Történetem...

-NOEL?! – visítottam, ahogy a torkomon csak kifért. Ez a srác nem normális, ha azt képzelte, hogy majd egy büdös szó nélkül hagyni fogom, hogy patkányokat eresszen el a lakásban. Tudom, hogy Pizza és Lolly a két kis kedvence, de a hideg futkosott a hátamon tőlük. Pláne akkor, amikor az a két kis dög, elszabadult a lakásban, nekem pedig „pultmászó túrára” kellett indulnom, ha el akartam kerülni őket. Már pedig, nagyon is elakartam. Irtóztam a rágcsálóktól, valahogy nem szerettem a kis dögöket. Ha pedig egyet is megláttam, nos, úgy pattantam fel a legközelebbi székre, asztalra, padra, pultra, ember hátára… ahogy azt a filmekben annyiszor láthattuk már. – NOEEEEEEL! TOLD IDE A HÁTSÓDAT, DE AZONNAL, HA NEM AKAROD, HOGY KÉSŐBB BELERÚGJAK! – kiabáltam teljes tüdőből, amíg csak a levegőm kitartott. Hihetetlen volt számomra, hogy Noel szerethette ezeket az állatokat. Pisis korában kapta az első patkányait - talán az ötödik szülinapjára, de senki nem gondolta azt a családban, hogy később is ragaszkodni fog ezekhez az állatokhoz. Gondolom, mondanom sem kell, hogy sem anyám, sem pedig apám nem rajong túlzottan a kis dögökért. De hát, tudjátok, hogy szokott ez lenni: ha öcsi szereti őket, akkor ugyebár meg kell neki engedni. Bah, szülők…
Erre pedig csak rá rakott egy lapáttal, hogy az én édes, drága öcsikém, már nem volt gyerek. Ha egész pontos akarok lenni, már tizenhét éves volt, lassan kész felnőtt! De azért ő patkányokkal játszik…
- NOEL! – sikítottam, ahogy Pizza (vagy talán Lolly?) megmozdult és a pult felé iramodott, amin természetesen jó magam toporzékoltam, hátha el tudom ijeszteni. De naná, hogy a kis, bajszos bestia nem ijedt meg, inkább még közelebb jött, hátha ennél jobban halálra tud rémíteni. Ciki vagy nem ciki, de belőlem ezt hozta ki minden rágcsáló, amelyik csak az „életemre tört”, az-az a közelembe jött.
Nevetést hallottam a lépcső felől, és már minden reményem elveszett, ami a megmenekülést illette.
- Most bezzeg megy neked az a magas C. – nevetgélt tovább a kis takony, akarom mondani: Noel. Ha tekintettel ölni lehetett volna, valószínűleg, a rokonságban most egyel kevesebben lettünk volna. De mivel ez nem volt lehetséges, így megelégedtem azzal, hogy villámokat szóró szemekkel pillantok rá.
- Kac-kac. Hogy te milyen vicces vagy! – gúnyolódtam. – Eltűntetnéd a dögeidet innen?! – Nem kértem, inkább parancsba adtam. Szemem sarkából láttam, ahogy a másik patkány is megindul felém és amikor mind a kettő megkapaszkodott mancsával a pult oldalán, kis híján az ájulás kerülgetett.
- Örülhetnél neki, hogy Pizza és Lolly segítenek neked a magas hangok begyakorlásában, nehogy gázba legyél az egyetemen…
- Jobban örülnék neki, ha nem ezek a kis patkányok akarnának nekem segíteni a hangolásban!
- Pedig ügyesek… - Azzal felkapta Pizzát és felém tartotta. A kis dög bajsza csikizte az arcomat én pedig moccanni sem mertem. Olyan közel szuszogott az arcomhoz, hogy kezdtem úgy érezni elszívja előlem a levegőt. Nem is tudom mennyi ideig szemeztem vele, míg a tüdőmben benntartott levegőt egy hatalmas sikollyal ki nem adtam magamból és le nem borultam a pultról, amit egy nagy puffanás kísért, illetve még valami. Noel diadalittas, gonoszkás, már-már ördögi kacaja. Abban a pillanatban megfogadtam, hogy ha felkelek a padlóról, Noel lesz az, akiből magas hangokat fogok kicsalni.
- Három másodperced van, hogy eltűnj a szemem elől a patkányaiddal együtt! – jelentettem ki, még mindig arccal a földön heverve. Mit ne mondjak, nem volt túl kellemes összecsókolózni a parkettával, amin apró, karmos mancsocskák járkáltak az imént ide-oda. De most nem visítottam, még csak nem is kiabáltam. Túllendültem azon a ponton, most ott jártam, hogy három másodperc múlva testvért gyilkolok. Ne nézz így rám! Tudom, hogy a helyemben te is ezt tetted volna!
- Wen? – értetlenkedett Noel a legártatlanabb hangján.
- Egy…
- Mit akarsz csinálni?
- Kettő… - jobb kezemet felemelve, az ujjaimmal jeleztem hol tartok a számolásban. S bár nem láttam, úgy vélem Noelnek leesett, hogy mit is akartam vele csinálni, amint lejár az ideje, mert hirtelen futkorászást hallottam a nappali felől és szitkozódó hangokat, mikor (valószínűleg) a kis dögei elszaladtak előle, nehogy elkapja őket. Kedvem lett volna egy jót nevetni rajta, de nem tehettem. Ha most nevetgélni kezdtem volna, minden bizonnyal rám szabadítja a kis dögeit.
- Gyere Pizza… nem lesz baj… - Hallottam, hogyan próbálja magához csalogatni a patkányt, aztán egy kis dübögés, egy visító hang, majd csak patkány körmeit hallottam, ahogy karistolja parkettát, mielőtt még a fejemre ugrott volna. – NE!
- Három! – Undorodva kaptam a hajamhoz és söpörtem ki belőle a patkányt, hogy aztán egy gyors mozdulattal felpattanjak a földről és célba vegyem az öcsémet. – Most véged van! – jelentettem ki és már neki is lódultam. Ez csak játék volt, és Noel is tudta ezt. Vigyorogva rohant fel a lépcsőn, én pedig utána vetettem magam. Az egész ház beleremegett dobogó lépteinkbe, egy hatalmas puffanásba és a nevetésünkbe, ahogy a földön birkózva kötöttünk ki, párnákkal püfölve egymást. Ha már mással nem is, egy párna segítségével legalább jól megagyalhatom…