Történetem...

- Ez meg? – nézek az épp kilépő férfi után, aztán meglátva, mivel áldotta meg az ég, rajta is marad szemem.
- Nem is rossz – vigyorgok anyámra, miközben a konyha felé veszem az irányt. Ja, nálunk amúgy tök természetes, hogy idegen, vagy majdnem idegen pasik fordulnak meg, volt időm megszokni.
- Nem a te eseted – ül fel anyám az asztalra, és beleiszik az épp kitöltött narancslevembe, amivel amúgy az idegeimen szokott tornászni, mert azért pfejj… tudom, hol volt a szája előtte. Amúgy tök jónak érzem, hogy anyám ennyire ismer, mert… ez az anyák dolga nem? És ossza is a tanácsokat, csak hát, én néha a sajátjaim se fogadom meg, viszont akkor sose hallom tőle, hogy én megmondtam, pedig… ő megmondta.
Annak ellenére, hogy ketten képviseljük a család amúgy összetett fogalmát, nem hiányzik az életemből senki, nem, még az az ügyeletes barom se, akit csupán az illem kedvéért nevezek apámnak.  
- Igaz, de héj, nem én elégítettem ki öt perce – vigyorgok a nőre, még a nyelvem is kinyújtom, amit ő egy arcomba landolt párnával honorál.
- De tudod, nem értem, most akkor nálad, hogy is van az, hogy nem keverjük a magánéletet a munkával? – megyek fel utána a lépcsőn, had húzzam még az agyát egy kicsit, majd mikor megkapom a nem kéne tanulnom kérdést, röhögve esek be a szobámba.

- Scott, a jó életbe, hogy kerülsz te ide – sikkantok fel, mert a szomszéd miatt újul ki a paranoiám folyton. Mindig csak ott terem, általában az ágyamon, vagy a hátam mögött, miután paranormal activityt nézek, igen, igen tiszta para az életem, tessék most aktívan sajnálni.
- Anyád el volt foglalva, nem akartam megzavarni azzal, hogy becsöngetek – vigyorodik el, majd az ablak felé biccent, én meg lemondó sóhajjal konstatálom, biztos megint a Rómeó és Júliát nézte. Amúgy imádom a srácot, van bennünk egy csomó közös. Például… mindketten megveszünk DiCaprio-ért. És igen, khm… ez az egyetlen oka annak, hogy még nem vágtam ki az ablakon, vagy nem kértem ellene távolságtartó végzést.
Mert amúgy Scott főbenjáró veszélyforrás, főként anyám klienseire nézve, rám hála égnek teljesen veszélytelen.
- El akartam mesélni, hogy találkoztam álmaim pasijával – csillan fel a szeme, és törökülésbe helyezkedik az ágyamon, mert amúgy mióta leköltöztünk a belvárosból az Isten háta mögé, tök otthonosan érzi magát nálunk, mai egészen addig nem is zavar, míg rendet rak a szobámban helyettem.
- És? – ülök le mellé, miután a sarokba dobtam a táskám, mert bár Scott hetente megtalálja álmai pasiját – amit én mindig irigylek -, mindig tök érdekes sztorival áll elő.
- Na, szóval Elton John CD-ket lesegetett, így tökre az jött le, hogy meleg. Erre mikor odamegyek, hogy felajánljam a segítségem, azt, mondja, hogy a barátnőjét akarja meglepni. Pff, milyen gáz, mégis melyik csaj hallgat Elton Johnt? – akad ki teljesen, és nem mellesleg tök jogosan, mert ez azért vér ciki, John már csak egy bizonyos körökben menő.    
- Hát… majd legközelebb összejön – paskolom hátba, mert mindig én vagyok az, aki pozitívan áll az élethez. Legalább is az övé, a sajátommal szemben már nem vagyok annyira pozitív, de az az én bajom.