Nehezen indult a nap és, ahogy haladtam benne előre, egyre nehezebbnek bizonyult. Az egész kezdődött egy reggeli patkánytámadással, amit az öcsém, Noel jóvoltából még a szomszédok is megtapasztalhattak, legalább is a sikolyom biztosan meghallották, ami nem lehetett túl kellemes a hajnali órákban. Mindezt azért, mert az én drágalátos testvérkém az ágyamba engedte azokat a dögöket. Ha azt mondom, hogy helyből tizenkét karmolást tudnék megmutatni magamon, akkor nem viccelek. Azokkal a karmos lábakkal rohantak keresztül rajtam a reggel, ami nem volt túl kellemes. De legalább garantáltan felébredtem és semmi kedvem nem volt már visszaaludni. Az izgalmas reggelemet pedig követték az ennél már csak „jobb” tanóráim, amin erősen kellett koncentrálnom, hogy ne verjem a fejem a padba és ne aludjak el nyál csorgatva. Nem mintha unalmasak szoktak volna lenni az órák, sőt! Általában minden órát élvezek, és szívesen hallgatom végig a társaim bemutatóit is, ha arról van szó. De most… a reggeli indulás után valahogy csábítónak tűnt a pad. Szinte könyörgött, hogy feküdjek rá és szunyókáljak egy keveset. De amint erre sikerült rávennem magamat, megszólalt az óravégét jelző csengő, a szemeimből meg minden álom elrepült. Szóval ezek után mondja nekem bárki, hogy neki százszor rosszabb délelőttje volt, mint nekem. Na és akkor még fogalmam sem volt, hogy ezek után mit tartogat számomra a délután… Vége volt az utolsó óráimnak, mikor kilibbentem az egyetem kapuján, nagyban a táskám mélyén keresgélve a mobilomat, ami megállás nélkül rezgett és egyre csak ismételte Papa Roach – I Almost Told You That I Loved You című számát. Éreztem, hogy több szem is rám szegeződik, ami ugyan sietségre késztetett, de ennél többet nem ért el. Azonban a kapkodásomnak hála, sikeresen a földre borítottam a táskám tartalmát. Az összes létező dolog kihullott belőle, a telefon meg elhallgatott. - A büdös francba már…! - káromkodtam el magam, a földre dobva a táskámat is, miközben leguggoltam és elkezdtem összeszedni a dolgaimat. Természetesen mind ezt az egyetem kapujában, ahol még most is ki-be mászkáltak a hallgatók. Gratulálok Wen, ezt megcsináltad! Mi jöhet még?! A következő pillanatban, valamelyik bamba rátaposott a kezemre, én meg azt hittem elbőgöm magam. Ez ma határozottan nem volt az én napom és még csak haza sem értem. - Nem tudsz vigyázni?! Gyökér! – kiabáltam az elhaladó srác után, de az a füle botját sem mozgatta. Ennyi tahót egy helyen is csak egy egyetemen látni. Megráztam eltaposott kezemet és az arcom elé emeltem, hogy jobban szemügyre vehessem. Hát, eltörve tuti nincs, csak rohadtul fáj. Ha még valaki rámtapos, nem tudom mit csinálok. Annyira azért nem vagyok észrevehetetlen, nem? Végül is pont a kapuban, annak a közepén sikerült szerencsétlenkednem egyet...
tag: Tatiana <3 | words: 403 | notes: Bocsi ez gyengusz lett
Legszívesebben most rögtön elaludnék. Az sem érdekel, hogy épp a legutolsó órámon ülök, melyből csupán harminc perc van hátra, hisz a csengő kivételesen nem a megszokott suli utáni szabadságot fogja jelenteni. Kivéve persze akkor, ha úgy döntök, hogy az anyámmal való találkozás helyett kitalálok magamnak valami jó kis fertőző betegséget, és sietve hazafelé veszem az irányt, ahol már vár engem a jó puha ágyikóm. Na meg egy éhes Nate, aki akkor is engem vár, ha reggel a hűtőben hagytam az ebédjét. Amúgy sem jöttem még rá, hogy miért is mondtam igent erre a találkozóra. Ha jól emlékszem, négy éve pont anya volt az, aki képes volt azt mondani, hogy a véleményét, miszerint látni sem akar, tizenhat év elteltével sem változtatta meg. Számomra pedig azóta teljesen világossá vált, hogy nem normális, totál nem éri meg foglalkozni vele. S csodák csodájára, mire már teljes mértékben beletörődtem volna a dolgokba, hirtelen jelentkezik. Ha akarnám sem tudnám leplezni, hogy egésznap ezen jár az agyam. Nem tudtam aludni, nem tudok figyelni az órákon, és hiába akarom majd elkerülni, a hazavezető út helyett automatikusan a megbeszélt hely felé fog vinni a lábam. Üveges tekintettel kezdek bámulni a táblára, miközben a tollammal a füzetem szélére firkálgatok valamit. Nem nézek oda, nagy esély van rá, hogy lassan a pad is csupa tinta lesz, de firkálás közben legalább nem gondolok semmire. Egyébként is állandóan túlkomplikálom a dolgokat. Nem ártana mondjuk elkezdenem készülni az egyre jobban közelgő vizsgáimra. Na meg az sem lenne gond, ha fordítanék egy kis időt a munkakeresésre is, elvégre biztos, hogy nem élhetek örökkön-örökké Nate lakásában. Nem szokásunk beszélni róla, de biztosan megvan amúgy is a maga baja, nem kellek oda még én is, hogy idegesítsem az akcentusommal együtt. A csengő éles hangjának hallatán összerezzenek, a toll a kicsúszik a kezemből, tompa koppanás kíséretében találkozik a füzetlapokkal. Szemeimet forgatva söpröm bele néhány mozdulattal az összes cuccom a táskámba, majd sietve elhagyom a termet. Előhalászom nadrágzsebem legmélyéről a telefonom, és megállapítom, hogy még jóval több, mint egy órám van a találkozóig. Addig bőven lesz időm dönteni, illetve nemleges válasz esetén valami kifogást is találhatok időközben. A kérdés már csak az, hogy mi a francot fogok csinálni addig? Na igen, ezzel elfelejtettem számolni. A kapun kilépve azonban szó szerint majdnem belebotlok valakibe. Összehúzott szemöldökkel nézek az előttem guggoló lányra, a körülötte heverő cuccokra, s nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam. - Segíthetek valamit? – kérdezem továbbra is mosolyogva.