Történetem...

Az én esetemben tudom, mit akart mondani velem az élet. Ezt: 'bocs, tévedtem!'. Világéletemben egy szerencsétlen voltam. Komolyan. Az általánosban én voltam a lány, aki hülyén nevet. Mindig megszóltak érte, és gúnyoltak a vastag, fekete keretes szemüvegem miatt is, kicsi voltam és bármennyi édességet ettem - főleg csokit -, sovány maradtam. Persze a bőröm irigylésre méltóan tökéletes volt, már akkor is, ez pedig még egy okot adott rá az osztálytársaimnak, hogy utáljanak.
Sally Brooks és a barátnői előszeretettel űztek belőlem gúnyt, és vertek meg néha. Gyakran. Sokszor. Tizenhárom évesen az ember kétségbeesik, ha három, idősebb lány sarokba szorítja, és csúf kis varangynak szólítja, miközben lökdösik az iskola falának. Mindezt miért? Mert okos vagyok, mert mindig is az voltam, mert újra jelest kaptam az irodalom dolgozatomra, mert a matek felelésem tökéletes volt, mert megdicsért az igazgató, hogy milyen szépen énekelek, mert testnevelés órán nem volt elég, hogy háromszor is arcon dobtak azzal a piros labdával, és mert én vagyok én. Én... próbáltam eljönni, próbáltam megszökni előlük, hazáig futni és meg sem állni, de lehetetlen volt.
Fél órával később, kócos hajjal, poros, piszkos farmerben, kinyúlt pólóban, repedt üvegű szemüveggel és monoklival a szemem alatt ballagtam hazafelé, könny áztatta arccal. Emlékszem, amikor hazaértem, anya fogadott. Anya mindig eléggé elfoglalt, orvos lévén, gyakran éjszaka is dolgozik, és mindig nagyon kimerült. Azért sikerült belőlünk, a bátyámból és belőlem, valamilyen úton-módon normális embereket nevelnie, de voltak és vannak is hiányosságai. Meglepett, hogy otthon találtam. Mert otthon volt, egy levéllel a kezében, de amikor meglátott, a levél a földre hullt, ő pedig leguggolt elém és kezei közé vette arcomat, azt kérdezgetvén, hogy mégis mi a fészkes fene történt velem - már megint. A nappaliba mentünk, és elmeséltem neki, újra, ezredszerre ismételve önmagamat, hogy mi történt.
Aztán se szó, se beszéd, felpattant a kanapéról, és az előszoba kövére ejtett levelet felvéve visszatért hozzám, és átadta a borítékot, melyre az én nevem és a címünk volt írva. A londoni, elit Arts School Gimnáziumból érkezett, ahova felvételt nyertem. Magam sem tudom, mivel érdemelte ki apró, jelentéktelen lényem e megtisztelő figyelmet.

A gólyák megnyitó bálján minden lány olyan szép volt, én meg... basszus, még mellem sem volt. Azt hiszem, akkoriban befelé nőtt, vagy... nem is tudom. És nem tudtam magas sarkúban járni. Szóval a srác, aki meghívott, kapott egy totális szerencsétlenséget. Mert táncolni sem tudtam igazán, mindig ráléptem a lábára.
Szerencsére, azóta lekerült a szemüveg, azon az estén megtanultam táncolni, van mellem, nem okoz gondot magas sarkúban rohangálni, és egészen normálisan nézek ki. Fogjuk rá. De egyébként még mindig iszonyatosan hülyén nevetek. És még mindig szeretek meghúzódni a sarokban, vagy a falak mentén, az órákon is hátra ülök és nem beszélek fölöslegesen. Vannak dolgok, amik nem változnak.
Igazából, ha őszinte akarok lenni, bárkivel szót értek - még egy hűtővel is -, és utálom, ha egy baráti társaságban beáll a csönd, így jobb híján felvetem témának az időjárást, mint olyat. Soha nem beszélek önmagamról, a sikereimről, azokról a dolgokról, amikben igazán jó vagyok, ami én vagyok, mert egyszerűen nem szeretek önmagamról, a gondolataimról, vagy az érzéseimről beszélni. Saját magamon kívül minden témára nyitott vagyok. Hogy ez miért van? Nem tudom... nem vagyok egy egoista, öntelt ember, és jó hallgatóság vagyok, de én soha nem nyílok meg egészen. Érdekes módon rettentően jó tanácsokat tudok adni mások problémáinak megoldására, ám a sajátjaimat akárhogy nézem, és vizsgálom, valahogy mindig nagyobbnak, bonyolultabbnak és ijesztőbbnek látszanak, mint másoké. Ez lehet, azért van, mert még én sem tudom pontosan, hogy ki vagyok és mit akarok, ezért ez a szörnyen nagy bizonytalanság.

És most, itt vagyunk, négy évvel az ominózus nyitóbál után, szinte elvégeztem a gimit, végzős lettem. Az Arts School Gimi tökéletes volt egy olyan kreatív, jó hangú és agyas lánynak, mint amilyen én vagyok. Kamatoztathattam azt, amit az általánosban, vagy Oxfordban, ha ott maradok a szülővárosomban, nem tehettem volna meg, lehetek az, aki lenni akarok, aki vagyok, és ezt elfogadják. Nem akarnak megváltoztatni és nem utálnak azért, mert más vagyok - vagy, ha mégis, ezt ritkán adják a tudtomra olyan nyíltan, olyan durván, mint Sally Brooks. Mert ők is mások. Művészek vagyunk. Furcsák, megérthetetlenek, kifürkészhetetlenek, összetettek, komplikáltak. Művészek.
És persze... számtalan élményt is kaptam a gimitől. Jót is, rosszat is. Kaptam egyest - előtte soha nem kaptam hármasnál rosszabb jegyet -, drukkoltam a foci meccsen, olaszt tanultam, nyelvvizsgáztam, buliztam és olykor ittam és dohányoztam is, szereztem pár barátot, fejlesztettem az ének- és zenetudásomat, vertek át emberek, akiket a barátaimnak hittem, voltam szerelmes, szakítottam és voltam egyedül is. Életem legszebb szakasza volt ez a négy év, ami alatt folyamatosan tanultam. Még most is tanulok. Folyamatosan. Az életről tanulok, az életet tanulom, élni tanulok. És már csak az érettségi van vissza, aztán irány az Arts School Egyetem, hogy újra résztvehessek a gólyabálon. Ezúttal magas sarkúban.