Történetem...

Éles és hangos tapsvihar tódul a hallójárataimba, annak falairól visszapattanva erős hangként hatol az elmém egy elvesző pontjára, melynek kitaposott útjain most is járok. Régi emlékképek szorongatnak, nehéz rabláncait vonszolom magam után, saját keresztemként omlik vállamra, ahogy életem minden egyes pillanatát elszaladó filmkockaként látom eltűnni lezárult belső vásznamon, ahol a valóság és a képzelet édes enyvelege keveredik össze, szoros házasságot alkotva ezáltal. Hosszú szempilláim óvatosan pihennek meg az égő zöld keretekbe foglalt szembogaraimon, ezzel is elzárva magam a külvilág vadul csapkodó, kegyetlen és rángató kezei elől, elfelejtetve magammal az elmúlt hetek keserédes és nem kevésbé fájdalmas eseményeit.
- Jess, neked hogy tetszett? - hallom meg a tompa hangot halványan érvényesülni a nyugalommal átitatott békés szendergésemben, ahogy mint egy eltévedt vándor bóklászik a rengetegben, úgy lépked finoman képzeletem szárnyain, néhány helyen szétszakítva a varázslatosan bájos, hallucinált képet. A szívem nyugtatóan pumpálja a száguldó vért a kis csatornákban, lassú dobbanása végül egy óvatlanul elfelejtett percben kitör és hatalmasat mozdul, midőn erős hang szakít szét minden gondolatot darabjaira az elmémben, vadul rombol mindent össze maga körül, felégetve ezzel teljes egészét, melynek egyetlen apró momentuma marad hátra: darabjaira tört mozaikdarabkák halk sikolya, a mély sötétségbe burkolózó semmibe hullva alá. - Jess! - az erőteljesen karakteres hang megemelt színére egy pillanat alatt csapódnak fel hosszú pilláim, ahogy a fény égetően hatol a szemeimbe, majd annak sarkában játékosan szaladva, lassan megpihenve foglal helyet. Sárgás, smaragd színben tündöklő tekintetem elé, szemöldök ráncolva tárul az egyik legtehetségesebb diákom képe, aki hitetetlen mozdulataival és széttárt karokkal várja tőlem a választ, noha jól látható, értetlenül fogadja a történések sorozatát. Mélyen süllyedve helyezkedem el a vörös borítású ülőalkalmatosságomban, kezeim a feszülő mellkasom előtt összevonva hevernek, a lábaim pedig picit megrogyasztva és szintén keresztbe vetve helyezem el az előttem lévő szék háttámláján, ugyanis ez a legkényelmesebb pozíció, amiből megfigyelhetem diákjaim előadását, esetleg fejlődőképes bemutatóját a színházi előadóban. - Apám, te alszol? - csúsznak még feljebb a szemöldökei az összeráncolt homlokán, ahogy szájtátva bámul rám, nyilvánvalóan nincsen hozzá szokva ahhoz a tényhez, hogy valaki kivételesen minden feltűnési viszketegsége ellenére, nem rá összpontosít. Mark Riley egy igazi ripacs, nem bírja ki, ha nem ő van a központi figyelemben, borzasztó nagy száján bódulatos és nevetségesen idióta megjegyzések folynak ki, arról nem is beszélve, hogy apuci pici fiaként rongyrázó stílusával és gőgös megjelenésével bosszantóan képes taszítani a másikat. A legtöbb ember, aki körülveszi, mind hamis képet mutat, ő pusztán a pénzen vett barátságait tudja felmutatni, bár esetenként még azt sem. Lusta, nem törődöm és sokszor lenéző magatartásával az őrületbe kerget másokat, néha még engem is, mert bosszant, hogy ilyen módon pazarolja el a tehetségét. Ő tipikusan az a személy, akit többen utálnak, mint amennyien valaha is szerethetnének, mégis ennek ellenére borzasztóan tehetséges, csak nem volt még senki, aki megszorongatva a nadrágszíjat gatyába rázza őt. - Egyszer azt mondtad, hogy amit neked lehet, azt nekünk is. Akkor én is aludhatok az előadáson? - teszi fel a kérdést szertelen mosolyával, melyről azt gondolja az év legjobb vicce volt, csodálkozom is, hogy kitüntetést nem vár érte a nap folyamán, ugyanakkor megint elkövette azt a hibát, hogy velem húzott újat. Nyilván azt képzeli, hogy mert lazább vagyok, mint a többi tanár, nem veszem véresen komolyan a dolgokat, szabad szellemben oktatok, engedélyezem hogy tegezzenek és azt sem ritka, hogy az iskolán kívül is szervezek velük közös programokat, az feljogosítja arra, hogy szemtelenkedjen velem, holott, itt az első számú szabály még mindig az, hogy én vagyok a tanár, ő meg a diák.
- Természetesen nem. Másrészről pedig én sem aludtam, pusztán azon elmélkedtem, miért hangsúlyozol ilyen szerencsétlenül. - válaszolom, apró ám gonoszkodó mosollyal az arcomon, amitől egy pillanatra megfagy a teremben a hangulat, egészen olyan érzésem támad, hogy megállt a kés a levegőben, mindazonáltal már jól ismernek engem és természetesen tudják, hogy szavaimnak hitelessége van, de néhai gúnyolódásom csak egy komikus történet jól megkomponált része. Az elvesző, rideg csendet pillanatok alatt váltja fel a hangos nevetés, mire én is elmosolyodom, ennek következtében pedig az arcom jobb és bal oldalán egy - egy apró gödröcske jelenik meg. Kezeimet lassan emelem meg az elhalkuló zajban és egymáshoz csapva tenyereimet, azok erős ütéstől zavarogva sisteregnek fel, miközben egy erőtől duzzadó, határozott mozdulattal húzom magam alá az addig magasban megpihenő lábaim, ezzel pedig fel is pattanok eddigi ülőfekvő helyzetemből. - Na kislányok, itt az óra vége! - hangzik fel játékos hangszínem, mire a csoport férfi tagjait képviselő részleg együttesen mordul fel a megnevezésre, bár az évek alatt már tökéletesen hozzászoktak egytől - egyig. - Apropó, az elcseszett beugrókat a jövő héten újra írjátok! - fűzöm hozzá, persze a diáksereg serényen pakolászva a jegyzetek között együttesen erősödő zajt próbál csapni, hogy később valamire fogni lehessen az ismételten nem túl pompásan sikerült dolgozatokat. Lassú lépéseim elhalkulva visszhangzanak a végül teljesen kiüresedett teremben, ahogy az előadói asztalomhoz lépek és összeszedem az ott szétszórt jegyzeteim, valamint a laptopom és a jelenléti ívet, amit ismételten a fél társaság nem töltött ki, ezért csak megrázom a fejem és írogatni kezdem a jelenlévők névsorát. Mélyen belemerülve halkul el a tollam sercegése a papírt érintve, amikor egy női magassarkú cipő kopogása zavarja meg hűséges társam, a fokozottan erősödő magányom.
- Végeztél? - szólal fel csilingelően dallamos hangjával, majd óvatosan megtámaszkodik az egyik szék mellett a hátsó soroknál, szemeivel fürkészően tekintve rám, mintha nem tudná a nyilvánvaló dolgot. Hát persze hogy végeztem, hiszen a mai nappal lezártam egy fejezetet, ez volt itt ezen iskola régi és vaskos falai között az utolsó munkanapom úgy, hogy búcsút sem tudtam venni senkitől, pedig valószínűleg soha nem térek már ide vissza. A diákjaimnak halvány lila gőze sincs arról, hogy a következő beugrót már nem az én társaságomban élvezhetik, miközben azt ecsetelem kissé morogva a kora reggeli, gőzölgő kávém mellett, hogy az előzőek alapján mindenkit meg kellene buktatnom.
- Mint a mellékelt ábra mutatja, bár tőled kissé ironikusan hangzik a kérdés. - emelem meg egy picit a fejem, hogy a papírlapról ezúttal reá tekinthessek, a tollam feszesen áll meg az ujjaim között, ahogy szorongatva tartom meg álló helyzetében.
- Jess, tudod, hogy nem így akartam. Még mindig haragszol? - indul el az irányomba, ahogy nyájasan keveredik fel a levegő, kedvesnek mutatott hangjától és fűszeres parfümjének illatától, de midőn hirtelen emelkedem meg erősen kiegyenesedve, megtorpan velem szemben és csak bámul rám arra várva, hogy mondjak valamit, lehetőleg azt, hogy: " már nem haragszom. "
- Ó, én nem haragszom, csupán csalódott vagyok. - dobom a  tollat a táskámba, majd rendezgetés nélkül gyűröm a jelenléti ívet is bele az összes jegyzetemmel együtt, jelen pillanatban egyáltalán nem zavar a későbbi minősége, még akkor sem ha szeretem rendet.
- Utálom mikor ilyen vagy! Igazán megpróbálhatnád a helyembe képzelni magad. - fűzi hozzá mondandómhoz, amiből kissé kiérzem a számonkérést, a szememben pedig ettől a düh fokozódó lángja kezd lobogni.
- Ne hidd, hogy nem próbáltam meg! - vágom rá szinte azonnal, majd a cuccaimat magamhoz véve, indulok el a kijárat irányába, mint sem törődve azzal, hogy nővérem még mindig beszél hozzám.
- Akkor? - jön az egyértelműnek tűnő kérdés, amikor megállok mellette és a tekinteteink egymásba vájva villannak meg, miközben farkasszemet nézünk a másikkal.
- Nincs akkor. Az ajtót zárd be és add át üdvözletem a szeretődnek, akit felvettél a helyemre dolgozni, biztos jó munkát fog végezni. - sziszegem feléje, majd a terem kulcsát meglegyintve nyújtom át és én azonmód lazán tovább sétálok, mert jól tudom, hogy kivételesen nem érné meg ha tovább civódnék a testvéremmel. Talán apámnak igaza volt, nem tesz nekünk jót, ha egy helyen dolgozunk, mert előbb utóbb az egyiknek mennie kell és milyen furcsa a sors fintora, hogy én lettem az.
- Hová mész? - fordul utánam hitetlenkedve, kezében a terem kulcsával.
- A külvárosba! - kiabálom vissza a folyosóról, amiről jól tudhatja, hogy egyik szenvedélyemnek, a graffitiknek fogok adózni most határozatlan ideig. - Aztán pedig új állást keresni. - motyogom az orrom alatt, ahogy a diákok között a folyosón elhaladva egy mosolyt erőltetve az arcomra viszonozom az üdvözlésüket. A soha viszont nem látásra!


Az első nap mindenki számára nehéz, főleg ha egy új munkahelyen kezd, mert előröl kell kezdenie mindent, ami felépített. Azok a dolgok, amikhez előzőleg hozzászokott már, szinte eltűntek és nem maradt belőlük az égadta világon semmi. Érzem a tekinteteket magamon, tán mindenki arra vár, hogy bemutatkozzam és én nem is vagyok rest ezt megtenni, hiszen jó szokásomhoz híven, első az illem. Vagy nem.
- Aki ma nincs itt az tényleg beteg vagy arra számított, hogy én leszek beteg? Ne válaszoljatok, költői kérdés volt. Mivel mi még nem találkoztunk soha, elöljáróban annyit elmondanék, hogy a nevem Jesse Knoxville, de mindenki egészen nyugodtan szólítson csak Jess-nek. A tanár úrtól, a tanárbácsitól és a tan'bá megnevezésektől a hideg futkos a hátamon, a tanci bácsitól pedig még az életkedvem is elmegy. A Mr. Knoxville pedig egyenesen ki van csukva. Tehát, ha kérhetem ettől mindenki kíméljen meg, de aki mégis humorheroldkodna az felkötheti a gatyáját a félévi záróvizsgán. Egyébként csak a jobb jegy érdekében mondom, hogy szeretem az epret. Kiváló arc és  névmemóriával rendelkezem, tehát az olcsó kifogású lógásokat úgy ütemezzétek, hogy tudni fogom ki ült itt az óráimon és ki lógott a haverokkal, a beragadt a lift címszó alatt. A beadandók mindenkire kötelező jelleggel vonatkoznak, engem nem érdekel, hogy a szomszéd öreglány Mici nevű tengerimalaca megette a házi feladatodat, akkor is be fogom vasalni vagy a dolgozatot vagy az elégtelent, a lehetőség mindenkinek adott. Mindig késem 5 percet az órakezdésről, tehát mindenki addig intézze a szerelmi telefonálgatásait. Amit én az órán megengedek magamnak, az számotokra is engedélyezve van, de nem fogunk együtt piálni, ezt jobb ha tudjátok, legalábbis az iskolában nem. Peace, love, rock'n'roll. A további kérdéseket átküldhetitek nekem a facebook-on! Most pedig tiétek a terep!