Történetem...

Kérdezzük meg az emberektől, hogy mit akarnak az élettől. A válasz egyszerű: boldogságot. Talán ez az elvárás, habár pont az, hogy boldogok akarunk lenni, tart távol attól, hogy azok legyünk. Talán minél többet próbálkozunk, és jobban akarjuk a boldogságot, annál bizonytalanabbak vagyunk, hogy megtaláljuk-e. Elérjük azt a pontot, hogy már fel se ismerjük önmagunkat. Ehelyett csak mosolygunk. Iszonyúan próbáljuk annak a boldog embernek mutatni magunkat, akik lenni akarunk. Én már csak tudom. Két éve élek egy, az elején boldog-, ám mostanra boldogtalanná vált házasságban. Szeretném megmenteni ezt az egészet, a kapcsolatunkat, amit felépítettünk, de nagyon úgy tűnik, hogy ebben Caden - a férjem - nem partner. Drogozni kezdett, legalábbis, sejtésem szerint. Annak ellenére is, hogy tudja, mennyire utálom az ilyesmit, és, hogy mennyire félek, sőt egyenesen rettegek tőle, hogy még egyszer át kell élnem azt, amit három éve a bátyámmal.

Akkoriban találkoztam Caden-nel is, tizennyolc éves voltam. Ő volt az én hősöm, én pedig az ő életre kelt álma. Olyan fokú izgalom jellemezte a kapcsolatunkat, amilyenről addig nem is álmodtam. Szórakoztunk és éjszaka autóztunk a városban - csak úgy, mert olyan kedvünk volt. Világjáró terveket szövögettünk; utakat terveztünk, amelyeket majd együtt teszünk meg. Főztünk együtt - istenem, mennyire utálok főzni! Caden és Cecile első nyara olyan volt, mintha az összes romantikus filmből összevágnánk a nagyjeleneteket; mikor a szereplők egymásra találnak - egészen addig, hogy a naplementében fürdenek a tenger habjaiban.
Miatta léptem le otthonról, miatta vesztem össze a szüleimmel, mert megkérte a kezemet, és én igent mondtam és hozzá akartam menni, ezt pedig a szüleim rémes ötletnek tartották. Próbáltak lebeszélni, de ez esélytelennek bizonyult.
Nem tudtak megállítani. Volt egy tervem. Én szerettem - és szeretem is - azt az imádnivaló idiótát, és akkoriban úgy gondoltam, hogy vele akarom leélni az életemet, és képesek is lehetünk ilyesmire, fiatal korunk ellenére.
Túl szép, nem? Egyenesen ragadós a rózsaszín máztól.
Felhőtlenül boldog voltam.

Kicseng. Megint, megint, megint... nem veszi fel senki sem. Hangposta. Beszélni kezdek tehát...
- Apa, anya, én vagyok az, Cecile. Londonból telefonálok. Tudom, hogy voltak nézeteltéréseink, Caden- és egy csomó más miatt is, hogy eljövök otthonról és sajnálom, hogy nem maradtunk kapcsolatban. Akár hiszitek, akár nem, megpróbáltam mindent jobbra fordítani. Tudom, hogy dühösek vagytok, de remélem, megbocsájtotok. Kiderült, olykor rossz dolgot kell tenned, olykor nagy hibákat kell elkövetned, hogy rájöjj, hogyan cselekedj helyesen. A hibák fájdalmasak, de csak általuk tudhatjuk meg, hogy kik vagyunk valójában. Én már tudom, hogy ki vagyok. Tudom, hogy mit akarok. Megkaptam életem szerelmét és összeházasodunk. És azt akarom, hogy üljetek fel a következő gépre, ti és Adam, és találkozzunk. Minden más lesz majd. Megígérem. Mert mostantól semmi sem lesz már ugyanaz. Szeretlek titeket. Viszlát.

Aztán beütött a krach, és Adam meghalt túladagolásban.
Életemben először éreztem, mit jelent a soha szó... naponta százszor is kimondjuk ezt a szót, de nem is tudjuk, mit beszélünk, amíg nem találkozunk egy igazi 'soha többé'-vel. De amikor olyan valaki hal meg, akit szeretünk, akkor, elhihetik, nagyon is jól megértjük, hogy mit jelent, és ez nagyon-nagyon fáj. Olyan, mint egy tűzijáték, amely váratlanul kialszik, és minden sötétségbe borul.

És azóta nincs megállás a lejtőn. Caden-nel a kapcsolatunk napról napra romlik, a szüleim látni sem akarnak, és még csak a sajátomat sem alapíthatom meg, lévén a férjem nem egy amolyan 'apa-típus'.
Kétségbeesésemben már csak egyvalamibe tudok kapaszkodni, és az nem más, mint, hogy megmentsem a zátonyra futott kapcsolatunkat, és foggal-körömmel kapaszkodjak abba-, és harcoljak azért, ami miatt eldobtam mindent.

Egész életünkben a jövő miatt aggódunk. Eltervezzük. Próbáljuk megjósolni, mintha az, hogy előre ismerjük, elnyomná a robbanást. De a jövő mindig változik. A jövő a legbelsőbb félelmeink otthona és a legvadabb reményeinké. De egy dolog biztos, ha végül megmutatkozik, a jövő mindig más, mint ahogy elterveztük.