Hevesen kapkodom a levegőt. Izzadság gyöngyözik a testemen, érzem, ahogy a gerincemen végigfolyik egy csepp. Nagy levegőt veszek. Még egy kicsit... - gondolom, és megfeszítve minden izmomat, le kell hunynom a szemem egy rövid pillanatra. Most nem állhatok le. A szívem hevesen kalapál, szinte kiszakad a mellkasomból. Egyre gyorsabban, hevesebben veszem a levegőt. Szinte szétfeszíti a bordáim alatt a tüdőmet. Már nincs sok vissza - nyitom ki a szememet, és lenézve szinte azonnal elmosolyodok. Megdöntöttem a saját rekordomat. Negyven perc alatt tizenöt kilométer. Elégedetten lassítom le a futópadot, hogy fokozatosan tudjak megállni, majd a fürdő felé veszem az irányt. Szükségem van egy hideg, frissítő zuhanyra.
Nem vagyok bent sokáig, nem akarok késni. Mindig pontban nyolckor érek be a Backusba, nem lesz ez másképp ma sem. Ma a sötétkék blúz mellett döntök, fekete szoknyával, és az elmaradhatatlan magas sarkúmmal, melynek koppanásait már méterekről megismerik a munkatársaim, s már veszem is a kabátomat, a táskámat, hogy aztán bezárhassam magam mögött az ajtót, és elővéve a telefonomat, kellemes tempóban haladjak a lépcsőházban. Mrs. Everett, a hölgy, aki eggyel az én emeletem alatt lakik, beszélgetne - valószínűleg Toto nevű angol bulldogjáról -, de egy gyors 'jó reggelt, sajnálom, de sietnem kell', jól begyakorolt mondattal lerázom az idősödő hölgyet, aki mosolyogva bólogat, hogy megérti, és vigyázzak az úton, mert csúszhat. Még, ha nem is kell sietnem, akkor is ezt mondom neki. Ő pedig elhiszi, és ettől függetlenül rendíthetetlenül próbál velem beszélgetni, és kapcsolatot teremteni velem. Nem érti, hogy nincs rá szükségem. Annak ellenére sem, hogy gyakran az ő főztjén-, vagy süteményein élek. Néha persze beszélek vele, de nem munka előtt. Akkor soha nem érnék be. Tényleg.
Szóval az utcára érve visszacsúsztatom a telefont a táskába, és büszkén, szinte szeretettel nézek az ezüst Volvóra. Még az eső, és a borult idő - amit én kifejezetten szeretek - sem tompíthat szépségén. Ezt saját magamnak köszönhetem, nem úgy, mint az első autómat; azt apám vette, egy vörös Renault Fluence volt. Ahogy beülök, már érzem a szabadság ízét. Szinte sikít az ezüst csoda, hogy indítsam be a motort. A táskát az anyósülésre dobom, a telefont a tartóba teszem, hiszen fontos ember vagyok, bármikor hívhatnak. Rutinos mozdulattal kötöm be magamat, hogy aztán fekete magas sarkúba bújtatott lábamat a gázpedálra helyezhessem, majd elhagyhassam a parkolót. Amint kiérek a kis utcából a főútra, rálépek a gázra. Még éppen a megengedett sebességgel száguldozok végig az utcán, anyázásokat és baszd megeket, valamint azt a bizonyos jelzést kapva más sofőröktől. Ők nem tudják, mit jelent a szabadság - gondolom gőgösen, miközben befordulok a Backus Inc. utcájába, hogy a szokásos helyemre parkoljak.
Idő közben egyetlen hívást kaptam Joseph-től, amiért én is anyázhattam volna, de persze én úrinő vagyok, így egyszerűen közöltem vele, hogy nem fogok válaszolni a kérdésre, gondolja át még egyszer és egyszerűen ne legyen ennyire magatehetetlen és idióta - már, ha ezen képes változtatni. Aztán letettem, ő pedig nagyon úgy tűnik, hogy megerőltette magát, ugyanis nem hívott még egyszer. És ez az egyetlen, nagy szerencséje. Különben megkeseríteném a napját. Oh, nem csak ezt... az összeset, egy hétig, minden nap, minden egyes rohadt percében.
A lift. Nem vagyok klausztrofóbiás, sőt, egyenesen szeretem ezt a liftet. A falai fényesek, tükörsimák. A plafonon lámpák, jó megvilágítást adva a kis helyiségnek. A fal mentén vöröses fájú korlát, alatta hasonló színű burkolat, akárcsak a padló. A gombok ezüstös színűek és kör alakúak, a kijelzőn pedig az adott emelet száma világít pirosan. Egy pillantást sem vetek a bádogdobozra. Már milliószor láttam, ehelyett a telefonom kijelzőjén nyomkodom a billentyűket, egy fontos e-mailre válaszolva.
Lassul a lift, a telefon újra a táskában landol, én pedig a fém ajtókat nézem, amint balra elcsúsznak. Én pedig kilépek rajta. És a szokásos útvonalamon haladva az irodám felé veszem az utat. Tudom, hogy ilyenkor a dolgozók üzeneteket váltanak egymással. Nem egyszer kaptam el egy monitorról éppen eltűnő, rövid, velős levélkét: 'a seprű landol'. Hogy én az ilyesmire mit reagálok? Semmit. Én nem ilyen egyszerű eset vagyok... a bosszúm természetesen mindenkit utolér. Tettekben, s nem szavakban nyilvánul meg; egy-egy nyilvános megaláztatás, fizetésének csökkentése, munkájának semmibe vétele. Én így állok bosszút, és tudom, látom, hogy ez sokkal stresszesebb és fájdalmasabb, mint az, ha nekiállok veszekedni és szitkozódni.
Ügyet sem vetve a kishalakra, átszelem az irodát, és bevágom magam mögött az ajtót. Kabátom a fogasra kerül, táskám az asztal mellett kap helyet. A telefonom, és a fontosabb, irodai papírok pedig előttem, az asztalon. Szinte épp csak kipakolok, és helyezem magam kényelembe a mahagóni íróasztalnál, mikor nyílik az ajtó. Se kopogás, se egy elnézést, és már csukódik is. Felpillantok. Élesen, metszőn. Nem is akárkire nézek! Alexander Cooper, kedvenc munkatársam...! Nocsak... - szalad fel szemöldököm, merészségén elképedve.
Nem mondok semmit, csak hallgatom, hogy mégis mi ilyen kurva fontos.
- Először is: tanultál jó modort? Mutatom, figyelj - emelem mutatóujjamat, mintegy nyomatékosítva szavaimat -, jó reggelt, Isobel! – és kezd egyre jobban zavarni, hogy fel kell néznem rá, szóval egy könnyed mozdulattal felemelkedek a székről, hogy körülbelül egy magasságban legyünk, szemtől szemben.
- Másodszor: mássz le az asztalomról, különben egy hétig nem fogsz tudni ráülni a... - hátsófelére, de nem fogom kimondani, csak állammal intek az adott testrésze felé, aminek szétrúgásával burkoltan fenyegetem - Ahogy másra sem - mosolyodok el kajánul. Hangom végig nyugodt, normál hangerőn beszélek, nem vagyok hajlandó kiabálni vele, hiszen láthatóan ezt szeretné, ha már ennyire bunkó. Na, nem, Drágám, ezt az örömet nem adom meg neked...
Kezembe veszem a kimutatásokat. Átnézem. Hibátlan... a francba! - dohogok magamban, de azért biztos, ami biztos alapon rákérdezek, hogy a szám, amire bökök, az vajon biztosan egy hatos-e, nem pedig egy ötös. Természetesen tudom, hogy hatos, de el akarom bizonytalanítani. Nem sikerül. Persze, hogy nem. Az egész hibátlan. Tényleg. Semmi hiba sincs benne...
- Még egyszer átnézem, a nap folyamán. Később. Most nincs több időm rá - teszem le az asztalra, a papírkupacom tetejére, majd összefonom mellkasom előtt karjaimat. - Nos... ott az ajtó - intek az adott irányba. - Amin bejöttél, kopogás, és köszönés nélkül, rémlik? - vonom kecses ívbe egyik szemöldökömet, és várom a reakcióját.

Beképzelt seggfej. Pontosan fel tudom idézni a pillanatot, amikor először láttam. Még csak nem is beszéltem vele, azt sem tudtam, milyen ember, és már utáltam. Utáltam? Gyűlöltem. Ismerem apámat, tudom, hogy milyen, amikor szimpatizál valakivel, és sajnálatos módon Alexanderrel az első perctől kezdve szimpatizált. Én ugyan nem értem, hogy mit lát benne, mit eszik rajta. Az én szememben ő csak egy idegesítő, arrogáns köcsög. Soha nem próbáltam meg beszélni vele, vagy megismerni, mert egyszerűen nem érdekel. Miért is érdekelne? Amint átveszem a céget, és főnök leszek, ő repül. Nem érdekel, hogy mennyire jó a munka, amit végez - amint azt a mellékelt ábra, a hibátlan számolás is mutatja -, nem érdekel, hogy a többiek kedvelik, a nők bomlanak érte, akkor is ki lesz rúgva. Csak egyszer üljek abba a főnöki székbe, csak egyszer kerüljek a nagyfőnöki irodába, és Alexander csupán egy emlék marad.
A probléma csak az, hogy apám nagyra értékeli az alkalmazottai véleményét is. És Alexander és köztem igen nagy különbség van. A munkamorálunk hasonló, mindketten maximalisták és elhivatottak vagyunk. Azonban habitusunkban nem kevés eltérés van. Alexander sokkal inkább hasonlít apámra, mint én, és ez az univerzum legnagyobb vicce. Komolyan! Ha az alkalmazottak véleménye is számít - apámnál pedig miért is ne számítana?! -, akkor azt fogják mondani, persze csak burkoltan, hogy Coopert szeretik, tőlem pedig félnek. Nyilván Alex felé billenne a képzeletbeli 'következő főnök' mérleg mutatója. És ez bosszant. És mondjak még valamit...? Elképeszt. Megdöbbent. És, ha nem utálnám ennyire, akkor talán még azt is mondanám - ismétlem, hangosan soha, gondolatban is csak elsuttogva, és talán! -, hogy méltó lenne a főnöki pozícióra. És az, hogy ezt gondolom, soha, soha nem fog kiderülni. Mivel Alexander nem gondolatolvasó. Szerencsére.
Egyenes gerinccel, felszegett fejjel lépek közelebb hozzá, nem leplezve nemtetszésemet. Hogy mi nem tetszik? Természetesen a jelenléte. Már megint elszívja a levegőmet, és már megint szívja a véremet... nem hiszem el, hogy nincs jobb dolga! És ez a mosoly, amitől már most a plafonon vagyok... ebből persze semmit sem mutatok ki. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa, mennyire ki tud akasztani egyetlen perc alatt.
Pofátlansága elképeszt. Halk nevetést hallatok.
- Akkor mutasd meg, hogy mit tanultál, és tudd, hogy kivel beszélsz, Alex - sziszegem neki, egyenesen a szemébe nézve, nem kevés haraggal és megvetéssel a hangomban. Meglep, hogy hirtelen így kifordult önmagából, eddig nem igazán hallottam őt így beszélni. Sem más munkatársával, sem apámmal, velem meg pláne nem. És ezt a hangnemet rohadtul nem engedem, és nem tűröm el.
Ez a vigyor... szívesen felképelném. De nem, nem süllyedek le erre a szintre. Amúgy sem vagyok az a verekedős fajta.
- A 'rettegett Isobel Backus' - idézem, éllel a hangomban - túlórázna ebben az esetben, és elvégezné a te munkádat is, amíg gyógyulgatnál és ápolgatnád férfiúi egódat. Szóval mássz le az asztalomról, mielőtt megfosztalak a jelenlegi pozíciódtól és a golyóidtól is - kegyetlen kis mosolyra húzom ajkaimat, és, mikor a mappa már a kezemben van, pár másodpercre, még állom a tekintetét. A lapokat és a számokat nézem, fürkészem, ádázul keresve benne a hibát, az elírást, az elgépelést, az elszámolást, de még csak egy nyomorult vesszőhibát sem találok benne. Magas sarkúmban idegesen dobolok a parkettán. Érzem a pillantásait magamon, az arcomon, a testemen, mindenhol. És ez bosszant, mégsem nézek fel a számokról. Mindaddig, míg meg nem szólal. A szemébe nézek, metszőn, fagyosan. Bókjára nem reagálok, az nem hat meg. A mondandója második felére felvonva szemöldökömet nevetek halkan.
- Féljen is. Mindig azt mondom, jobb félve-, mint szeretve lenni - rándítom meg a vállamat, majd közlöm vele, hogy később nézem át. - Igen, átnéztem, de át akarom nézni még egyszer, alaposan, újra átszámolva mindent. Majd, ha ez megtörtént, aláfirkantom. De azért te mehetnél a dolgodra. Gondolom, ezen kívül van még mit csinálnod - könnyed, nemtörődöm mozdulattal ejtem a tökéletes kimutatást az asztalra. - Ha nincs, adok munkát, ezen ne múljon a boldogságod - szűkítem réssé a szemeimet.
Tisztában vagyok vele, hogy nem lesz benne hiba, nézegethetem és számolgathatom ezt egész nap, akkor sem lesz... hacsak... nem, az nem lenne etikus. Az, amire én gondoltam, felháborító és gyalázatos tett lenne. Elképzelem, mekkora botrány lenne belőle, ha kiderülne a kis trükköm. Az fordult meg az imént a fejemben, hogy mi lenne, ha kicsit itt-ott átírnám a számokat. Vagy ide-oda beírnék egy-egy mínuszjelet... és, ha ez megtörtént, formáznám az egész file-t, ugyanolyanra, mint az eredetit, és pusztán szívességből én adnám le, Alexander nevében a hibás kimutatást apámnak. Nem rúgná ki miatta apám, de elbizonytalanítaná. És nekem ez már bőven elég lenne, ahhoz, hogy újra nyeregben érezzem magam, azon a bizonyos magas lovon. De, mint mondtam, ha kiderülne, hatalmas botrány lenne belőle, amit viszont nem engedhetnék meg magamnak. Egyrészt apám is csalódna bennem, mind emberileg, mind beosztottjában. És lehet, hogy képes lenne kirúgni egy ilyen nagy horderejű csalás miatt. Vagy, ha mégsem, ezzel az akcióval rögtön Alexander kerülne előnybe, sőt, félő, hogy a későbbiekben ő lenne a főnök, helyettem. Azt nem tudnám elviselni. Szóval a kis tervem hatalmas rizikófaktorral rendelkezik, és át kell gondolnom...
Végre megmozdul, és felemeli hátsóját az asztalomról, hogy aztán veszélyesen közel léphessen hozzám. Érzem a parfümje férfias, kissé fás, fűszeres illatát, ami egy másik helyzetben, egy másik férfival szemben megőrjítene, most azonban csak egy zavaró tényezőnek minősül. Ahogy megvakarja az állát, tipikus nő mágnesnek tűnik, begyakorolt mozdulat. Muszáj felnéznem rá, még a rohadt magas sarkú sem elég, így is alacsonyabb vagyok nála valamivel.
Szavait hallgatom, vonásait fürkészem, kezeimet ökölbe szorítom, de csakis a hátam mögött, hogy ne lássa. Arcom érzelemmentes, szememben nem látni semmit, csupán ahogy a harag szikrái villannak és pattognak.
- Gyűlöllek - vetem oda, hideg hangnemben. - Minden egyes rohadt nap, egyre inkább. Bravó, az éles meglátáshoz és a gyors felfogáshoz! Majd' egy év után végre leesett, gratulálok, tényleg! - kezeim izmait elengedem, hogy magam elé húzhassam őket, és gúnytól csöpögő mondataim mellé még meg is tapsolom, kétszer összeütve tenyereimet. Eztán újra hátam mögé rejtem kezeimet, hogy körmeimet tenyerembe mélyesztve dühönghessek csöndben, bármiféle mimikai változás nélkül. Én így hisztizek. Alexander pedig örülhet, hogy a körmeimet saját tenyerembe mélyesztem, nem az ő szemét kaparom ki velük.
- Keserű napokat? Édesem... - nevetek fel negédesen - Komolyan azt hiszed, hogy apám téged választ majd, nem pedig tulajdon lányát?! Milyen naiv vagy, Alexander - forgatom meg szemeimet, rosszallón megingatva a fejemet. - Apámnak van olyan fontos a család, és vagyok neki olyan fontos én is, mint alkalmazott, és mint tulajdon lánya, hogy a céget is rám hagyja, Barátom. Szóval ne reménykedj, és ne dobálózz üres fenyegetésekkel, mert a végén még te jársz pórul - én is közelebb lépek hozzá, és pofátlanul a képébe mászok, úgy sziszegem szavaimat magam elé, végig tartva a szemkontaktust. - Az sem érdekel, hogy káromkodsz, nem fogom most aláírni a kibaszott papírt, de te, ettől függetlenül, mehetsz a dolgodra - intek újra az ajtó felé, miközben gúnyosan mosolygok rá, nem törődve az elém tolt mappával. Megdöbbent a pofátlansága, hiszen nem ehhez szoktam, nem sokszor mondják a képembe az emberek, hogy mit gondolnak. Mindenki tudja, hogy úgy sem érdekel, és a végén úgy is az lesz, amit én mondok.
Komolyan és állhatatosan nézek rá, makacsságtól és haragtól szikrázó tekintettel. Próbálok nyugodtnak tűnni, de mellkasom hevesen emelkedik és süllyed, míg szívem vadul kalapál.
- Nem - mondom határozottan -, majd később, ha még egyszer átnéztem, Mr. Cooper - vonom fel egyik szemöldökömet.