíváncsi rá.
Ám ha akkor nem indulok útnak, akkor most nem lennék itt sem. Lefotózhatnám unalmamban Moszkva összes négyzetcentiméterét, még akkor sem kerülhetnék be egy normális média szakra, ha meghülyülnék. Semmi értelme azon siránkoznom, hogy mit veszítettem, hisz annál sokkalta többet nyertem.