Life is not measured by the number of breaths we take but by the moments that take our breath away.
Történetem...
Ujjaim görcsösen markolják ülésem szélét, a biztonsági öv szorosan feszül testemre, mégis minden porcikám remeg, rázkódik, tökéletes összhangban a géppel. Ez a helyzet akár még szórakoztató is lenne, ha valami szimulátorban ülnék épp, nem pedig egy lezuhanni készülő repülőn. A pilóta persze bemondta már párszor, nincs ok az aggodalomra, meg tudja oldani, de körbenézve, látva az emberek arcát, egyértelmű válik, senki nem hisz neki. Újabb rázkódás, erősebb, mint a többi, minek hála rémült nyögés tör fel torkomból. Forró, remegő kéz simul enyémre, és erősen, megnyugtatón szorít csuklómra. A mellettem ülő nő felé fordulok, kinek szemében ijedség szikrázik, mégis arcán mosollyal figyel engem. Viszonzom a gesztust, gondolkozás nélkül, automatikusan. Biztos feltűnt már nektek is, ha az ember édesanyjára néz, bármilyen baj is éri épp, az mindig megnyugtatja kicsit. Velem is valami hasonló történt. Nem fordulok el tőle, őt nézem akkor is, mikor a gép megint ugrik egyet, ezúttal felfelé, majd szinte azonnal zuhanni kezd. Nem fordulok el, mikor valaki mellettem felsikít, anyát figyelem akkor is, mikor a becsapódás ereje durván az ülésnek taszít. Fájdalom köde lepi el elmém, érzem, ahogy forró vér csorog ki ajkaim közül, aztán elmúlik minden, mi kellemetlen, ijesztő, elborít a sötétség.
Zihálva, hangtalanul sikítva ülök fel. Takaróm testem köré csavarodva szinte béklyóban tart. Percek telnek el, míg rémült kapkodásomban sikerül lehámoznom magamról a marasztaló ágyneműt, és képes vagyok talpra küzdeni magam. Két év telt már el azóta, hogy a gép, min anyával utaztunk hazafelé, lezuhant. Valójában nem tudom pontosan, mi történt, nem emlékszek semmire, attól kezdve, hogy a repülő rázkódni kezdett, mégis, szinte minden este erről álmodok. A történet, bár egy kicsit minden éjjel változik, a lényege ugyanaz. Félelem, fájdalom, kín. A tükörbe pillantok, és arcomra apró grimasz szökken. Egy rövid, kócos szőke hajú fiú néz vissza rám, arca sápadt, szinte hullaszerű. Ugyan sose voltam barna bőrű, sőt kifejezetten fehér vagyok, de ez még hozzám képest is szörnyű. Az alak a tükörben alacsony, alig van 170 centi, és sovány, törékeny, annyira, hogy félő, egy nagyobb szellő elkapná, és messzire vinné. Ez persze nem igaz, bár nehéz észrevenni, a reggeli futásnak, és a héti néhány edzésnek köszönhetően, némi izom is megbújik testemen. Halkan sóhajtok, vékony ujjaim világos tincseim közé túrnak, zöld szemeim fáradtan kapcsolódnak össze a tükörből figyelő másik párral. Majd fejem csóválva kisétálok a hálóba. Nem fekszek le, már úgyse tudnék aludni, inkább íróasztalomhoz lépek, és felveszem fényképezőm. A gépet, mit évek óta használok már, mire úgy vigyázok, mint a világ legértékesebb kincsére, mi nem is csoda, figyelembe véve azt, kitől kaptam.
Hetek óta ébren vagyok már, de nem hajlandóak hazaengedni, pedig nap, mint nap bizonygatom, semmi bajom, a rémálmokon kívül persze. Az orvosok azonban újra, és újra ugyanazt szajkózzák, veszélyes lenne kiengedni, néhány hétig maradnom kell. Még, hogy itt jobb nekem. Ha engem kérdeztek, a kórház sok mindenre jó, lelki megnyugvást azonban nem igazán ad. Nyílik az ajtó, ismerős kopogással közeledik a látogató, oda se kell néznem, hogy tudjam, ki az. Végül persze mégis felé fordulok, és mosollyal, intéssel üdvözlöm. Apám a 40 évei elején jár, mindig erős, magabiztos jelenség volt, mostanában mégis kissé elveszettnek tűnik. De hát nincs min csodálkozni, nem igaz? Néhány hete elvesztette a feleségét, kis híján a fiát is. - Hoztam neked valamit. – ejti ölembe a csinosan csomagolt dobozt, és már ez egyértelművé teszi, nem tőle van az ajándék. Kérdőn emelem meg szemöldököm, de csak fejével int, jelezve, nyissam ki, és megtudom. Nem kérdezi meg, hogy vagyok, azóta, hogy órákig üvöltöttem vele egy ilyen után, nem tette többé. Persze tudom, minden alkalommal felkeresi az orvost, hogy legalább tőle megtudjon valamit, de ez nem zavar, nem, míg nem engem zaklat ilyesmivel. Na de térjünk vissza az ajándékhoz. Gyorsan, izgatottan, kisgyermeki lelkesedéssel tépem le a papírt róla, majd a dobozt felnyitva, csodálkozva emelem ki a fekete gépet. - Tőle van.– súgja apa a fejem fölött, és nem is kell kimondania pontosan, hogy tudjam, kiről beszél. Meghatottan teszem félre a csomagolást, és innentől kezdve hosszú ideig csak a fényképezővel foglalkozok, semmi mással.
Ez az emlék, bár nem nevezném annyira kellemesnek, mindig mosolyt csal arcomra. Nem csak azért, mert olyasmit kaptam, mire mindig vágytam, hanem mert ennek hála sikerült eldöntenem, mihez akarok kezdeni. Mindig szerettem fényképezni, különös érzékem volt ahhoz, hogy megörökítsem a legkülönösebb pillanatokat, legapróbb változásokat. Mindez pedig nem is változott a mai napig, nem csoda hát, hogy olyan iskolába felvételiztem, ahol olyasmit tanulhatok, mit igazán, őszintén élvezni tudok.
Bemutatkozás
Hello London! Benjamin Reece-nek hívnak, de a barátaimnak csak Ben. 19 éves vagyok és Londonban élek mióta megszülettem. Jelenleg Arts School egyetemre járok. A suliban Media szakos vagyok lassan 2 éve.
Szabadidőmben szeretek fényképezni, hisz a fotózás nem csak egy munka, hanem hobbi is. Nem vagyok magamnak való, de kedvelem az egyedüllétet, néha jó elvonulni, gondolkozni, vagy csupán olvasni egy izgalmas könyvet, anélkül, hogy bárki hozzád szólna, bosszantana, füledbe lihegne/kiabálna. Máskor viszont határozottan oda vagyok az emberekért, a társaságért. Nem vetem meg az ivást, a bulizást. Egy jónak ígérkező estére sose mondok nemet..
A Családomról még nem is esett szó, ugye? Édesapám: Theodor Reece Édesanyám: Cecile Reece Tetvéreim: - Egyéb hozzátartozók: - Háziállatom: Fél éves sziámi macska, Moon
Play by: Niclas Gillis
Michele Flym
Tartózkodási hely : London
Tárgy: Re: Benjamin Reece Hétf. Júl. 07, 2014 12:47 pm
Gratulálok elfogadva
Drága Ben, nagyon szívszorító ami veled történt. Gyönyörűen fogalmazott írást olvashattam, ezt már szeretem! Nem tartalak fel, szaladj foglalózni, majd pedig játszani!