Újabb piruett, majd sasszé, plié, piruett... Nem, megint rosszul csinálom! Kezem tehetetlenül ütközik az egész falat beborító tükörnek, izzadt nyomot hagy maga után, hosszú és egyenetlent, ahogy a kezem lecsúszik rajta és visszaesik a testem mellé. A tükörképemet bámulom, a megerőltetéstől remegő lábakat, a csatakos rózsaszín hajtincseket, a sötét karikákat a szemeim alatt. Az utóbbi időben szinte beköltöztem a próbaterembe, minden szabad percemet itt töltöm, sorra ismételve az összes formagyakorlatot, az összes koreográfiát, amit sikerült lopva megfigyelnem és megjegyeznem, olyan főszerepekét, amiket soha nem fogok megkapni. Most épp a modern Hattyúk tavát gyakorlom, vagy legalábbis gyakorolnám, ha az új balettcipő nem törte volna fel az amúgy is ezer sebből vérző lábam, de ha leveszem, még rosszabb. Ennek ellenére leveszem, vékony, szorosra húzott gézkötéssel helyettesítem, beveszek két váliumtablettát, és gyakorlok tovább. Késő délután van, ilyenkor már nem jár erre senki, így nyugodt szívvel hangosítom fel a Hattyúk dalának témáját, és kezdem újra a Hattyúkirálynő táncát, majd a Fekete Hattyúét, de mindig ugyanott rontom el, ugyanannál az ugrásnál érkezem rosszul, és monotonul ismétlem ugyanazt a mozdulatsort, míg végül tökéletesre sikerül.
Rendben, akkor most még egyszer.
Visszaveszem a fekete balettcipőt, selyemszalagjait könnyed mozdulatokkal kötözöm a bokám köré, megigazítom az öltözetem, kósza hajtincseimet összekötöm. Meleg van itt bent - négy óra folyamatos tánc után az ember már semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy végre levehesse a pulóverét, hogy beállhasson a zuhany alá, majd egy hideg kóla társaságában lazítson, fülhallgatóval a füleiben. Körülnézek; mivel nem látok senkit, ledobom a fekete pulóvert és újraindítom a dalt, újrakezdve az egész koreográfiát. Muszáj sikerülnie. Muszáj.
...és sikerül. Mikor az utolsó formát is sikerül tökéletesen kiviteleznem, egy megkönnyebbült sóhajjal fekszek ki a padlón, nem törődve azzal, hogy a lábaimból áramló fájdalom mindjárt megbénítja a testem, és nem tudok majd felállni, és megint üvölteni tudnék majd kínomban, és hogy megint fájdalomcsillapítók tucatját kell beszednem, hogy legalább csak egy pillanatra meg tudjak pihenni.
Csak egyetlen pillanatra...
Lehunyom a szemeimet, várva, hogy a légzésem visszatérjen a rendes kerékvágásba, aztán majd elmegyek zuhanyozni, és visszajövök, táncolok még pár órát, aztán... Ezt majd még kitalálom. Egyelőre az a cél, hogy kicsit pihentessem az agyonkínzott testem, aztán mozduljak valamerre, bármerre.

tag: Aeron ♥ | music: ♥ | notes: kezdeni nem tudok :c

Ezúttal jó volt. Legközelebb még jobb lesz, míg végül tökéletes lesz, kitűnő, ismételhetetlen!, és akkor majd kandidálhatok a Hattyúkirálynő szerepére. Igazán a szívem vágya lenne eltáncolni ezt a szerepet, bár elég kevés esélyem van rá, tekintve, hogy még csak másodéves vagyok, meg ez egyébként is egy nőre szabott szerep... És feminin kinézet ide vagy oda, sosem lenne senki olyan őrült, hogy rám ossza ki.
Ez kicsit elkedvtelenít, sőt, nagyon, de igyekszem a gondolataimat másfelé terelni; hiszen egyszer álltam már színpadon, az orrpiercing és a rózsaszín haj ellenére is. Három percig elismert voltam, tökéletes és büszke, majd mikor véget ért a kis epizódom, vissza lettem téve a többi diák mellé, abba a hatalmas kosárba, amiből már többet nem fognak elővenni.
Megrázom a fejem, már amennyire ez lehetséges a padlón fekve, és éppen felállni készülök, amikor meghallom az ajtó nyikordulását. Egyik szemem kelletlenül nyitom fel, de a teremnek az a fele pont árnyékba borul, így nem látom, ki az érkező. Csak remélni merem, hogy valami takarító az, aki majd távozik, ha látja, hogy a terem foglalt... De nem, nem hallok ajtócsapódást, az illető nem megy el; vagy be sem jött, én hallucináltam?
Na jó, hallucináltam. Még két perc, és felkelek, elmegyek zuhanyozni. Csak még két perc, nehogy begörcsöljön a lábam a hirtelen megerőltetéstől.
Aztán meghallom valaki hangját közvetlenül a fejem mellett, és úristen, olyan lendülettel pattanok fel - vagy legalábbis próbálok, de aztán begörcsöl a lábam és seggre esés lesz a vége -, hogy azt még Quicksilver is megirigyelhetné. Na de igen, szóval seggre esek, úgy, hogy igazából egy kicsikét sem mozdulok el az előző helyemről, azzal a különbséggel, hogy ülök. Hm, ez is jó így.
- A szívbajt hoztad rám, az istenért.... - Mormogom, felemelve a tekintetem; ismerős szempár néz rám vissza, de hirtelen nem tudnám megmondani, hol és mikor láttam utoljára. De ismerem, az biztos. Végül leeresztem a pillantásom. - De azért... köszi...? Igyekszem, amennyire csak lehet.
Aztán újabb hálás pillantást kap tőlem, mikor elveszem tőle a hideg kólát. Rendkívül rendes dolog a részéről, hogy gondolt rám, ha már én nem gondoltam magamra, és még aprót sem hoztam magammal, hogy hazafelé menet levadásszak még egy automatát, vagy boltot, vagy bármit. A srác gondolatolvasó, vagy mi? Mert ha igen, akkor nagyon, NAGYON komoly bajban leszek később. Hmm.
- Oh, merci beaucoup. Kedves tőled. - Ajkaim halvány mosolyra húzódnak, amivel próbálom leplezni a zavaromat, amikor felteszem neki a kérdést, ami azóta foglalkoztat, hogy megláttam őt. Mármint ma, nem annak idején, amikor megállított a kulisszák mögött. - Egyébként... Hogy kerülsz ide? Ilyenkor már teljesen üres az iskola, és.... izé, érted? Ugye?
Gratulálok, Cillian, ezt faszául megfogalmaztad. És valószínűleg választ sem fogsz kapni, mert szegény sikítva fog elmenekülni, látva, hogy az agyi szinted még egy papucsállatkáénál is alacsonyabb. Ügyes, igazán ügyes, Pouliot.
Fejem félrebillentem és ránézek, a válaszát várva, vagy esetleg azt, hogy sikítva elkezdjen menekülni (bár ennek nem örülnék). Addig is, remélhetőleg leszek már olyan állapotban, hogy lábra álljak, aztán esetleg elvonszoljam magam valamerre, ha ő magamra hagyna. De azért inkább ne hagyjon magamra.

tag: Aeron ♥ | music: ♥ | notes: lesz ez még jobb is, csak várd ki

Látom rajta, hogy kitűnően szórakozik rajtam, még akkor is, ha próbálja elrejteni előlem a mosolyát. Először kedvem lenne nyakon csapni, hogy ne röhögjön már ki, mert mégis milyen jogon teszi, fogadok, hogy ő is a szívbajt kapná, ha így rárontanának, de a következő gondolatom már egy teljesen más irányba terelődik: hogy igenis szeretném látni azt a mosolyt, és tudni, hogy csak nekem szól.
És aztán megkapom ezt a mosolyt, és a szívem is hevesebbet dobban, de aztán elűzöm magamtól ezt a gondolatot; hiszen ő is elmegy majd, én pedig majd vágyódom utána és csak még több álmatlan éjszakát okozok magamnak azzal, hogy erre a mosolyra fogok gondolni. Ezért is inkább elfordítom a tekintetem, a kólámra, és felbontom azt, kihasználva azt a pár pillanatot, amíg belekortyolok, arra, hogy összeszedjem a kusza gondolataimat.
- Eltévedtél Londonban, és véletlenül pont ide tévedtél, vagy valami konkrét célod volt? - A szemöldököm a magasba szökik, de aztán csak legyintek, hogy ne válaszoljon, még a végén szívbajt kapnék a választól, ha valami olyant adna, amire nem számítok.
Ezért is kapok az alkalmon, amikor témát vált; a táncról órákig, bah, hetekig tudnék beszélni, és ez, amit most gyakoroltam és amit látott, a legnagyobb, leghőbb vágyam.
- Konkrét produkció... A modern Hattyúk tavából a Hattyúkirálynő, majd a Fekete Hattyú tánca. A Black Swan c. filmben is ezek voltak, ezeket gyakoroltam, de még mindig nem vagyok elég jó. - Nehezen sóhajtok, a hajamba túrva, hogy kivehessem belőle a hajgumit. Csak ezután nyújtom a kezem a férfinak, ajkaimat halvány mosolyra húzva.
- Cillian Leonard Pouliot. És... részemről a megtiszteltetés. - Egy hosszabb pillanatnyi vonakodás után visszahúzom a kezem, óvatosan, alig érezhetően megsimítva az övét, majd zavartan pillantok rá, majd megint vissza a földre. Egy ideig harapdálom az ajkam még, idegesen, mielőtt újra felpillantva megszólalnék. - Mondd csak... Mit szólnál ahhoz, ha elmennénk valamerre innen? Nem ez a kedvenc helyem a beszélgetésekhez, és egyébként is túl szép az idő ahhoz hogy bent üljünk, szóval...?
Mi a franc van velem? Általában nincs problémám a normális fogalmazással, itt meg a legegyszerűbb mondatban is legalább ötször előfordul a nagyon intelligens "ööö". Mi van veled, Cillian?
- Igazából... Tudod mit, gyere velem. - Megragadom a kezét és amilyen gyorsan csak tudom, felrántom a földről (üvölteni tudnék ennél a mozdulatsornál) és fél kézzel összekapkodva a cuccaimat az öltöző felé vezetem, menet közben elmagyarázva neki mindent. - Ha tudnál rám várni pár percet, lezuhanyozok és mehetünk is, oké? Csak nem szeretek úgy kinézni, mint aki maratont futott... - elfújok az arcomból pár csatakos hajtincset és bocsánatkérően pillantok Aeron felé, megértést keresve. Csak remélem, hogy megvár, hiszen ha akarok, gyorsan készen tudok ám lenni.

tag: Aeron ♥ | music: ♥ | notes: ennél szarabbat már ne írjak

- Az egész jó sosem elég ebben az iparban... Itt mindennek jobbnak kell lennie még a tökéletesnél is. - Nehezen sóhajtok, futó pillantást vetve a fájdalomtól lüktető, balettcipőbe bújtatott lábaimra, és ajkaim ferde, fájdalmas mosolyra húzom. Igen, én sosem lehetek tökéletes, nem leszek az. De erre már nem engedem válaszolni, ha meg akarná tenni, csak leintem, hogy ne húzzuk ezt a témát, elég mára a táncból.
Aztán felajánlom neki, hogy inkább menjünk innen, egyszer azért, mert tényleg nem sok kedvem van itt ülni az iskolában, másrészt meg mert nagyon-nagyon sokat járt a fejemben ő is, és ez egy kitűnő lehetőség arra, hogy megismerhessem.... Ezért is örülök meg annak, hogy igen mond az ajánlatomra.
- Hát, várj, hadd gondolkodjak... - aprócska mosolyt villantok rá, majd vezetem is tovább az öltöző felé, hogy addig is haladjunk valamerre. Megkérem, hogy várjon meg, amíg lezuhanyozok, mert úgy egyből reprezentatívabb leszek, de a válaszát már nem várom meg; felkapom a cuccaimat és már szaladok is a kabinokhoz, hogy megfürödjek és hajat mossak, na meg kötést cseréljek a sebeimen. Nagyjából tizenöt perccel később térek vissza hozzá, és nem zavartatva magam, egy szál törölközőben szambázok ki elé, hogy aztán megint odébb slisszoljak felöltözni. Nem azért, mert szégyellném magam, ha előtte kéne öltöznöm... Hanem mert minél gyorsabban el akarom rejteni a hegeket a karjaimon és a combjaimon, mielőtt észreveszi őket. Újabb két perc múlva már reprezentatív állapotban, egyszerű fekete farmerben és hosszú pulóverben jelenek meg előtte, bocsánatkérően mosolyogva.
- Ne haragudj, ha megvárattalak... - Leülök az egyik padra, felnézek rá. Olyan tökéletes, ahogy ott áll, hogy kedvem lenne már most áthidalni a kettőnk között lévő távolságot, és csak könyörögni neki, hogy ha többre nem is, de egy éjszakára hadd lehessek az övé... Állj, Cillian, mire gondolsz te?!
Lekeverek magamnak egy mentális pofont.
- Nekem tökéletes a hely, úgysem ismerek jobbat, szóval felőlem mehetünk. - Felkelek, fogom a kis cuccosom és mellé lépek (jóval alacsonyabb vagyok nála, hmm), de nem indulok el, csak ha ezt ő is megteszi. Egyelőre arra nem kérdezek rá, hogy zavarná-e, ha rágyújtanék, mert ez nem elsőrendű szükséglet, és egyébként is, ez olyan láma kérdés lenne, meg akármi. Nem tudom. - Egyébként van egy olyan érzésem, hogy ismerlek valahonnan... Nem találkoztunk mi már valahol?

tag: Aeron ♥ | music: ♥ | notes: a következő jobb lesz, csók

Gyorsan beleegyezek az ajánlatába, hogy menjünk az általa ajánlott helyre, egyetlen egyszerű okból: nekem nem telik arra, hogy bármilyen kávézóba/étterembe járjak, vagy ha mégis, akkor a lepukkant, olcsó helyeket választom, ahova rajtam kívül az iskolának nem sok diákja tenné be a lábát, még akkor sem, ha az élete függne tőle. Ezért is teszek úgy, mintha semmi ötletem nem lenne, hova mehetnénk, és inkább Rá bízom magam... Jól döntöttem, igaz?
Mikor választ kapok a kérdésemre, egy hosszabb pillanatig el kell gondolkodnom a szavain, meg az adott szituáción, és az említett személyen, de aztán kezd derengeni valami. Bah, nagyon is sok.
- Óh, tényleg, emlékszem már. - Hogy is ne emlékeznék, mikor a húga elkapkodta az orrom elől a megálmodott szerepemet? Na persze ezt nem mondom ki, egyszer azért, mert bevallani, hogy a legfontosabb női szerepre fáj a fogam, nem éppen férfias dolog, meg egyébként is, nem mindegy már? Volt, elmúlt. Majd lesz más.
Talán még jobb is, hogy nem szándékoztam hosszabb választ adni, mert minden bizonnyal a BMW láttán köpni-nyelni nem tudtam volna...; egy pillanatig még olyan érzésem is támadt, hogy hozzá képest én szegény vagyok, mint a templom egere, és erre a gondolatra a gyomrom is fájdalmasan összerándult. Miért, mire számítottál, Cillian? Hiszen tudtad, hogy a sarkáig nem érsz fel... Kissé kényelmetlenül érzem magam, ahogy beszállok, mert nem illek én ide a szakadt farmerommal, két számmal nagyobb pulóveremben és kopott tornacipőmben, furán kicsinek és értéktelennek érzem magam, és legszívesebben elbújnék valahová, ahol nem talál meg, de már nincs esélyem elmenekülni. Így csak meghúzom magam, tekintetem messze az ablak mögé szegezve.
- Klasszikus baletten vagyok másodéves. - Halványan elmosolyodok, egy pillanatra felé nézve megint. Sosem voltam kifejezetten beszédes, ezért nem is igazán tudom, mit is mondhatnék még... Bár megfordul a fejembe, hogy mi lesz, ha most rájön, hogy én vagyok a legunalmasabb ember az egész univerzumban? Kellemetlen lenne. Nagyon is, tekintve, hogy azt hiszem, kezdem őt megkedvelni.

tag: Aeron ♥ | music: ♥ | notes: ő.ő

- Iiiiiiiigen, elég nehéz lenne elfelejteni valakit, aki... - ...ennyire jól néz ki. Elharapom a mondatot és tanácstalanul bámulok magam elé. Most mégis mit mondjak? Ha hazudni próbálnék, azt egyből meglátná rajtam, mert hazudni nem tudok, de az igazat se mondhatom meg neki, mert el tudom képzelni, hogy hogyan is reagálna, ha megtudná, hogy a húga évfolyamtársa a nyálát csorgatja rá és éjszaka arról fantáziál, hogy a fentebb említett idősebb testvér a konyhapulton teszi őt magáévá. Nos, talán ezért is passzolom ezt a témát és kapok az alkalmon, hogy beüljek a kocsiba és úgy tegyek, mintha a téma sosem jelent volna meg, és tovább filozofálhattam azon, mennyire is kicsi és szegény vagyok Hozzá képest, aki BMW-vel kocsikázik a városban.
A kérdésére, miszerint menjünk-e gyalog, csak megrázom a fejem; egyrészt mert már kényelmesen elfészkeltem magam az ülésben (bármennyire is feszélyezzen maga az autó, hogy ilyen drága és nagy és nekem sose lesz ilyenem), másrészt meg mert valószínűleg belepusztulnék a fájdalomba, annyira agyonkínoztam ma magam. Inkább arra koncentrálok, hogy a következő kérdésre normális, emberi választ adjak, amivel valahogy fenntarthatom ezt a beszélgetést.
- A klasszikus balett elég hivatalos stílus, megvan a kötött mozgásformája, amire jellemző a spicc-technika, a nagy nyújtások, a kecses, folyamatos és precíz mozdulatok... Míg a másik szakon, a jazz baletten, kevésbé merev minden, sokkal szabadabbak, könnyedebbek a mozdulatok, és a jelmezforma is teljesen más. - Valamivel bátrabban mosolyodok el, felé fordulva, és térdeimet az állam alá húzva az ülésen. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt az ötletemet díjazni fogja, de így könnyebben tudom őt nézni, bah, egyenesen bámulni és betelni a látványával, anélkül, hogy nyálcsorgatnék. Sajnos túl gyorsan érkezünk meg a kiválasztott helyre, és kénytelen vagyok kiszállni (majdnem elővesz a szívritmuszavar, és meg kell kapaszkodnom az autóban is, nehogy elaléljak, amikor kinyitja nekem az ajtót, micsoda úriember), de a diszkrét bámulást nem hagyom abba, csak valamivel... diszkrétebben csinálom.
- Inkább bentre, kevesebb ott az ember. - Apró, halvány mosolyt villantok, ahogy elindulok utána, kissé félszegen a háta mögé bújva, kezeimet pedig a zsebeimbe süllyesztve. Nem jártam még itt, de drága helynek tűnik... És megint ez a hülye érzés, hogy rosszabb vagyok nála, amiért nekem nem telik arra, hogy egész napokat töltsek ilyen és ehhez hasonló kávézókban.

tag: Aeron ♥ | music: ♥ | notes: tényleg lesz még jobb is

Nem kéri, hogy befejezzem a félbehagyott mondatomat, és megkönnyebbülök, hálát adva neki ezért. Bár nem tudom, mi minden fordulhat meg a fejében, hogy akarhattam ezt a mondatot befejezni, azért remélem, hogy semmi olyan, ami miatt negatív véleménye lenne majd rólam.
- A szüleim gyerekkorom óta zenészt akartak belőlem csinálni, de valahogy sose vonzott a dolog, aztán Antoinette elvitt az első balettórámra, és már akkor tudtam, hogy ezt szeretném csinálni az egész életemen át. Elég volt egy kisebb... baleset, hogy ez a döntésem biztos legyen, és hát most tényleg igyekeznem kell, hogy sikerüljön majd ledolgoznom az iskoláztatásomba fektetett pénzt. - Jó, ez most szarul hangozhatott, de ez egyáltalán nem úgy volt, hogy ez nekem kényszer, hogy visszafizessem az egész összeget. Egyszerűen ilyen a megállapodásom Antoinette nénivel, ez lesz majd a hálám azért, hogy befogadott és lényegében megmentett a múltam elől. Én akartam így. Én erősködtem, hogy így legyen.
- Tudom, egyszerűen csak... Nem szeretem a tömegeket. - Megrántom a vállam, de kibújok a háta mögül, és egészen bátran pillantok fel a srácra, akit bemutat nekem. Még valami üdvözlésfélét is motyogok, de többet nem közösködök. Ehelyett inkább körülnézek idebent, és kapok pár csúnyább pillantást is, ami csak megerősít abban, hogy nem illek én ide. Zavartan simítom el az arcomból az oda hulló rózsaszín hajtincseket, és összerezzenek, mikor Aeron keze a hátamra simul, de felpillantok rá és elmosolyodok, talán kicsivel boldogabban, mint legutóbb, és elindulok a pincér után, akárhova is vezessen minket. Kicsit szégyellem magam, amiért ilyen szótlan vagyok és látszatra egy rémült macskára emlékeztethetek, de majd ha legközelebb az én törzshelyemen jelenünk meg, meg fogja látni, hogy igazából nem vagyok én ilyen. Már ha egyáltalán lesz legközelebb.
- Ugyan, maradjunk csak. Úgysem hiszem, hogy szívesebben múlatnád az időt az én törzshelyeimen. - Elnevetem magam, bár igazából ebben a kijelentésben nincsen semmi szórakoztató. Inkább csak arra ügyelek, hogy amint megérkezünk az asztalunkhoz, helyet foglaljak lehetőleg úgy, hogy eltűnjek a kíváncsiskodó pillantások elől és nyugodtan folytathassuk ezt a beszélgetést, a mindenről és a semmiről.

tag: Aeron ♥ | music: chandelier ♥ | notes: este van

- Tényleg szeretem, de néha nem bánnám, ha kicsit lestoppolhatnék.... Tudod, pár szabadnap még senkinek sem ártott, de ha most lelassítanám a tempót, sose rázódnék bele vissza. - Megvonom a vállam, kicsit jobban belegondolva, mennyi is az igazság abból, amit mondtam. Igazából ha akarnék, kivehetnék pár szabadnapot, elutazhatnék valahova, de mit csinálnék ott? Valószínűleg ugyanúgy táncolnék, akkor meg mi értelme lenne? Így csak spórolok mindenen, és Antoinette néninek sem kell rám több pénzt kiadnia, mint amennyi szükséges, hiába ajánlja fel mindig, hogy kérjek bármit, megkapom tőle. Egyszerűen csak... nem szeretek máskor pénzéből élni, na.
- Ugyan... Nem akartam egyből azzal kezdeni, hogy "helló, szociopata vagyok". - Elmosolyodok, mintha csak most közöltem volna a világ legszórakoztatóbb dolgát, majd helyet foglalok, gondosan behúzódva a sarokba, ahonnan sem én nem látom az embereket, sem ők engem (remélhetőleg).
- Köszönöm, de egy kávé bőven elég lesz, még túl sok is. - Mivel erősen kétlem, hogy a kedvemért megturbóznák egy redbullal, így ezt a vágyamat inkább nem osztom meg senkivel sem. Még csak az kéne, hogy még lököttebbnek nézzenek, mint amilyennek most néznek.
- Általában olcsó kocsmákba, ahol a halál se figyel fel rám. Van pár ilyen hely nem is olyan messze a lakásomtól, de azokon kívül csak az iskolába járok ki. - Meg minden második hétvégén leutazunk a srácokkal a tengerpartra, hogy hullarészegre igyuk magunkat. Ámen. Ezt a részt inkább hagyjuk ki az önéletrajzomból. Egyébként is, az utóbbi időben nem volt szokásom lejárni velük, szimpla lustaságból, ha meg valaki találkozni akart, tudta, hol talál meg, akkor miért pocsékoljam erre a szavakat?
Közben kézhez kapok egy étlapot, amiben ki is keresem a kávékat, majd azokon belül is a kedvencemet a latte macchiato-t. Nem is nézek fel a lapból, még akkor sem, amikor válaszolok a következő kérdésre, hiába is nem kulturált dolog ez, de ez a kérdés kissé zavarba hoz, főleg a második része.
- Hmm... Nincs barátnőm. A srácokkal meg csak hétvégenként látjuk egymást, a tánc mellett nem igazán van rájuk időm, hogy őszinte legyek. - Vagy ha mégis lenne, akkor is inkább otthon gubbasztok az xbox előtt. Ambiciózus, nem igaz? Na, de hol van már a pincér?

tag: Aeron ♥ | music: chandelier ♥ | notes: bocsánat a késésért