Nehezen indult a nap és, ahogy haladtam benne előre, egyre nehezebbnek bizonyult. Az egész kezdődött egy reggeli patkánytámadással, amit az öcsém, Noel jóvoltából még a szomszédok is megtapasztalhattak, legalább is a sikolyom biztosan meghallották, ami nem lehetett túl kellemes a hajnali órákban. Mindezt azért, mert az én drágalátos testvérkém az ágyamba engedte azokat a dögöket. Ha azt mondom, hogy helyből tizenkét karmolást tudnék megmutatni magamon, akkor nem viccelek. Azokkal a karmos lábakkal rohantak keresztül rajtam a reggel, ami nem volt túl kellemes. De legalább garantáltan felébredtem és semmi kedvem nem volt már visszaaludni. Az izgalmas reggelemet pedig követték az ennél már csak „jobb” tanóráim, amin erősen kellett koncentrálnom, hogy ne verjem a fejem a padba és ne aludjak el nyál csorgatva. Nem mintha unalmasak szoktak volna lenni az órák, sőt! Általában minden órát élvezek, és szívesen hallgatom végig a társaim bemutatóit is, ha arról van szó. De most… a reggeli indulás után valahogy csábítónak tűnt a pad. Szinte könyörgött, hogy feküdjek rá és szunyókáljak egy keveset. De amint erre sikerült rávennem magamat, megszólalt az óravégét jelző csengő, a szemeimből meg minden álom elrepült.
Szóval ezek után mondja nekem bárki, hogy neki százszor rosszabb délelőttje volt, mint nekem. Na és akkor még fogalmam sem volt, hogy ezek után mit tartogat számomra a délután…
Vége volt az utolsó óráimnak, mikor kilibbentem az egyetem kapuján, nagyban a táskám mélyén keresgélve a mobilomat, ami megállás nélkül rezgett és egyre csak ismételte Papa Roach – I Almost Told You That I Loved You című számát. Éreztem, hogy több szem is rám szegeződik,  ami ugyan sietségre késztetett, de ennél többet nem ért el. Azonban a kapkodásomnak hála, sikeresen a földre borítottam a táskám tartalmát. Az összes létező dolog kihullott belőle, a telefon meg elhallgatott.
- A büdös francba már…!  - káromkodtam el magam, a földre dobva a táskámat is, miközben leguggoltam és elkezdtem összeszedni a dolgaimat. Természetesen mind ezt az egyetem kapujában, ahol még most is ki-be mászkáltak a hallgatók. Gratulálok Wen, ezt megcsináltad! Mi jöhet még?!
A következő pillanatban, valamelyik bamba rátaposott a kezemre, én meg azt hittem elbőgöm magam. Ez ma határozottan nem volt az én napom és még csak haza sem értem.
- Nem tudsz vigyázni?! Gyökér! – kiabáltam az elhaladó srác után, de az a füle botját sem mozgatta. Ennyi tahót egy helyen is csak egy egyetemen látni. Megráztam eltaposott kezemet és az arcom elé emeltem, hogy jobban szemügyre vehessem. Hát, eltörve tuti nincs, csak rohadtul fáj. Ha még valaki rámtapos, nem tudom mit csinálok. Annyira azért nem vagyok észrevehetetlen, nem? Végül is pont a kapuban, annak a közepén sikerült szerencsétlenkednem egyet...