Történetem...

Azt hiszem, húsz évesen megnősülni életem legnagyobb hibája volt.
- Caden, igyekezz már, fél órája ott kéne lennünk! - A fürdőszoba ajtaján kopog, bah, egyenesen dörömböl, nekem meg kedvem támad kiugrani a harmadik emeletről az ablakon. Az öltönyöm ott lóg a fogason, fel kéne vennem, ehelyett a kád szélén ülök egy szál törölközőben és azon filózok, hogy a mosógép tetejére szórjam a kokaint, vagy a tasakból szippantsam fel. - Caden, a rohadt életbe!
- Menj nélkülem, majd utolérlek! - A mosógép tetejére szórom végül a fehér port, vékony csíkba igazgatom, felszippantom. Az orrnyálkahártyám kiégett. Ha Cecile most látna, minden bizonnyal akkora pofont keverne le nekem, hogy csak úgy nyekkennék - a tudatmódosító szerek minden fajtáját teljes szívéből gyűlöli, mert azok megölték a testvérét, de vajon engem is gyűlölne, ha tudná...? De fogadni merek, hogy tudja. Látom abból, ahogy rám néz, ahogy hozzám szól. Ráadásul egyre többet veszekszünk, minden apróságon. Többek között azon is, hogy ő gyereket akar, én meg még nem érzem magam késznek erre. Sőt, soha sem fogom magam késznek érezni, mert legyünk őszinték - nem vagyok épp tipikus apajelölt.
- Megvárlak a kocsinál... - Kapitulál. Kicsit bánom, hogy nincsen jogosítványa, akkor talán végre fogná magát, és elutazna egyedül a szüleimhez, hogy az elegáns kis koktélruhájában ünnepelje velük a tudja-fene-hanyadik házassági évfordulójukat. Kicsit bánom, hogy nem hazudtam azt, hogy ma is dolgozok. Kicsit bánom, hogy feleségül vettem. Kicsit bánom, hogy nem tudok neki nemet mondani.
Magassarkú cipőjének kopogása lassan elhal a parkettán, majd csapódik az ajtó. Egyedül maradok. A telefonomat keresem, taxit hívok. Dobok egy sms-t a feleségemnek (milyen fura szó, hm), majd kikapcsolom a készüléket és a szennyeskosárba dobom. Mielőtt Cecile felérhetne az emeletre (a lift elromlott három hónapja, azóta eszébe nem jutott senkinek se, hogy megjavítsák), bezárom előtte a bejárati ajtót is, akkor biztosan elmegy. Eljátszottuk ezt már, nem is egyszer, és másnap mindig vártam őt, de minden ilyen estével a kapcsolatunk csak romlott, míg végül... Eljutottunk ide. Akárhova. A válóper előtti utolsó stádiumba.
Unott arckifejezéssel veszem ki a whisky-t a minibárból, leülök a kanapéra és elhatározom, hogy ennek vége kell, hogy legyen.

*

Mi fasznak kérnek meg, hogy takarítsam a tanári szobát? De komolyan, mintha nem tudnák maguknak felporszívózni azt a kurva szőnyeget. Amúgy ja, utálok porszívózni. Ráadásul ez a banda elegáns, jól öltözött sznob mindig úgy néz rám, mintha most rángattak volna ki engem az aluljáróból, vagy csak egy fasz lenne a homlokomra tetoválva. Ez utóbbit azért lecsekkolom a szekrény üvegajtajában, de csak a hajam kócosabb az átlagnál, ismeretlen eredetű, kompromittáló tetoválásom nincsen.
Ambiciózus gondolatmenetemet a telefonom csörgése töri meg, felveszem, anyám az. Hosszú-hosszú monológba kezd arról, hogy miért nem jelentem meg a házassági évfordulójukon, miért küldtem oda egyedül Cecile-t, és bla bla bla; a készülék az egyik polcon végzi, én meg lelkesen porszívózok tovább. Jobbra az asztalnál, balra a fotelnél, íróasztal alá és...
- A kurva élet! - Egy asztal, ami eddig nem volt itt, szépen nekihátráltam, és legalább öt tucatnyi különböző papírhalmaz borult le róla. Káromkodva próbálom felpakolni őket a helyükre, de egyre nagyobb lesz a káosz, míg végül feladom, leülök a szőnyegre, nekitámaszkodva életem legújabb ellenségének, az asztalnak.
Aztán nyílik az ajtó; összerándulnak az ujjaim, kicsikét nagyon bepánikolok. Most biztosan kirúgnak, most...
- Ez a tanári szoba? - Ismeretlen hang, új arc, nem láttam még itt. Félve nézek felé (nerúgjkinerúgjkinerúgjki), még elveszettebbnek tűnik nálam, megsajnálom. Nem kéne beszélgetésbe kezdenem ismeretlenekkel, lehet, hogy csak ki akarja rabolni az iskolát, vagy bármi hasonló... Vagy valami tömeggyilkos, és mindjárt agyonver a mappával, ami a kezében van. - Edward Summers vagyok, az új művészettörténet tanár...
- Caden Doroshow, takarítófiú. Az igazgatói iroda a folyosó másik végén van, a könyvelő irodája mellett....
- Megmutatod, kérlek?
- Aha. - ...és pont így kezdődött a kalandom Edwarddal és a művészettörténettel.