A húgom jelenti számomra az életet, a világot. Legalábbis Ő azon személyek egyike, aki nem ítél el azért mert más vagyok és szeret feltétel nélkül. Vannak azonban nekem is érdekes perceim melyeknek következtében nem csak a közvetlen családomra figyelek, hanem más is felkelti a figyelmemet. Ilyen ez a fiú, mert bár még eddig soha nem beszéltem vele mégis van benne valami különös, ami miatt azt érzem, hogy meg kell ismernem.
Ha elmennék egy jósnőhöz biztos olyat mondana, hogy a csillagokban vannak a válaszok vagy vegyem elő a kis pénztárcámat, dobjam meg pár tízessel és akkor előveszi a cigánykártyáit amivel elmondja a kérdéseimre a választ. Hülyeség az egész, nem hiszek a hókusz pókuszban inkább hiszem azt, hogy a sors odafentről belénk rúg néha ezért bolondult meg a húgom, ezért kellenek a pszichológusok.
Viszont ezek az agyturkászok akkora egy utolsó alakok mert annyi mindenre képesek rávenni az embert, olyanokat tetetnek meg velük amiket jóformán meg se tennének és azt mondják ez segít. Vannak dolgok melyek tényleg jobbá teszik egyes páciensek életét, de a legtöbbje szépen meghal.
Mindegy, nem érdekelnek a szemétládák jelenleg egy másik emberre vagyok kíváncsi, de arra nagyon. Félek attól, hogy mit tett az az ember a fiúval. Félteném őt? Fogalmam sincs hiszen még csak nem is ismerem…
Kilépve a kórház épületéből átvánszorgok a mellettünk lévő parkba, hogy megnézzem hátha megtalálhatom a titokzatos személyt. Én mikor egyedül szeretnék lenni vagy kiakadok akkor mindig a természet lágy ölén szeretnék vigaszt találni, sokat segít nekem. De lehet nem vagyunk egyformák, de remélhetőleg összefutok vele. Kérlek fentiek segítsétek meg szerény személyem…
Sóhajtva túrtam bele a hajamba mikor tíz perc járkálás után még sehol sem találtam egy lelket sem. Már éppen kezdtem elkeseredni, amikor is megtaláltam a keresett személyt. Mosoly kúszott arcomra majd határozott ám visszafogott lépésekkel indultam el felé.
- Elnézést… - köszörültem meg a torkom, majd nagy levegőt véve folytattam. – Esetleg leülhetek melléd? Vagy vársz valakit…? – tudom, hogy nem tanácsos ennyi kérdést feltenni egy ismeretlen embernek, de nekem akkor is beszélnem kell vele.
- Jobban vagy? Az előbb eléggé zaklatottnak tűntél a dokinál… - lenéztem a lábamra, majd ajkamba harapva néztem vissza rá. – Bocsánat a rengeteg kérdésért.

A körülöttünk lévő emberek nagy része tele van előítéletekkel, rosszindulatúak és eléggé elutasítóak. Persze vannak kivételek, azok mindig akadnak, mert Ők erősítik a szabályokat de a lényeg nem is ezen van, hanem azon, hogy a családom elfogadta a másságomat mikor bevallottam nekik a dolgot.
Emlékszem az apám elismerően bólogatott mikor meghallotta, azt mondta már várta mikor ismerem be ezt a dolgot. S ekkor esett le, hogy az én kapcsolatom apával sokkal, de sokkal mélyebb volt mint gondoltam. Néha azt kívánom, bárcsak még élne és tanácsokat kérhetnék tőle, elmondaná a véleményét, ami nem biztos, hogy tetszene, de legalább megosztaná velem. Hiányzik, az az igazság. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy elment. Erősnek mutatom magam anya és a húgom előtt, mert muszáj hiszen milyen lenne az, ha én is összeroppannék? Elég, hogy a húgom saját magát hibáztatja a halála miatt. Mindig azt hajtogatja, hogy „ ha nem mentem volna el”, „ha nem hívtam volna fel, hogy jöjjön értem, akkor most is élne”. Szörnyű érzés s amiért többet foglalkozok a családom megmaradt részével, mint saját magammal ezért vették későn észre a cukorbetegségemet is. Anya saját magát hibáztatja ezért, a húgom az apánk halálán emészti magát. Tehát az őrült dolgokból rendesen kijár nekem mostanában, s néha tényleg jól esik más emberekkel beszélgetni még akkor is, ha az egy olyan személy, aki az előbb futott ki pszichiátertől, mert az feldühítette. Fogalmam sincs mivel kezeli a számomra ismeretlen fiút, de valami azt súgja, hogy rengeteg pénzt csúsztatnak a zsebébe minden alkalommal.
Remegő gyomorral léptem közelebb az árnyékben ülő fiúhoz s bár biztosan csodálkozott. Én is azt tenném, sőt felpattannék és míg két kilométeres távolságra nem lennénk egymástól addig meg sem állnék.
Ilyen téren a barátkozás sem az erősségem ezért számítok egyfajta selejtnek. Viszont lassan kimozdulok a csigaházamból, ami mindenkinek tetszik. Az egyetem jó sok dolgot hoz ki belőlünk.
-Sajnálom, ha szeretnéd beszélek a dokival, hogy ne fárasszon annyira. Tudod néha napján együtt kapáljuk a kekszet a mezőn. – a vicceim eléggé elavultak, sőt még annál is rosszabbak, de remélhetőleg elég lesz ahhoz, hogy a csodálatos pofival megáldott fiút mosolyogni lássam. Az arcán lévő sötét foltok sem rejtik el csodálatos szemeit, melyek egyből felhívták a figyelmemet… ezelőtt pár hónappal.
- Ez a jobb? Azt hiszem nem szeretném látni a rosszabbik éned… - na nem mintha lenne rá esélyem, mert szerintem soha többé nem fog hozzám szólni, de reménykedni szabad.
-Semmi gond, nem szándékosan csináltad a húgom pedig egy tolltól is megijed mostanában. – gondterhelten fújom ki a levegőt, majd hátrébb dőlve a fának próbálok nem sokat belélegezni a kifújt cigarettafüstből.
- A párod miatt van ez az egész? Úgy értem, hogy jársz a dilidokihoz meg a gyógyszerek, amiket egy nagyon szép helyre küldettél el vele. – elmosolyodva mondom az utolsó részét, hiszen számomra igen vicces volt. Talán még nevetni is elkezdtem volna, ha az ott lévő nővérek nem néznek úgy ránk.
- De igen. Azért ültem ide melléd, mert elakarom lopni a félig megrágott kukoricádat, és mert szükségem van a kabátodra. Itt a stukker a zsebembe, a farzsebembe pedig két bicska van. Akarod látni? – halál komoly arccal mondom neki ezeket a dolgokat. Majd nem bírom sokáig és elnevetem magam. – Biztosan idiótának tartasz, bocsánat. – az elmúlt pár percben rengetegszer kértem bocsánatot. Pedig nem kéne.
- Amúgy Jamie vagyok, és téged hogy hívnak titokzatos székborogató?

Kerge birka legyek ha tudom miért is jöttem pontosan ide. Nincs logikus magyarázatomra arra, hogy mit keresek most itt és miért nem várom a húgomat a váróteremben, vagy látogatom meg a nagyon kedves dokinénimet, aki megnézi havonta egyszer, hogy mindenen rendben van-e a betegségemmel. Biztosan örülne a látogatásomnak vagy megijedne, mert azt gondolja, hogy valami nincs rendben, ami lehet igaz is lenne, mert mostanában eléggé rosszul érzem magam. Na, mindegy.
Visszatérve arra a kérdésre, hogy miért is vagyok itt, még mindig nem tudom a választ. Kíváncsi egyednek tartom magam, mindig az is voltam így nem lepődök meg azon, hogy a fiú után vettem az irányt. Szeretek megismerni új személyeket, Ő pedig már régóta beékelődött az emlékezetembe csak eddig még nem volt alkalmam közelebb kerülni hozzá. Most sem szeretnék ajtóstul berontani, de muszáj tudnom, hogy rendben van. Másképp haragudnék a dokira, aki most minden bizonnyal cukorkát ad Bellnek, hogy kezdjen el végre beszélni.
Elég hülyén tudok beszélgetést kezdeményezni, rég volt az, hogy felhőtlenül és remegés nélkül mentem oda valakihez beszélgetés céljából. Mindegy, miről is beszélgetünk?
- Melyiken pontosabban? Tudjam melyikbe kell menni felvidítani a diákokat. – vigyorgok rá kedvesen. Nem szeretem ha rossz kedvű személyek vesznek körül, hiszen telik az idejük és az elmúlt időt már úgysem kaphatják vissza legalább a továbbiakban ne legyenek morcosak.
- Igen, beteg. De valamivel jobban van, mint három évvel ezelőtt csak tudod az a baj, hogy nála sose lehet tudni. Hullámvasút szegényemnek az élete, ezért kell figyelnünk rá. – gondterhelten fújom ki a levegőt. Minden a hülye bűntudat miatt van, pedig nem kéne ez gyötörje. Nem az Ő hibája!
- Tudod azt mondják a természetben való alvás a legjobb, ha akarod vigyázhatok rád míg alszol egyet a parkban. Lehet jót tenne… - arcát nézem, hátha letudok róla olvasni valami érzelmet, de nem néz a szemembe. Profilból pedig nem tudok olvasni, még nem vagyok Angéla az Astro Showból. A mondanivalójának második része igazán meglep. – A szüleid komolyan így állnak hozzá ehhez a dologhoz? Wow… - eléggé érdekesnek tűnik nekem ez a tény.
Az én szüleim nem mondtak semmit a másságomra, csak kijelentették a boldogságom a legfontosabb számukra, s ha én a saját nememben találom meg azt akkor őket nem zavarja.
- Ennyire hozzászoktál már a gyógyszerek használatához? – a húgom és én is rendszeresen szedjük a felírt gyógyszereket, de nem érezném magam elmebetegnek, ha mondjuk nem kapnák meg. Az már más tészta, hogy rosszul lennék és talán kómába esnék, de hát van ilyen, nem igaz?
- A Paddy jobban tetszik, hasonlít egy maci nevére, amit a kisgyerekek előszeretettel ölelnek magukhoz alvás közben. Elárulom, nekem még mindig megvan. – az utolsó részt halkabban mondom, mintha egy titkot osztanék meg vele. De igazából már 5 éves korom óta nincsen mackóm, akkor is csak azért vettem búcsút tőle mert Marcus, a kutyánk, megcsócsálta. Rest in peace Raren.
- Semmi gond, az én viccem volt elég béna. Ha szeretnéd kipakolom a zsebeimet, hogy tudd semmi bántó szándékom nincsen. – megadóan emelem fel a kezemet, a két tenyeremet felé tartva, hogy biztonságban érezze magát mellettem.
- Valamennyire igen, csak a bűntudata nem engedi teljesen meggyógyulni. Általában én kísérem el, mert vannak alkalmam mikor bemegyek meglátogatni a dokimat. Helyes nő. – bólogatok magam elé bámulva, mielőtt felelnék az utolsó kérdésre. – Nincs, már egy ideje szingli vagyok… A barátommal pár hónapja szakítottunk mikor Ő másik egyetemre ment és ezen állt a bál. – sóhajtva túrok bele göndör tincseimbe, majd nézek vissza a mellettem ülőre.
- Mi történt az arcoddal? Ha nem akarsz nem válaszolsz…

-Néha meglepődök azon, hogy milyen kicsi ez a London. – mosolyogva ingatom a fejem. Mekkora az már, hogy ugyanabba a suliba járunk és még egyszer sem vettem észre? Innen látszik mennyire megfigyelem a körülöttem lévő embereket, nagyon király vagyok, gratulálok saját magamnak. Clap-clap.
- Ugyanoda csak én média szakos vagyok. Eléggé érdekes, hogy eddig még nem futottunk ott össze. Hogy lehetséges? – megdöbbenve kérdezem nem csak tőle, hanem saját magamtól is. Rengetegszer megyek a színházasok előadására, mert sok csodálatos képet lehet készíteni egy-egy alkalommal. Szeretem is csinálni. Fel kellene írnom a homlokomra, hogy ha hazaérek nézzem meg a mappáimat hátha észreveszem valamelyik képen ezt az aranyos pofit.
- Azért depressziósnak nem mondanám, de valami hasonló gyötri az Ő lelkét is. Eléggé kiakasztotta egy dolog, és miatta van ezen a hullámvasutas dolog neki. De reménykedem abban, hogy újból mosolyogni látom. – Általában nem beszélek ilyen nyíltan a drága Bell betegségéről, de úgy érzem, hogy Paddybe megbízhatok mert nem fogja továbbadni vagy valami hasonló. Meg amúgy is, szerintem a betegek egymás baját jobban megértik, mint mondjuk egy kívülálló. Mert míg azok csak elképzelik milyen lehet addig a hozzá hasonlóak átérzik a helyzetet.
- Nem mindenkinek tart háromnegyed órát egy foglalkozás, a húgom általában két órán keresztül ül bent a dokinál és beszélgetnek. Mikor kijön akkor mindig nevetnek valamin, amit nem árulnak el nekem. Szóval, ha tényleg segítene neked az alvás akkor dőlj hátra és szundíts egyet. – szívesen itt maradok vele míg alszik egy jót. A tudat, hogy segítettem valakin az nekem elégtételt ad, nem kell semmi más, örülök annak, ha másokon tudok segíteni és addig sem gondolok arra milyen szerencsétlen is vagyok.
- Sosem értettem az ilyen embereket. De úgy látszik tényleg nem egyformák az emberek, az én szüleim nem mondtak semmit arra mikor elmondtam, hogy a saját kapumra játszok. Ha akarod beszélhetek velük… - mondjuk hülye ötlet tőlem, mert mivel is kezdhetném? Helló, a nevem Jaime Willow Edwards és meleg vagyok. A fiát úgy ismertem meg, hogy a húgommal egy terapeutához járnak és dühkitörése volt, én meg utána rohantam. Eléggé… hát, bizarran hangzik ez a dolog.
- Érdekes személynek tűnsz. Mármint nem úgy, mint egy könyv, vagy egy tárgy, hanem mint emberre gondolok érdekesen. Jaj, ebből már sehogy nem jövök ki jól... a lényeg az, hogy megnéznélek mikor Jim Carrey napod van. – halvány mosoly kúszik fel az arcomra, mikor elképzelem Őt. Szívesen találkoznék vele többször is, és remélem nem csak ez volt az első és utolsó alkalom mikor láthattam és beszélgethettem vele így.
- Na, akkor majd játszhatunk velük valamelyik nap. Elcsórom anyám teáscsészéit. – kacsintok rá, majd elnevetem magam. Ilyenkor gyerekesnek érzem magam és a viccem sem vicces, csak mondjuk nekem. De legalább nevetek rajta, és ha egyedül nevetek az sem zavar.
- Ha megnyugszol tőle tényleg nem zavar, ha átkutatsz. Na, hajrá, nyugodtan. – állok fel a térdemre, hogy ha van kedve akkor nézze meg, hogy biz Isten nincs nálam semmi szúró eszköz, amivel sebet ejthetnék rajta. Nem is célom.
- Mert szerinte miatta halt meg az apánk, de ez nincs így… Én pedig cukorbeteg vagyok és minden hónapban megyek a kis dokinőhöz, aki mindig elsüt valamilyen béna viccet. Ez van. – egyszerű vállrándítással úszok át a doktornő dolgon.
Apám haláláról viszont nem olyan könnyű beszélni, persze erősnek látszom meg minden ehhez hasonló duma, de belől én kaptam a legnagyobb törést.
- Semmi gond, engem nem zavar, ha erről kell beszélnem. – nyugtatóan mosolygok rá, s egy másodperc alatt fura érzés kerít a hatalmába. Olyan bizsergés fut át rajtam az egyszerű érintése alatt, hogy az nem emberi. Mi van velem? Szent Mandula.
- Szerintem ennél sokkal, de sokkal többet érdemelsz! Ez a pasi egy elmebeteg lehet, ha olyanokért üt meg. Nem akarok beleszólni, de lehet jobb lenne, ha elköszönnél tőle… Csak barátként adom a tanácsot, mert szerintem jobb lenne neked. Ez nem szerelem, ami kettőtök közt van…

Olyan fura, hogy még nem találkoztam vele ezelőtt az egyetemen. Pedig egy olyan aranyos arcra, mint amilyen neki is van azokkal a gyönyörű szemekkel biztosan megmaradna, de nem, nekem nincs ilyen szépség az emlékeimben. Biztosan az én hibámból nem vettem észre, biztosan nem figyeltem arra milyen személyek mellett megyek el, csak mentem a haverjaim gyűrűjében. Tipikus Jamie.
- Ne foglalkozz a sztorival, nekem úgyis édes mindegy milyen módon ismerek meg egy embert. A lényeg a személyisége nem pedig a körülmény. – nem zavar, hogy kirohanás kellett ahhoz, hogy megmerjem szólítani végre. Ha kávéval öntött volna le akkor sem érdekelne a magyarázat, mert a sors keze volt benne ebbe.
- Lehetséges, de az is lehet, hogy én voltam vak. Tudod el kellene mennem egy szemorvoshoz, lehet pápaszem kell. – tetszik az, hogy moziba jár. Én is szeretek különböző filmeket nézni egy nagy terembe, ahol rajtam kívül még más emberek is vannak, akik ugyanazt a filmet kedvelik. A pattogatott kukoricáról meg már ne is beszéljünk, egyszerűen imádok ropogtatni valamit pihenés közben.
- Vannak olyan sebeket, amiket nem gyógyít be az idő, de tényleg. Pozitív vagyok, de azért hülye nem. – elkeseredve nézem az előttem lévő fűre, ami eléggé zölden pompázik, bár az egyik helyen eléggé barnás színben parádézik, talán ott kiégették a drága fiatalok.
Semmi rosszat nem szeretnék tenni! Egyszerűen csak incselkedek a drága beszélgető partneremmel, és eddig még vette a lapot, remélem a továbbiakban is számíthatok erre a hozzáállásra.
- Nem haragszom, addig a másik oldalról veszem a levegőt. – Nem ítélem el azokat, akik a tüdejüket rontják el a cigarettával. Bár igaz, hogy én sosem venném az ajkaim közé azt a szörnyűséget. Csinálják, ha azt szeretnék, nem zavar csak akkor ne az én levegőmet füstöljék össze, szeretnék még rákmentesen élni pár évig.
- Ha akarod segítek kitelepíteni őket Afrikába, van pár emberem, akik szívesen bevennék őket, hogy megmutassák milyen szegénységben kell élniük. Tökre vicces lenne, szívesen megörökíteném őket miként fedezik fel a csodálatos dolgokat. – kicsit nagyon elkalandoznak a gondolataim, de mentségemre szóljon az, hogy Ő adta alám a lovat! Én csak kihasználtam a feldobott labdát, szívesen csaptam le rá és bármikor máskor is megtenném.
- Én nem voltam jelen ezen az eseményen, de hallottam a kifüggesztett plakátról. Anyával és a húgommal látogattunk meg néhány rokonunkat Párizsba. – pedig szívesen részt vettem volna! Imádom a vattacukrot meg mondjuk az összes édességet, ami egészségtelen és anya nem igen szereti, ha ezzel tömjük magunkat kaja előtt. De hát ez van, lesz még vattacukornap és plakátok. Majd akkor ott leszek, az első sorban fogok haladni beöltözve egy egyszarvúnak aki még énekelget is néha napján.
Lélegzetemet visszatartva figyelem, ahogy közelebb lép hozzám és szép lassan végigtapiz, hogy megbizonyosodjon minden rendben van. Biztosan érdekesen festhetünk külső szemmel nézve, de így eléggé vicces, főleg, hogy csiklandoz pár helyen. Elkezdhetnék nevetni, de akkor hülyének néz azt pedig nem szeretném.
Mosolyogva biccentek mikor köszönetet mond amiért engedtem, hogy megnyugodjon. Semmi probléma, engem nem zavart sőt még élveztem is de ezt nem szeretném megosztani senkivel. Ez maradjon az én kicsi titkom.
- Tudod? Ismered az érzést? Eléggé érdekes… talán te is… vagy nem is tudom, hagyjuk. – legyintek, majd göndör fürtjeimet próbálom megigazítani, hogy ne álljanak annyira össze-vissza. Rosszabb mint egy madárfészek, amit megcincált a vihar. – Velem minden rendben van, csak cukorbetegség semmi különös. Beadom amikor kell az inzulint, csak kell ellenőrizni a dolgokat mert szívritmus zavarom is van. De majd elmúlik. – nem izgatom én magam semmin. Olyan vagyok ilyen téren, mint az olaszok. Azok aztán nem izgatják fölöslegesen magukat, csoszognak, kényelmesen mozognak. Elsajátítottam én is ezt a tulajdonságot.
- Sajnálom, hogy így érzed. Próbálj meg keresni valaki mást helyette, és hagyd ott a fenébe, nem érdemel meg téged Drágaság. – kicsit meglepett mikor átölelt, de nem taszítottam el magam mellől, hanem szorosabban vontam magamhoz Őt.
A hátát simogattam, és mielőtt elvált volna tőlem puszit nyomtam a homlokára.
- Nem gond, nem haragszom. – mosolyogtam rá, majd mikor ölemben éreztem a fejét elkezdtem a haját simogatni.
- Legyek inkább bunkó? Az nem az én asztalom, de ha erre van igényed akkor lehetek… - nyelvet öltöttem rá, majd felnevettem. – Nem tudok bunkó lenni az emberekkel, sajnálom.

Igazából sosem figyelek a körülményekre melyeknek köszönhetően ismerek meg bizonyos személyeket. Nem izgat, hogy a dilidokitól rohant ki sebesen, úgy hogy csak tátott szájakat hagyott maga után. Lehet ez a hevesség fogott meg engem annyira, hogy erre toljam a hátsó felemet és hozzászóljak. Ha nem történt volna meg ez az incidens akkor biztosan a váróteremben ülnék és Farm Hero Sagat játszanék a telefonomon vagy ezredik alkalommal nézném meg az időt rajta.
- Lehetséges, de ennek az ellenkezője is megtörténhet. Sose lehet tudni mit írt meg nekünk előre a sors. Csak várunk és elfogadjuk az akaratát. – hirtelen nem tudnám eldönteni, hogy most a húgomról beszélek vagy saját magamról. Talán egyszerre mindkettőnkről, hiszen mindnyájunkat rendesen megviselte a fater elvesztése. Neme szerencsére nem kell járjak ehhez az idegesítő emberhez, de az még nem jelenti, hogy nem bánt a dolog. Csak remekül leplezem.
A cigarettával semmi bajom sincs hiszen én személy szerint nem szívom, a többiek pedig úgy cseszik el az életüket, ahogy szeretnék. Nem szólok bele, bár ha Paddy miatta fog elpatkolni, akkor nagyon mérges leszek. Egy ilyen tiszta lelkű és remek adottságokkal rendelkező fiút taszított a föld alá… Kár lenne a gyönyörű íriszeit eldugni az emberek elől. Bűn.
Igazán nincs mit megköszönnie, nem is értem miért hálálkodik itt nekem. Nekem aztán édes mindegy merre szívja a halált okozó fegyvert. Nem támogatom, de megtiltani azt, hogy szívja nem tehetem meg. Nem vagyok én senkije, csak ismeretlen, aki idemerd pofátlankodni.
- Kár, pedig szívesen részt vettem volna rajta. Esetleg vannak képek róla? Ha lehetséges lenne megnézném… - ha már lemaradtam róla, akkor hadd nézhessem vissza. Igazán kíváncsi lennék milyen partiarcok vettek részt rajtuk. Nem hinné az ember, de sok divatmajom kivagyok én csávó igazából más, csak attól félnek, hogy ha kitudódik annyi a hírnevüknek. Szegények.
- Ez rettenetesen, őszinte részvétem Paddy. – óvatosan nyúlok a kezéért, hogy megszorítsam azt. Fogalmam sincs mennyire szokta megütni a barátja, kitudja merre lehetnek sebek a kezén. Nem akarok neki fájdalmat okozni, eleget szenvedett már, nem? Senkinek sem kéne ennyi mindent kibírnia.
- Ne irigyelj, hanem próbáld meg az én életmódomat és lásd meg milyen érzés így élni. Vigyázni pedig próbálok magamra, néha kevesebb sikerrel de előfordul. Ebcsont beforr. – meglep a féltése. Bár az is lehet, hogy csak én képzelem be magamnak és igazából nem is érdekli mi van velem. Nem egyszer fordult elő, hogy több dolgot képzeltem bele valamibe, közben sehol semmi hanem kevesebb volt, mint egy molekula.
- Persze-persze. Mivel árultam el magam? A hajam tette? Vagy a ruhám? Mert legközelebb nem ezt a régi Ramones felsőt húzom fel magamra. – úgy viselkedek, mint a lebuktatott emberek egy sorozatban. Csodálkozva nézek rá, majd elmosolyodom és sóhajtok egyet. – Nem vagyok szívtipró, a kinézetem lehet mást mond, de valójában rendes fickó vagyok. Tényleg. – miért mondtam ezt most el? Nem kell nekem bizonygatnom semmit neki! Úgyis azt fog gondolni rólam, amit szeretne én nem másíthatom meg a véleményét és igazából nem is szeretném. Szabad ember, ha szívtiprónak akar beállítani akkor egye fene, tegye meg. Nem zavar.
Jól esik a közelsége, azt hogy ilyen szorosan ölelhetem magamhoz egyfajta megnyugvást hoz rám. Már nem vagyok izgatott vagy félénk, hanem felszabadultnak érzem magam. Mintha egy kő esett volna le a megterhelt szívemről, ez pedig nagyon felszabadít. Két mázsával könnyebbnek érzem magam s mindez neki és az ölelésének köszönhető.
- Összezavarlak? Nem akartalak ne haragudj. Csak egyszerűen érdekelt mi bánt téged, olyan egyedülinek látszottál mikor elrohantál. Én pedig nem akartam, hogy egyedül legyél. – szerintem ez nem nagydolog. Lehet, hogy nem sokat tennék meg sőt biztos de a különbségek amik az emberek között vannak teszik jobbá és értékesebbé az életünket.
Óvatosan simogatom a haját próbálva nem meghúzni azt, nem áll szándékomban megfájdítani valamijét is.
- Ideálom? Nem hiszem, hogy nekem van olyanom. Én nem a külsőbe szeretek bele, hanem a belsőbe. Ha az rendben van tőlem lehet csúnyácska is, de ha választ szeretnél a kérdésedre valami olyasmi lenne az ideálom, mint te. Miért kérded? – kíváncsian nézek le rá, félig behunyt szeme olyan kis aranyossá teszi. Ha könnyű helyen lenne a telefonom kivenném és megörökíteném ezt a csodálatos percet.

-Ha gondoltam is ilyenre, semmi pénzért nem mondtam volna ki. – ártatlan tekintettel nézek rá és remélem nem fog megharagudni vagy valami ilyesmi, amiért nem lelkesedem a káros szenvedélye miatt. Mondjuk összetehetem a két kezem, hogy nem drogozik legalábbis erről nem tudok, talán ha azt csinálja akkor már nehezebben menne a barátkozás. Nem ítélkezem azok felett sem mert tutira megvan az oka amiért csinálják csak nem szeretnék komolyabb kapcsolatot ápolni velük. Messziről is nézhetem, ahogy szépen kinyírják magukat, idővel mondjuk mindnyájan meghalunk de én inkább ráncosan szeretnék mintsem fiatalon.
- Pedig szerintem jól állna neked a ránc, a szemeid úgysem hagynák, hogy öregnek tűnj, hanem mindig huncut csillogást lehetne észrevenni benne. – lehet most árultam el magam, hogy több ideig néztem a szemét, mint kellett volna. De ebben a helyzetben nagyon nem érdekel ki mit gondol vagy mit tud meg rólam. Az meg tény, hogy a mellettem cigarettázó fiú nem közömbös számomra, szívesen kialakítanék vele egy komolyabb, mélyebb kapcsolatot.
Persze csak akkor, ha megengedi. Semmi kényszer.
- Akkor gyorsan kell cselekednem, ha hazamegyek egyből megnézem csak attól félek a rossz memóriám miatt elfelejtem… esetleg rám szólhatnál valahol, hogy mit kell tennem. – igen, ez egy burkolt telefonszám, facebook, twitter, skype vagy az, aminek az elkérése volt.
- Nem kell sajnálod, nem is… - ismerted, lett volna a vége a mondandómnak de mikor megpuszilt még a vér is megfagyott bennem. Ez hirtelen jött, nem mondom, hogy nem tetszett, de meglepett és wow. Most hirtelen azt se tudom merre van az arra és merre találom meg a legközelebbi boltot ha netalán cukorkát akarnék enni. Ami viszont még jobban felgyorsítja a szívverésemet azaz, mikor megszorítja a kezemet és összefonja az ujjainkat. Rég volt, hogy így tartottam a kezem. Jóformán már el is felejtettem milyen fogni valakinek a kezét… érdekes érzés.
-Hé, nyugi. Minden rendben lesz velem, olyan vagyok mint egy régi Nokia, strapabíró. A beton hamarabb eltörik, ha ráesek, mint fordítva. – rákacsintottam, hogy végre ne izgassa magát. Nem lesznek semmi bajom, na meg, ha Ő meghalhat cigarettázásban akkor én meg ebben.
- Pedig reméltem, hogy nem ismernek rám az emberek. Ha te is felismertél akkor hamarosan megtalálnak az eszeveszett rajongóim és akkor annyi a meghitt beszélgetésünknek. – jobb kezemmel az arcomra csapok, nem fájdalmasan, hanem olyan kétségbeeset szerűen. Ajkaimmal O-t formálok, mintha most tojtam volna be. De ez az egész csak poén, semmi több.
- Hülyeségeket beszélsz, inkább aludj. – mosolygok rá mikor azt mondja, hogy tetszem neki. Badarság, olyan nem fordulhat elő. Tovább simogattam a haját egészen addig míg el nem aludt, s mellette maradtam míg fel nem kelt. Érdekes nap volt ez a mai, azt hiszem…