Történetem...

Határozott nő vagyok, határozott véleménnyel, saját gondolatokkal és tisztában vagyok a hibáimmal és az erényeimmel is. Az egyetemen már megtanultam kiállni magamért, hiszen csupán azért, mert apám nagykutya, engem nem szerettek jobban sem a lektorok, sem a hallgatók. Sőt, a hallgatók egyenesen utáltak, ugyanis az egyik legjobb voltam az évfolyamon - négy éven keresztül. Istenem, hányszor, de hányszor megkaptam néhány hím soviniszta, arrogáns pöcstől, hogy nem vagyok egyéb, csak egy babaarcú, szépségkirálynő Cambridge-ből, akinek ráadásul szőke a haja. És ugyebár a szőke haj egyenlő azzal, hogy az ominózus, csinos hölgy buta - és akkor még finoman fogalmaztam. Tehát igen, az egyetemen akadt kihívás bőven, ám - mint, ahogyan azt már korábban is említettem -, eléggé jó voltam. Nem csoda hát, ha apám nem csupán 'szülői elfogultságból' vett fel a cégéhez, mint kereskedelem és marketing szakembert, hanem azért is, mert tényleg jó vagyok abban, amit csinálok. Így tehát már hét éve nála dolgozom, húzom az igát, ugyanúgy, mint bárki más, lépcsőfokonként egyre feljebb és feljebb haladva, és egyre biztosabb, hogy én fogom átvenni a helyét, az igazgatói székben, ha majd nyugdíjba vonul.
Igen, biztos volt, egészen addig a napig, egy évvel ezelőttig, mikor is megjelent Alexander Cooper.
Soha nem fogom elfelejteni azt a napot... hogy miért? Mert azóta érzem azt, hogy nem biztos a helyem, a majdani vezetői pozícióban.

A tökéletesség irigységet vált ki az emberekből. Ha valaki mindig csodásan néz ki, drága, elegáns Prada ruhákban jár, Chanel áztatja a bőrét, a haja csaknem olyan, mintha az is aranyból lenne, akár az ékszerei mindegyike és van neve, hírneve - hiszen a városban mindenki ismeri a Backus Inc.-t -, mely megelőzi jöttét, az irigylésre méltó. És az emberek többsége bármit megadna, hogy az ilyen emberek helyében legyen. Még a lelkét is eladná, megszabadulna minden értékesnek gondolt javától, és kielégítőnek hitt vagyonától, hogy csak egy kis időre ezt az életet élhesse, és e javakat élvezhesse. A tudás, a szépség és a jólét olyan dolgok, melyekre mindenki vágyik.
És itt vagyok én... - nézek most a lift fényes falára, mely tükörként is funkcionálhatna, fürkészve a tökéletesen szimmetrikus arcot, az aranyszín tincseket, melyek makulátlan, porcelánszerű arcomat keretezik. Gyönyörű vagyok. Ám egy valami zavar, és nem tudok ellene mit tenni... a szemeim. Bár kiemeltem a fagyosan kék íriszeket fekete szemceruzával, és szempillaspirállal, a tekintetem szinte valósággal üres. Gyakran mondogatják, hogy a szem a lélek tükre, és ez milyen igaz. A nő, akinek megvan mindene, és még annál is több, tökéletes életet él, panaszra nincs oka, gyönyörű és művelt, ám a szeme másról árulkodik. Felfedi lelke fagyos mivoltát. Az én lelkemét...
Egy hosszú pillanatig csak nézem saját tükörképemet, és fürkészem az ismerős vonásokat. Szinte fáj a tökéletesség, amivel szemben állok a bádogdobozban. Aztán rúzst veszek elő a táskámból, hogy ajkaimra kenve megkoronázzam a megjelenésemet, e vöröses, pompázatos és élettől vibráló színnel. Aztán láthatatlan palástba bujtatva testemet, melyre egyébként már krémszínű blúz simul, fekete, decens szoknyával, láttatva gyönyörű, nőies alakom minden egyes domborulatát, Chanel parfümöt fújok nyakamra és mellkasomra.
Éppen a táskába ejtem az üvegcsét, mikor nyílik az ajtó, én pedig kilépek rajta, hogy az irodámba mehessek.
Nos, tételezzük fel egyetlen pillanatra csupán, hogy a Backus egy királyság. Ha ez így van, akkor apám természetesen a bölcs, öreg király. Az a fajta király, mint a mesékben, akit mindenki szeret. Igazságos, rendes az alattvalóival, gyakran rendez bálokat, és egyéb eseményeket, ahova hatalmas királysága minden egyes lakóját meghívja - legyen az egy báró, vagy csak egy lovászfiú. Márpedig, ha az apám a király, akkor én vagyok a legidősebb királylány, vagyis a trón várományosa. A vicc az egészben az, hogy az én munkamorálom és az emberekhez való viszonyom teljes mértékben apám habitusának ellentétje. Én szigorú vagyok, maximalista, komoly, nem ismerem a tréfát, a félmunkát, ha munkáról van szó, kemény vagyok az embereimmel és magasra teszem a lécet. Nem tűröm a lazsálást, a semmittevést. Ha már fizetést kapnak, legyen munka is! Évente egyszer rendeznék céges bulit, és az szilveszterkor lenne, utólag megünneplendő a karácsonyt is. Fájdalmasan őszinte vagyok, általában nem törődöm az emberek lelkivilágával. Bárkit elküldök melegebb éghajlatra, vagy éppen rúgnám ki, ha nem vagyok megelégedve az illetővel - sajnos a kirúgást egyelőre nem engedhetem meg magamnak, pedig egy-két illetőre ráférne.
Így tehát gondolom érthető, hogy mire fel ez a nagy csend, amikor beteszem ide fekete magas sarkúba bujtatott, hosszú, formás lábaimat, miért néznek össze ijedten, amikor csípőmet ringatva végigmegyek az asztalok között, miért kerülik a fagyos íriszembe való pillantást, és miért van az, hogy már érkezésem előtt vár egy pohár, forró kávé az íróasztalomon - két cukorral, tejszínhabbal a tetején, fahéjjal meghintve (a fahéj elmaradhatatlan).
Már nyúlok a kilincsért, szinte a hideg fémre fonom ujjaimat, mikor szemem sarkából észreveszem apám irodája felől a mozgást. Odanézek, hogy a férfire mosolyogjak, de valahogy nem sikerül. Vonásaim szinte megfagynak, összevonom szemöldökeimet, és valósággal szikrázik a tekintetem, amint egy ismeretlen arcot pillantok meg, aki éppen apámmal fog kezet. Apám úgy vigyorog rá, mint a vadalma, még a vállát is megveregeti. Mintha már akkor is éreztem volna, hogy a fiatal férfi lesz itt, a cégnél, apámnál az új kedvenc. A sztár, akit mindenki szeret...
Pár óra múlva már a nevét is tudom: Alexander Cooper.

Azóta eltelt majdnem egy év. Egy éve szívja el a levegőmet és a véremet, megy az idegeimre, borít ki és valósággal ellopja tőlem apámat, valamint, ha nem vigyázok, talán a trónomat is, és a koronámat is, ami, mint tudjuk, határozottan engem illet. Na, azt már nem, barátom! Ha harcolni akarsz, ám legyen... csak vigyázz, nehogy a végén pofára ess. Csak azért, mert lány vagyok, még tudok harcolni. Hiszen, apám rám hagyja majd a céget, ha eljön az ideje, hogy nyugdíjba vonuljon. És akkor repülnél a cégtől, mielőtt annyit mondhatnál: okleveles közgazdász, regionális és környezeti gazdaságtani szakon területfejlesztési szakember. Hiszen... apám nekem engedi át a helyét, fel sem merülne benne más neve, ugye...? Főleg nem Alexander Cooper neve nem, ami azonban sajnos az én fejemben egyre gyakrabban fordul meg.