Történetem...

Édesanyám felmenőinek köszönhetően már születésem pillanatától kezdve a londoni elit életébe csöppentem. Hosszú órákon keresztül sorolhatnám e élet hátrányait, de inkább nem teszem. Hogy miért nem? Mert minden hátrányát figyelembe véve úgy gondolom, hogy az egyik legboldogabb és legteljesebb életet élem. Nincs okom panaszra, mindenem meg van, amire csak szükségem lehet és még annál is többre. Nekünk sosem kellett spórolnunk semmire sem. Ha költözni akartunk, fogtuk magunkat és költöztünk. Ha új autó kellett, vettünk. Ezek mellett a kiadások mellett pedig elenyésztek az én divat iránti szenvedélyem miatti költekezések, amik valljuk be, eléggé megviselnék a pénztárcámat, hogyha átlagos fizetésből kellene gazdálkodnunk.
Olyan fajta lány vagyok, aki mindig benne van egy kis buliban és többnyire az sem zavar, ha eldurvulnak a dolgok. Eddig még úgysem kerültem bajba, hiszen a családunk jó barátja az egyik legbefolyásosabb ügyvéd itt, Londonban. Megtanultam visszafogni magamat, sőt valójában muszáj is, máskülönben a nagyszüleim kivetetnek a végrendeletükből. Tudom, hogy igazából nem tennék ezt, de ismernek annyira, hogy azt viszont ők tudják rólam, hogy csak megfélemlítéssel tudnak eltántorítani valamitől. Eléggé makacs személyiség vagyok, ha valamit a fejembe veszek, akkor mindent megteszek, hogy elérjem, amit akarok. A kedvező családi helyzetem és színészi tehetségem miatt rengeteg ellenségre tettem szert. Általában nem mondanám magam túl gonosznak, de akkor, hogyha valaki sértegetni kezdi a szeretteimet vagy megpróbál nekem keresztbe tenni, az ne csodálkozzon azon, hogyha ördöggé változom. Akadt már olyan lány, aki miattam ment el az iskolából, de nem bánom. Aranyos volt, hogy azt hitte én leszek a hülye kis játékainak a célpontja. Mindegy is, most valahol Írországban lehet, ha jól tudom.
Tehát, az igazság az, hogy nem feltétlenül vagyok olyan jégkirálynő, mint amilyennek a legtöbben hisznek, sőt. Imádok a barátaimmal lenni és velük beszélgetni, szórakozni, nevetni. Ha bármikor szükségük van rám, nem számít, hogy mit csinálok éppen, abbahagyom és megyek. Tudják, hogy számíthatnak rám és ez boldogsággal tölt el, még ha a külvilág ebből semmit sem lát.
A barátaimon kívül fontos szerepet tölt be az életemben a kishúgom, aki még csak most lett tizenöt. Éppolyan forrófejű, mint én, csak ő még szeleburdibb és makacsabb. Komoly erőfeszítés rajta tartanom a szememet, hiszen minden egyes másodpercben valami mást csinál. Szerintem eddig még öt percet nem volt képes egy helyben ülni a kis fenekén. Tudom, tudom, hogy táncos szeretne lenni, de néha lenyugodhatna egy kicsit. Mondja ezt az, aki akár egy órát sem alszik éjszaka, csak azért, hogy elolvashasson egy újabb forgatókönyvet, vagy századszor is megnézzen egy ötven éves filmet.
És akkor még ott van Chris is. Eleinte idegesített azzal, hogy állandóan kedveskedni próbált és legszívesebben visszaküldtem volna oda, ahonnan jött. De van valami a kitartásában, és akármennyire is próbálok tudomást sem venni róla, már többször megmosolyogtatott. Nem számít neki, hogy mekkora őrültséget csinál, sem az, hogy hány ember előtt égeti le magát, bevállalja, hogyha ezzel megnevettet. Ezt pedig értékelem. Akár be is vallhatnám, hogy tetszik nekem és akkor egyszerűbb lenne minden. Vagy épp ezzel rontanék el mindent?