A mai egy fontos nap, na nem, nincs szülinap, se Karácsony, még esküvő, vagy valami hasonló sincs, csupán ezen a délutánon érkezett el az ideje annak, hogy meglátogassuk anyát. Havonta egyszer, kötelezően, közösen bemegyünk hozzá, beszélgetünk néhány órát, aztán hazamegyünk, és úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi. Ahogy bent is úgy csinálunk, mint egy nagy, boldog család, akik nem is egy elmegyógyintézetben ülnek, hanem épp a tengerparton süttetik hasukat. Nevetséges? Az, de beválik. Ugyan korábban gyakrabban, volt, hogy naponta, máskor pedig hetente is bementem hozzá, de mostanában annyi dolgom volt, hogy már annak örültem, ha éjfél előtt sikerült hazaérnem. Nem kell mondani, tisztában vagyok vele, hogy amire szeretnénk, mindig tudunk időt szakítani, de… nos azt hiszem tudat alatt egy kicsit örültem a rengeteg elfoglaltságnak, és annak, hogy megfelelő indokot szolgáltattak a távolmaradáshoz. Szeretem anyát, sose állítanám az ellenkezőjét, de haragszok is rá, nem magam, hanem Nia miatt. Én elvagyok egyedül, de biztos vagyok benne, hogy húgomnak szüksége lenne szerető, megértő szülőkre. Ugyan igyekszek mindent megtenni, hogy pótoljam azt, amije nincs, és ne csak egy szimpla bosszantó testvér legyek, de tapasztalat híján nem könnyű, és előfordul néha, hogy tévedek, vagy butaságot csinálok. Amit húgom persze kíméletlenül fejemhez vág. Hát, legalább ennek hála azon nem kell gondolkoznom, mi a véleménye az ilyen dolgokról. Ezen a napon nem dolgozok, soha, és igen komoly dolognak kell történnie ahhoz, hogy mégiscsak bemenjek, és meghallgassak valakit. Persze előfordult már ilyesmi, volt, hogy csak később tudtuk megejteni a látogatást, vagy az egészet át kellett csúsztatunk egy másik napra. De, ha figyelembe vesszük, hogy ennek oka többnyire egy háztetőn álló, deréktől felfelé már a levegőben lógó páciensem volt, nos, azt hiszem máris megbocsáthatóbb a bűn. Ami pedig szintén afféle rutin, vagy rituálé, kinek melyik szó tetszik jobban, hogy mindig itt várom húgom, mikor vége óráinak, ő pedig, egy, maximum két alkalmat kivéve, mindig késik. És hát ez pont nem egyike ezen ritka eseteknek. Türelmetlenül dobolok autóm kormányán, és újra, meg újra kilesek az ablakon, hátha húgom végre veszi a fáradtságot és megérkezik. Természetesen egyelőre nyomát se látom, így ismét visszahajtom fejem az ülésre, és sóhajtok. El se tudom képzelni, mi a fene tart neki ennyire sokáig. Persze-persze, el kell köszönnie a barátaitól, meg tudom is én mennyi dolga van még, de úgy érzem, évek óta itt ücsörgök már. Valójában maximum fél órája parkolok az iskola előtt, és járatom a motort, de akkor is, igazán siethetne, mielőtt még itt őszülök meg. - Csakhogy! Azt hittem eltévedtél a folyosókon, vagy valami. - mordulok fel, mikor végre valahára, istennek, ördögnek, meg mindennek hála behuppan mellém. Én pedig, még azt se várom meg, hogy rendesen becsukja az ajtót, már indítok is. Késésben vagyunk, ugyanis. - Milyen napod volt? - teszem fel megszokott kérdésem, mit minden egyes alkalommal megkap, mikor hosszabb távon nem látjuk egymást. Gyanítom, marhára idegesíti a dolog, de az ilyesmi nem igazán szokott érdekelni.
Légy önmagad! Túl rövid az élet ahhoz, hogy más légy.
Eljött az a nap, amit a világon mindennél jobban gyűlölök. Szívem szerint itt éjszakáznék a suliba, csak épp a diliházba ne kelljen elmenjek. Az utolsó órám után az utam egyből a balett terembe visz, ahol tudom, hogy egyedül leszek, mert minden épeszű ember ebben az órában haza megy. Ha haza mehetnék, akkor nyilván nem ülnék itt és nem nézném magam a tükörben, de jelen pillanatban mégis ez a legjobb, amit csak tehetek. Igen... úgy is lehet nevezni, hogy menekülök. Valószínűleg Aeron már vár, de búsulom én eleget. Várjon csak! Az ő hibája, mert nem képes felfogni, hogy én nem akarok oda menni. Nem azért, mert nem hiányzik anya, vagy mert nem szeretem. Hanem azért, mert nem tudok úgy viselkedni, mintha minden rendben lenni. Nem tudok rá úgy nézni, mint az anyámra, hanem csak egy őrült nőt látok benne, akinek fontosabb volt, hogy meghaljon, hogy a szeretett férjével lehessen, mint az, hogy velünk legyen, ahogyan egy normális anyának kéne lennie a gyerekei mellett. És nem bánom... ítélkezzen bárki e miatt, de, ha ilyen hosszú időn keresztül nem volt mellettem, amikor valóban szükségem lett volna rá, akkor én miért kéne ma meglátogassam őt? A fenébe a kötelességekkel...
Veszek egy mély levegőt, majd felállok. Már elég sok idő eltelt ahhoz, hogy Aeron pipa legyen. Nagyon helyes! Mérgelődjön csak. Ennyit igazán megérdemel. Bár valahol legbelül abban reménykedek, hogy nem várt meg, hanem nélkülem teszi meg ezt a cseppet sem kellemes látogatást. De persze tudom, hogy ez nem rá vallana, szóval lényegében tök feleslegesen dekkolok itt, mert úgy sem úszom meg. Mielőtt elhagynám a termet, bekapcsolom a CD lejátszót. Egy ismerős, gyönyörű dallam tölti meg a termet. Rögtön megismerem a Diótörőt. Magamba szívóm a lágy dallamot, aztán táncolni kezdek. Persze nem tudom tökéletesen eltáncolni, hiszen nem megfelelő hozzá az öltözékem, de úgyse lát senki. Ilyenkor mindig annyira szabadnak érzem magam... olyan gondtalannak. A zene leáll, egy másik következik, amit nem ismerek. Megállítom, vetek még egy pillantást a tükörben, aztán kilépek a folyosóra, ami üres, minden bizonnyal már mindenki haza ment. Mit meg nem adnék azért, hogy valami ismerőssel találkozzak. Kiérve a suliból egyből megpillantom a bátyám a kocsiját. Ezt utálom benne. Túlságosan is türelmes. Én az Ő helyében eddig rég elintéztem volna magam a dolgot. Komolyan nem értem. Unottan szállok be a kocsiba, ami azon nyomban indul is. Nem tudom, hogy miért kell mindig stresszelje magát. Most nem történik semmilyen tragédia, ha nem megyünk be abba a hátborzongató helyre. - Hát akkora szerencsém nem volt, hogy eltévedjek... – felelem durcásan, majd karba font kézzel bámulom az utat. Nem hiszem el, hogy valóban a diliház fele tartunk. És most már nincs visszaút se. Hacsak ki nem ugrok az autóból, de azért annyira bolond én sem vagyok. Inkább végig szenvedem a látogatást. Szerencsémre anyának ez az öngyilkosság hajlama nem ragadt rám. A szokásos kérdésén a szememet forgatom. Tök feleslegesen jártassa a száját, úgysem mondok semmi izgalmasat a napomról. - Nagyszerű napom volt, egészen eddig a pillanatig! – Érezze csak át a bennem rejlő haragot. Mert az a baj, hogy ott... annyira lassan telik az idő. És annyira nem akarok ma sírni. És annyira, de annyira utálom azt a látványt, amit az anyám nyújt... - Én inkább haza mennék, jó? Ma látogasd meg anyát nélkülem... – Miért érzem, hogy esélyem sincs? Mert ez egy „hagyomány” nálunk. A hagyományokat pedig illik betartani. A macska rúgná meg!
A mai egy fontos nap, nem kellemes, de fontos. S nem csak amiatt, mert ilyenkor legalább a nap felét Niával töltöm, hanem mert bemegyünk anyához, mi mostanában csak ebben az időpontban fordul elő. Szégyen, nem szégyen, inkább a munkámmal foglalkoztam, s bár próbáltam, nem sikerült elég szabadidőt varázsolnom magamnak ahhoz, hogy be tudjak menni az elmegyógyintézetbe. Persze meglehet, hogy nem igyekeztem eléggé, de most már úgyis mindegy. Talán jövő hónapban sikerül kicsit jobban összeegyeztetnem a dolgokat. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, most is szabadnapot vettem ki, így néhány fontosabb, hivatalos ügy elintézése után, pontosan érkezek az iskola elé, és állok meg a szokott helyen. Nagyjából szembe a bejárattal, hogy láthassam, ha Nia végre veszi a fáradtságot, és megérkezik. Na meg, hogy ő is egyből kiszúrhasson engem. Húgom azonban, ellentétben velem, nem jelenik meg pontosan. Ezen, valójában, már meg se lepődök, hisz mindig ezt csinálja. Nem igazán tudom, mit vár, mi lesz, ha késik. Talán itt hagyom? Vagy bemegyek érte? Vagy mi? Fogalmam sincs, mi jár a fejében, azon kívül, hogy mérhetetlenül gyűlöli ezeket a látogatásokat. Én pedig hazudnék, ha azt állítanám, nem értem meg ellenszenvét. Ennek ellenére, nem megyek el. Késsen bármennyit is, mindig itt vagyok, mikor végül kilép az ajtón. Ez pedig ma sincs másképp. Bár nem látok el odáig, el tudom képzelni, milyen képet vág, mikor kiszúrja kocsim, s még lépteit is lelassítja, hogy húzhassa az időt, ameddig csak lehetséges. - Ne kezd megint. – szólok rá sóhajtva. Tudom, hogy utál elmenni, a fenébe, én se rajongok érte, de mégiscsak az anyánk, ennyivel tartozunk neki. Havi egyetlen alkalom pedig nem is olyan vészesen sok. - Nia, elhiheted, hogy nekem se ez a napom fénypontja. – pillantok felé, majd ismét az útra fordítom figyelmem, és dühösen káromkodva kikerülök néhány kölyköt, akiknek nyilván pont most, pont itt, és mindenféle körbenézés nélkül kellett átvágniuk az úttesten. Idióták. - Ezt már megbeszéltük párszor, ketten megyünk, mint mindig. – felelem azonnal, gondolkozás nélkül. Talán később, néhány év múlva engedek ezen a berögzült hagyományon, egyelőre viszont kétség se fér hozzá, hogy nem egyedül ejtem meg a látogatást. Meglehet, hogy kegyetlenség ez a részemről, de azt hiszem, az is az lenne, ha úgy tennénk, mintha anya nem is létezne, és felé se néznénk. - Ha végeztünk elmehetünk enni valahova. – ajánlom fel, hátha ettől legalább kicsit megjön a kedve, vagy legalább nem fog ennyire látványosan duzzogni. Habár fogalmam sincs, hogy akar-e majd bármit csinálni a látogatás után, de egy próbát azért megért. - Vegyünk virágot, jó? – válaszát meg se várva parkolok le az első árusnál, mit meglátok, s már ki is pattanok kocsimból, hogy a másik oldalra sétálva kinyithassam húgomnak az ajtót. - Én nem értek hozzá, rád bízom, milyet veszünk, csak ne rózsa legyen. – amint hajlandó végre kitápászkodni a járgányból, becsukom az ajtót, majd beriasztózom kocsim, és már lépkedek is a virágok felé. - Szóval? – szólalok meg jó öt perc múlva, teljesen tanácstalanul toporogva az illatozó növények között, és kissé sürgetően fordulok Nia felé. Valószínűleg ezt a helyzetet is maximálisan kihasználja, hogy hátráltasson, így még azelőtt siettetem a dolgokat, hogy nekiállna komolyabban szöszmötölni.
Légy önmagad! Túl rövid az élet ahhoz, hogy más légy.
Utálom mikor valaki helyettem dönt. Aeron tisztában van azzal, hogy utálok anyához menni. És mégis kényszerít rá. Jó, persze nyilván nem tart a fejemhez pisztolyt, de akkor sincs más választásom, a kedvébe kell járjak. Meg az anyám kedvébe, aki nem volt mellettem mikor ott kellett volna lennie. Én nem tartozok neki semmivel, én nem vagyok köteles Őt látogatni. Mégis minden minden hónapban kénytelen vagyok. És miért? Mert az én drága testvérkém azt mondja. Mikor fogja már fel végre, hogy eléggé nagy lány vagyok ahhoz, hogy saját döntéseket hozzak? Miért nem csinálhatnánk azt, hogy amikor én jónak látom akkor bemegyek. Ha rám erőlteti úgy sem tudok jópofát vágni ott, ahogyan szeretné, meg ahogyan illene. Ez van. Ilyen vagyok én. Sosem szeretem azt csinálni amit mondanak. Mert abban semmi izgalom nincs. Mivel nem jött be a tervem, hogy direkt kések, hátha nem vár meg, kelletlenül szállok be a kocsiba. Ó, bárcsak kiszöktem volna hátul a kerítésen. Akkor itt várhatna tőlem estig is, amíg én haza osonok. Nem is tudom, hogy ez miért csak most jut eszembe. Nem hiszem el, hogy nincs vissza út. - De igenis kezdem. Mert tudod, hogy utálok oda menni... a bolondok közé. Anya kereste ezt magának, akkor viselje csak a következményeket. – Vágom oda nyersen miközben véletlenül se nézek rá. Tudom, hogy ez nem szép tőle, de anyától sem volt szép, hogy elhagyott. Talán nem szó szerint, de a lényeg akkor is ugyan az. Nekem is hiányzik apa, engem is megviselt a halála, de ha én kibírtam 12 évesen, akkor Ő miért nem maradt erős? Miattam... Aeron miatt... és saját magáért. A családunkért. A francba már! Nem akarom én ezt.
- Miért van az, hogy ezt mindig TE döntöd el? - teszem fel, és reménykedem abban, hogy nem azzal az idétlen válasszal áll elő, amire éppen gondolok. ”Mert én vagyok az idősebb!” Blábláblá. Na és aztán? Én meg a fiatalabb és a bölcsebb, aki képes eldönteni, hogy mi a jó nekem. És ez nem. Ezzel csak rosszat csinál. Igazán nincs kedvem hisztizni, ahhoz túlságosan jól telt a napom, de mindig ezt hozza ki belőlem, amikor helyettem dönt el valamit. Jó... persze tudom, hogy ez eddig is így működött, de most tényleg nincs kedvem. - Együnk inkább most. Éhen veszek. – ez igazából nem igaz, de hátha megszán. Leeresztem a mellettem levő ablakot és élvezem a levegőt ami kintről jön be. Hajjajj. Túl élem ezt a napot? Jó... persze tudom, hogy túlreagálom, hiszen már sok ilyen napot vészeltem át, de akkor is. Ez most nem az a nap, amikor képes leszek rá. - Ha muszáj... vegyünk. – Vonok vállat kelletlenül, majd felsóhajtok. Igazából nem értem, hogy ezt miért szánta kérdésnek, ha egyszer úgyse várja meg a válaszomat. Meg amúgy se sok beleszólásom lenne. Ha virágot akar venni, virágot vesz. Az Ő pénze. A kocsiból kiszállva, követem a bátyámat. Egyből megfordul a fejemben, hogy tökéletes alkalom lenne, hogy megszökjek. Csak úgy simán elszaladhatnék. A legrosszabb ami történhet, hogy mérges lesz. És aztán? Majd megbékél. De valahogy mégse vesz rá a lelkiismeret. Aeron nem ezt érdemelné tőlem, mert már annyi mindent tett értem. Igazán kibírnék most egy kis idő azzal a nővel, aki a világra hozott. Morcosan lépkedek a virágok között és nézelődök. Persze már rég tudom, hogy mi lenne jó, de jobb egy kicsit húzni az időt, nem? Hátha már tényleg késő lesz egy látogatáshoz. - Passz. Nekem egyik se tetszik. – hazudom, és hozzá teszek egy fintort, csak, hogy még hihetőbb legyek.
Természetesen tökéletesen tudom, hogy Nia utálja ezt az egész látogatósdit. Na nem mintha véka alá rejtené véleményét, minden egyes alkalommal tudtomra adja, mennyire semmi kedve az egészhez. De ha nem tenné, akkor is tisztában lennék vele. Elég jól ismerem már ahhoz, hogy a legapróbb reakciója is meglehetősen sokat áruljon el hangulatáról. Megfordult már fejemben korábban, hogy talán hagyni kéne, hogy magától menjen be, hogy eldöntse, mikor akarja meglátogatni anyát, de félek, nem jönne el az az alkalom. Azt pedig, hogy sose találkozzanak, nem szeretném. Így a kisebbik rossz mellett döntve, majdhogynem erőszakkal rángatom el az elmegyógyintézetbe, minden hónapban egyszer. Valójában persze addig, hogy komolyan kényszerítsem, nem fajulnék, ha a szokásos hisztije mellett, vagy helyett, komolyan tiltakozna, valószínűleg engednék vágyának, de, míg nem tesz ilyet, a hagyomány marad. - Te pedig nagyon jól tudod, hogy ez nem kívánságműsor. Annyiszor megbeszéltük már. – sóhajtok türelmetlenül. Nem vagyok dühös, szó sincs róla, de kicsit azért bosszant, hogy ezt minden egyes alkalommal el kell játszanunk. Pedig nagyon jól tudja, hogy úgyse fogok változtatni a hozzáállásomon, legalábbis komoly indok nélkül nem. Arra, hogy anya hibája, hogy oda került, nem mondok semmit. Hazudhatnám azt, hogy nem ő tehet róla, de felesleges lenne. Nia is, és én is pontosan tudom, hogy nem igaz, hogy lehetett volna másképp, ha csak kicsit is jobban próbálkozik. Ez viszont nem ok arra, hogy ne látogassuk meg. - Mert én tartalak el! – mordulok fel. Utálom kijátszani ezt a kártyát, mert soha nem éreztem tehernek, soha, eszembe se jutott, hogy ne én gondoskodjak róla. Persze mondhatnám azt is, hogy én vagyok az idősebb, az okosabb, a tapasztaltabb, és miegymás, de ez még szerintem is igen nevetséges indok lenne. Így pedig az is abszolút egyértelmű, hogy maximum szemforgatást, és megvető horkantást kapnék reakciókét. Már ha egyáltalán méltatna válaszra. - Nem lehet, akkor sose érünk oda. – csóválom meg fejem. Megállhatnánk persze, de egész biztos vagyok benne, hogy abban az esetben bravúrosan lekésnénk a látogatási időt. Ezt pedig nyilván nem szeretném. Ennek ellenére, Nia azon megjegyzését, hogy éhes, nem tudom figyelmen kívül hagyni. – Van keksz, meg szendvics a kesztyűtartóban. Mindegyiket ma reggel tettem oda, jók még. – nyugtatom meg, mielőtt olyasmivel jönne, hogy nem eszik inkább, mert biztos napok óta rohadnak ott. - Nem muszáj, de jó lenne. – dörmögöm, miközben már le is parkolok a virágos előtt. Szerintem akkor is illendő lenne vinni valamit, ha távozásunk után nem sokkal, úgyis a kukában végzi. Amint kiszállunk a kocsiból, és elindulunk a virágok között, húgomnak adom a választási lehetőséget. Én úgyse nagyon értek az ilyen dolgokhoz, és legalább ő is csinál valamit, a hátráltatáson kívül. - Nem neked kell, hogy tetsszen, válassz már valamit. – sóhajtok, orrnyergem masszírozva. Iszonyú türelmes tudok lenni, tényleg, az idegeim baromi erős anyagból készültek, de azért engem is ki lehet hozni a sodromból. Nia pedig igazán közel áll hozzá. - Mit gondolsz erről a sárgáról? Vagy ez a fehér? Esetleg az a kék?– mutatok három abszolút különböző, szerintem egész tűrhető csokor felé, abban reménykedve, hogy húgom végre megszán, és nekiáll rendesen is gondolkozni. - Siess kicsit, már csak egy óránk van odaérni. – sürgetem ismét, nagyjából fél perccel azután, hogy megmutogattam neki azt a néhány virágot. Valójában kicsit több időnk van, mint hatvan perc, de hozzászámoltam a nehézségeket, mik nyilvánvalóan nem kerülnek el minket. - Akarsz nyaralni, menni a szünetben? Hozhatod az egyik barátnőd is. – váltok témát hirtelen, valami tölcsérszerű növényt tanulmányozva, mitől hamar el is fordulok, hogy húgomra nézhessek. Régen többször is voltunk, de az az igazság, hogy fogalmam sincs, ennyi idősen kedve van-e még ilyesmikhez.
Légy önmagad! Túl rövid az élet ahhoz, hogy más légy.
Tudom, hogy semmire nem megyek a hisztimmel, ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy ha úgy csinálnék, mintha kedvem lenne ehhez az egészhez, kevesebb energiámba kerülne, és talán az idő is gyorsabban telne majd el. Csak ezzel az a probléma, hogy én nem tudok úgy tenni, ahogyan kéne. Nem tudom megjátszani magam, valószínűleg azért van az, hogy tánc szakon vagyok és nem drámán. Most mindenben én sem lehetek jó. Csak azt tudom kimutatni magamból amit érzek. És én ezt érzem. Hogy semmi kedvem ehhez a hülyeséghez, vagy egyáltalán az anyám látványához. Csúnya dolog, vagy sem, ez van. - Nem! Ezt mindig csak TE beszélted meg, nekem meg rá kellett bólintanom. – vágom rá, majd megforgatom a szemem. Nehogy már az övé legyen az utolsó szó! Ha már sehogy se tudom elérni a célomat, ami mindössze annyi lenne, hogy haza mennék és felforgatnám a házat valamelyik barátnőmmel, akkor gondoskodok arról, hogy a testvéremet az őrületbe kergessem a nyavalygásommal. Tudom, persze, hogy ezt sem egyszerű, mert ilyen türelmes ember még egy a földön nem létezik, mint a bátyám, de nekem általában sikerülni szokott. Sőt, amit egyszer nagyon akarok, azt előbb vagy utóbb úgyis elérem. Azon a megjegyzésén, hogy Ő tart el, azért el kell gondolkodnom. Ez igaz, de nem muszáj rögtön a fejemhez vágnia. Ő a nagyobb és okosabb, amiből az következik, hogy kutya kötelessége.
- Az a dolgod! – motyogom, miközben vállat vonok. Remélem azzal azért tisztában van, hogy ez eléggé övön aluli ütés volt. De tudom, hogy nem úgy gondolta, ahogyan mondta, talán ezért is nem ütött szíven ez a kijelentése. Mert tudom, hogy annak ellenére, hogy mindig az agyára megyek, szeret engem, és, hogy unalmas élete lenne nélkülem. Bár, ha tényleg nagyon gonosz kedvem lennék, akkor valószínűleg a képéhez vágnám, hogy elköltözök. De mit érnék el vele? Hová mennék? Nem kell mindig viseljem magam, mert egyszer megjárom, és akkor nézhetem magam. Felháborodva nézek rá, de majd le is nyugszok, ahogyan megemlíti, hogy van kajája. Aminek természetesen nem örülök, mert attól még az időnk nem telik, de legalább megnyugtató, hogy nem hagyna éhen veszni. Látom, tényleg semmi esély arra, hogy ne menjünk. Mindenre van valami megoldása. Megőrülök, komolyan. - Mindegy. Majd ha túl estünk ezen az idióta látogatáson, együnk valahol ketten. – egy cseppet sem vagyok most éhes, csak reménykedtem, hogy talán, így lemaradunk erről a baromságról. De nem. Mert Aeron mindig mindenre gondol. És még engem tartanak bosszantónak. Töltenének el egy napot a bátyámmal. Rögtön megváltozna bárki véleménye erről, az egyszer biztos. Kelletlenül lépkedek a virágok között és bár tudom, hogy melyik lenne a legtökéletesebb mégis kérleltetem még egy kicsit. Az a virág az anyánkat nem fogja boldogítani, ebben szinte biztos vagyok. Csak pénz költés az egész. Nem értem miért kell egy látogatásból ekkora felhajtást csinálni. Igazán elég lehetne 10 perc, hogy megnyugodjon anya, hogy jól vagyok – ami valószínűleg nem is érdekli -, aztán mehetnénk és végezhetnénk a dolgunkat. Nem kell virág, meg ilyen hülyeségek. - Olyan nagy dolgot csinálsz mindenből, Aeron... – szemeimet forgatva megyek egy orchidea csokorhoz, ami több színből áll. Nekem eleve az orchidea a kedvenc virágom, szóval magától érthetődő, hogy ez a csokor vonja a legjobban magára a figyelmemet. – Legyen ez. Sőt... akár egy doboz csokit is vehetnénk, hogy érezze a törődést! – vágom oda gunyorosan egy fintor kíséretében. Ha túl leszek valahogy ezen a „kalandon”, én leszek a legboldogabb. - Nyaralni? Mégis hová? - a szemem egyből felcsillan. Ez milyen kérdés már!? Naná, hogy szeretnék menni. Ha ez a kérdés figyelem elterelés akar lenni, akkor biztosíthatom róla, hogy nem fog menni. Mert jelen pillanatban nem tudok másra koncentrálni, csak arra, ahová megyünk. A bolondok közé. Annyira irtózom attól a helytől. Olyan rideg, meg hátborzongató. Tutira nem bírnék ki ott egy éjszakát sem.
- Megkérdeztem a véleményed! – morgom kissé duzzogva, halkan. Ugyan abban igaza van, hogy ennek ellenére nem igazán vettem figyelembe a válaszát, és végül egyedül döntöttem úgy, hogy meglátogatjuk anyát, de ha nem így tettem volna, valószínűleg hónapokig felé se nézett volna. Azt pedig nem szeretném, hogy a családunk még ennél is jobban szétszakadjon. Persze az ellenérzéseit is megértem, de azt ennek ellenére se bírom felfogni, miért kell mindig ekkora hisztit rendezni. Az egész látogatás maximum két órát vesz el az életéből, utazással, és mindennel együtt, mégis, újra, és újra végig kell hallgatnom, milyen szörnyű sorsa van, hogy ilyenekre kényszerítem. Ha kevésbé lennék türelmes, valószínűleg már rég ráhagytam volna, és nem izgatott volna a továbbiakban az egész. Pechére viszont kifejezetten jól bírom a gyűrődést, mit leginkább munkámnak köszönhetek. - Tudom. – sóhajtok egész halkan, bízva benne, nem hallotta meg, hisz ez még visszakozásnak is elmenne. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy nagyobb testvérként ez a kötelességem, mit valójában sose tekintettem annak. Azért törődök vele, azért adok meg neki mindent, mire szüksége van, mert szeretem, és mert fontos nekem. Ennek ellenére hiába nyafog amiatt, hogy éhes, nem vagyok hajlandó megállni. Éhen halni úgyse fog, főleg, hogy nem jöttem üres kézzel, felkészültem mindenre, mi esetleg utunkat állhatná. - Rendben. – bólintok rá azonnal, kihasználva, hogy végre egyetértünk valamiben. Habár ez csak egy apróság, és a látogatás miatt kialakult feszültségen nem segít, azért mégiscsak örömmel tölt el, hogy legalább hajlandó beülni velem valahova. S hogy miért? Nos, mert ez mutatja, hogy annyira mégse mérges rám. - Ez nem igaz.– forgatom meg szemem horkantva. Baromira nem szokásom nagy dolgot csinálni mindenből, csupán abból, mi véleményem szerint fontos. Márpedig az, hogy ne csak úgy beesünk anyához, hanem jelezzük, vártuk a találkozást, és készültünk, igenis szükséges dolog. Nem értem Nia ezt miért nem látja, vagy miért nem úgy látja, ahogy én. - Nem eszi meg a csokit, ezt te is tudod. – sóhajtok, miközben kikapom a választott virágot a vázából, és a körülöttünk ólálkodó eladó kezébe nyomom, ki vidám vigyorral el is vonul vele, nyilván hogy becsomagolja, vagy valami ilyesmi. - Nem tudom, mondjuk valahova a tengerpartra? – emelem meg szemöldököm kérdőn. Nekem igazából abszolút mindegy, bár valami vízparti város jó lenne. Ott lehetne hasat süttetni, és nézelődni is, ha megunjuk a semmit csinálást. Közben megérkezik az eladó is, így ismét felé fordulok, hogy kifizethessem, és elvehessem a csokrot, majd Nia felé fordulva, a kocsi felé terelgetem húgom. - Szóval, van olyan hely, amit szívesen megnéznél? – teszem fel a kérdést megint, már a kocsiban ülve, mit természetesen azonnal el is indítok. Valóban érdekel, hova menne, na meg abban is bízok kicsit, hogy sikerül elvonnom figyelmét a látogatásról, és megnyugszik annyira, mire célunkhoz érünk, hogy képes legyen jó képet vágni az egészhez. - Hoznál magaddal valakit? - ez persze kizárólag nő nemű valakire vonatkozik, de ezt nyilvánvalóan ő is tudja, így nem teszem hozzá külön.
Nia Gwyn
Tartózkodási hely : London
Tárgy: Re: Nia & Aeron Vas. Júl. 20, 2014 2:27 pm
Aeron & Nia
Légy önmagad! Túl rövid az élet ahhoz, hogy más légy.
Az az igazság, hogy szeretek Aeron-nal veszekedni. Sőt, igazából bárkivel élvezet vitába szállni, de a bátyámmal valamiért mégis más... izgalmasabb. Talán csak azért, mert tudom,hogy neki bármit mondhatok úgysem tud rám haragudni. Ellentétben a sok ismerősöm nagy részével, akik hajlamosak mindenen megsértődni. Mert néha valóban túl messzire megyek a nagy szájammal, előbb beszélek és csak aztán gondolom végig, hogy mit is mondtam. Aki ismer, az természetesen már megszokta, hogy ilyen vagyok, aki meg nem, az hozzászokik, ha akar. Eszem ágában sincs ezen a viselkedésemen változtatni, ha valakinek ez nem tetszene az az Ő saját problémája és nem az enyém. - Megkérdezted, ami tök felesleges volt, mert a döntés úgyis a tied volt. - Vágok vissza kissé hangosabban a kelleténél, miközben az utat bámulom. Közben pedig azon rágódom, hogy mi lesz, ha anyát egyszer haza engedik? Kétlem, hogy képes lennék vele együtt lakni, tudva, hogy öngyilkossági hajlamai vannak. Meg amúgy se. Túlságosan hozzá szoktam ahhoz, hogy nekem csak Aeron van. És ez bőven elég is. Nem is kéne ezen a hülyeségen törnöm a fejem, mert tuti, hogy nem a közel jövőben engedik szabadon a diliházból, de gondolom nem ott fog megvénülni. Vagy a fene tudja. Kénytelen vagyok megengedni magamnak egy vigyort, amikor megadja magát. Mert azt csinálta. Persze nyilván tudja, hogy hiába is mondd bármit, úgyis visszaszólok. Ebben aztán nagyon jó vagyok. De had álljak már ki az igazamért. Oké, persze tudom, hogy gyakran előfordul, hogy valóban nincs igazam, és mégis addig csavargatom a dolgokat, amíg az emberek megadják magukat és igazat nem adnak, de most ez nem ilyen alkalom. Úgy lett volna a legjobb, ha most állunk meg valahol enni, aztán ha még az időnkbe belefér mehetünk anyához is, de mivel az én gondoskodó testvéremnek mindig minden megfordul a fejében, így inkább nem eszek. Először is, mert elment a kedvem, másodszor, mert nem vagyok éhes, és haramadszor, mert nem szeretek egyedül enni. Szóval majd a látogatás után. Isten is őrizz, hogy anya bele őrüljön abba, hogy kihagyunk egy látogatási időt. Cöh... mintha érdekelné Őt, hogy megyünk, vagy sem.
- De igen, igaz! – felelem makacsul. Igazán beismerhetné, hogy most is nekem van igazam. Mert minden kicsi dologból, olyan nagyon csinál, hogy csak. Nem értem, hogy ha már megtiszteljük anyát azzal, hogy meglátogassuk, akkor minek kell még virágot is venni, amit aztán valószínűleg úgyis kidobna. Akkor legalább már lophatnánk valamelyik kertből, és legalább megspórolnánk a pénzt. Eszembe jutott ám, hogy ezt megemlítem a testvérkémnek is, de aztán meggondolom magam. Néha jobb csendben maradni. - Mert szerinted a virágot meg fogja tartani? – nézek rá felvont szemöldökkel, majd vállat vonok. Hát... nekem aztán mindegy. De az a csokor virág sokkal jobban nézne ki az én szobámban, mint abban az unalmas kórházi szobának nevezett akármiben. - Szeretem a tengert... – válaszolok mosolyogva, majd várok amíg vizet és apró léptekkel megyek a kocsi felé. Az a nő igazán foghatta volna hosszabbra is a csokor szépítgetését. Hiszen időnk, mint a tenger. - Hát... elmehetnénk mondjuk Görögországba. Azt mondták, hogy ott nagyon szép a tengerpart... – máris izgulok. Olyan jó lenne oda tényleg elmenni. Bár az tény, hogy sok más hely is van, ahová szívesen elmennék, de egyenlőre ezzel is megelégszem. A kocsiban ülve, jó alaposan meggondolom a következő kérdését. Mert kit is vihetnék magammal? Nagyon az az érzésem, hogy valamelyik barátnőmre célzott ezzel, ami okés, de amennyiben tudom, már mindegyiknek meg van a programja nyárára. Jobb ötletem van ennél. - Hát... arra gondoltam, hogy a barátomat hozom. – Próbálok komoly képet vágni, de alig bírom, nevetnem kell. Természetesen nincs pasim, de Ő ezt nem tudhatja. Csak pusztán kíváncsi vagyok, hogy hogyan reagálja le.
Kissé gyanakodva méregetem a mellettem ülő, egyre bosszantóbb leányzót. Néha már-már úgy érzem, sportot, versenyt csinál abból, hogy engem idegesít. Ugyan meglehet, hogy csupán paranoiás vagyok egy kicsit, de nem igazán értem, mi egyéb oka lenne arra, hogy beleköt mindenbe, amibe csak lehet. De komolyan. Ha csak egy egészen apró fogást is talál azon, mit mondok neki, egyből nekiáll vitázni, ellenszegülni. - Csak azért, mert egyébként eszed ágában se lenne meglátogatni anyát. – forgatom meg szemeimet. Oké, tény és való, hogy egyáltalán nem vettem figyelembe a véleményét, de mivel jó cél érdekében tettem megbocsátható, ugye? Vagy nem? Nos, végül is teljesen mindegy, a lényegen ez már egyáltalán nem változtat. Pontosan úgy nem, ahogy én se fogok ezen a kis családi hagyományon. - Ne vigyorogj ennyire önelégülten. – sóhajtok fejem csóválva. A fene, hát mégiscsak hallotta, amit mondtam, és természetesen egyből lejött neki, hogy épp igazat adtam neki. Nem szokásom az ilyesmi egyébként, már csak azért se, mert minden alkalommal a mostanihoz hasonló elégedett, és szörnyen bosszantó képet vág. Mintha minimum az Olimpiát nyerte volna meg. Szörnyű nőszemély. - Mégse vagy annyira éhes? – vonom fel szemöldököm kérdőn. Azok után, amit levágott itt hirtelen, azt hittem, minimum fénysebességgel csap majd le a kesztyűtartóban lapuló szendvicsekre. Mégse így történt, sőt, egyre valószínűbb, hogy az éhhalál küszöbén állót is csak azért játszotta el, hogy lekéssük a látogatást. Igazából, hogyha nem ellenem irányulna, még értékelném is, mennyi energiát fektet céljai elérésébe. - Még véletlenül se igaz. Mindent annyira nagyítok fel, amennyire kell. – vágok vissza sértetten, már-már gyerekes duzzogással. Talán igaza van, na jó, biztos igaza van, de ma már épp eleget kárörvendezett, így ezt nem fogom bevallani. Soha, de soha. - Nem ez a lényeg, hanem a gesztus Nia, a gesztus. Mindenki jobban érzi magát, ha kap valami ajándékot, még akkor is, ha valójában nincs nagy szüksége rá. – ugyan anyán nem igazán látni, hogy annyira felvillanyozná egy csokor virág, vagy akárcsak a mi látványunk, de nem szokásom feladni. Csak bólintok arra, hogy szereti a tengert, én is hasonlóképp érzek, így legalább a nyaralás ezen részét tekinthetjük megbeszéltnek. Persze ez még nem olyan hatalmas haladás, de attól még az. - Görögország? Jól hangzik, utánanézek a szállásoknak, aztán rendesen is megbeszéljük.– ezúttal egy igazán kedves mosolyt villantok húgomra, és el is döntöm, hogy utánajárok a részleteknek, amilyen hamar csak lehet. Bár nem lesz olcsó mulatság, szerencsére mostanában nem szűkölködünk, hisz nem szenvedek hiányt páciensekben, kiknek nagy része állandó, és pontosan fizető. Beszéd, és gondolkozás közben persze nem állok meg, határozottan terelem Niát a kocsi felé, s amint mind a ketten elhelyezkedtünk, már indítok is. Időnk ugyanis továbbra sincs sok, sőt, mondhatni nagyon is kevéssel rendelkezünk jelenleg. Az viszont, amit kérdésemre válaszol, egyből elfelejteti velem azon aggódást, hogy el fogunk késni, és napolnunk kell a látogatást. - A midet? – fordulok felé olyan gyorsan, hogy a nagy igyekezetben kis híján az útról is levezetem a kocsit. Végül persze sikeresen korrigálom a ballépést, és úgy teszek, mintha alig egy pillanattal ezelőtt nem fenyegetett volna az a veszély, hogy felcsavarodunk egy fára, vagy villanyoszlopra. A végeredményt tekintve mindegy. - Jársz valakivel? Miért nem mutattad be? Sőt, nem is mondtad! Ki az? Mennyi idős? Az iskolába jár?– egy szuszra hadarom el minden kérdésem, így a végére kissé oxigénhiányosan kapkodom a levegőt, de ez nem izgat, az új, és igen aggasztó információ viszont annál inkább. Remélem csak viccel, mert ha nem, a drágalátos fiúja komoly gondban lesz. Különösen akkor, ha van mersze, megbántani, vagy ne adj isten hozzáérni. Persze-persze, tudom én, hogy húgom már nem kisgyerek, hanem kész nő, de tegye fel a kezét az, aki nem csapná agyon gondolkozás nélkül azt, aki bántja testvérét. Senki? Én is így gondoltam. - Nem jöhet! Kanos, megbízhatatlan tinédzser fiúkat nem viszek sehova. – morgom még, válaszként azon felvetésére, hogy a barátját hozza. Az kéne még csak, habár úgy könnyen vízbe tudnám fojtani a szörnyeteget, aki teszi a szépet a húgomnak, mégiscsak az a legbékésebb, ha nem jön. - Az egyik barátnődre gondoltam. – teszem hozzá kissé morcosan, csak, hogy egyszer és mindenkorra tisztázzuk, vagy egy másik lányt viszünk magunkkal, vagy senkit.
Nia Gwyn
Tartózkodási hely : London
Tárgy: Re: Nia & Aeron Vas. Júl. 20, 2014 5:23 pm
Aeron & Nia
Légy önmagad! Túl rövid az élet ahhoz, hogy más légy.
Azt hiszem, hogy sosem fogok a testvéremmel egyet érteni az anyánkkal kapcsolatban. Pedig szerintem neki is haragudnia kéne rá. Nem tudom, hogy miért esik olyan nehezére. Vagy ez neki jó így? Néha elég nehezen tudom megérteni Őt. - Naná, hogy nem! És jobb is lenne, ha nem mennénk be hozzá. Egye meg amit főzött! – Talán kicsit túlreagálom ezt az egész dolgot, de mi mást tehetnék? Hitessem el magammal azt, hogy az anyánk csak beteg, akinek segítségre van szüksége? Egy francokat! Csak bolond! Épp azért van jó helyen ott, ahol van. És ha bárki szerint is túl szigorú vagyok hozzá, az jobban jár, ha befogja a száját, mert senki sincs az én helyemben. Amiből az következik, hogy csak én tudom, hogy mit érzek, és leszarom, hogy ki mit gondol erről, mert nem vagyok hajlandó megbocsájtani neki. Még akkor sem, ha valóban úgy van – ahogyan szerintem nincs -, hogy csak csupán segítségre szorul. Nem bírok nem vigyorogni az egyik győzelmemen, és még nagyon hosszú ez a nap. A bátyuskám meg fogja bánni, hogy elrángatott magával a diliházba. - De. Mert beismerted az igazamat. Egy–null ide. – Még mindig vigyorgok. Nem tehetek róla. Csak egyszerűen élvezem az ilyen pillanatokat. Már csak azért is, mert ritkán fordul elő az ilyesmi, de mikor mégis megtörténik, büszkeséggel tölt el. Mert elég nehéz ám a bátyámmal való szópárbajokból győztesen kijönni. Ezt minden bizonnyal a munkájának köszönheti, mert ott hozzá van szokva mindenféle bolond beszélgetéshez. Vagy a fene tudja.
- Annyira azért nem... kibírom amíg végzünk. – vonok vállat egy sóhaj kíséretében. Ha nem így adódott volna, hanem mondjuk képes lenne megállni valahol, hogy együnk, akkor valószínűleg máris halálos éhségben szenvednék, de mivel itt is tudok enni a kocsiban, az úgy már nem poén. Szóval inkább hagyjuk. Még sosem vártam ennyire, hogy végre este legyen, de ha megérem azt a pillanatot is, talán el kéne menjek valahová bulizni. Csak, hogy elfelejtsem a mai nap fáradalmait. - Nem. Mindent annyira nagyítasz fel, amennyi elég ahhoz, hogy a bolhából elefánt legyen. – próbálok visszavágni pontosan olyan hangnemben, ahogyan Ő is. Kezdem egyre jobban élvezni a helyzetet. Imádok ilyen csatákat vívni a testvérkémmel, tiszta öröm. És még jobb lenne, ha valahova máshova kocsikáznánk éppen és nem az anyánkhoz, aki valószínűleg, sőt tuti, hogy jobban örülne, ha ma feléje se néznénk. De hát ha az én nagyfejű testvérem ezt nem képes felfogni, menjünk csak és csináljunk úgy, mintha egy békés, szerető család lennénk. - Én értem. De ha már mindenképpen ajándékot akarsz neki vinni, akkor miért nem adod neki az egyik pólódat vagy mit tudom mi. És akkor nem kéne költened azért, hogy aztán a kukába kössön ki a virág. – most tutira, hogy a pszichológus beszélt belőle. Na nem mintha én valaha is jártam volna egyhez is, de ez mégis úgy hangzott nekem. Igazából sosem értettem, hogy hogy tud egy ilyen szakmában dolgozni. Hogy tudja végig hallgatni az emberek panaszait és lelki fájdalmait? Én tutira, hogy ez első páciensem után a falra másztam volna. Először is, mert kurvára nem érdekel, hogy kinek milyen problémája van, mert nekem is megvannak a sajátjaim, és másodszor pedig azon túl, hogy meghallgatom nem sokra mennék vele, max. Úgy tennék, mint akit érdekel. Komolyan nem tudom, hogy Ő hogyan képes ezt csinálni, de ha szereti, akkor nekem jó. El sem hiszem, hogy tényleg képes lenne elvinni engem Görögországba. Hiszen annyiszor bosszantom – amit amellett, hogy élvezek, még meg is érdemli... általában. - Komolyan beszélsz? Tényleg elmegyünk? – A szemeim felcsillannak. Már el is képzelem magamat a parton napozva és jégkását iszogatva. Annyira jó lesz! Ha nem vezetne, akkor valószínűleg a nyakába szöknék és megölelgetném. De nem szeretnék egy autóbalesetben meghalni, szóval megvárom amíg kiszállunk a kocsiból és majd akkor. Ezt a poént természetesen muszáj volt elsütnöm, hiszen tudom, hogy mennyire tud mérgelődni, ha valami pasiról beszélek neki. Bár nem tudom, hogy mi baj van azzal, ha pasizok. Elég nagy lány vagyok már szerintem, hogy megtehessem. - A barátomat. – felelem, aztán felsikoltok. Basszus! – Héé! Előre nézz! – Huhaa... ez majdnem sikerült... és miattam. Mert kell nekem ilyen hülyeségekkel viccelődni. De most mit csináljak? Olyan élvezet látni ahogyan mérgelődik. A kérdéseit lassan próbálom felfogni és közben agyalok azon, hogy mit is válaszolhatnék rájuk. Ilyen hamar nem süthetem el a dolgot, hogy csak egy rossz tréfa volt. Ahhoz azt hiszem, hogy még nem élvezkedtem eleget. - Igen járok valakivel. És talán azért, mert neked soha senki nem tetszik, akivel én vagyok. Nem jár suliba, dolgozik. És tuti, hogy nem ismered. – mert még én sem, de ezt persze már nem tehettem hozzá. Had egye még egy kicsit az ideg. - Márpedig én Őt akarom hozni. Különben is, már mindegyik barátnőmnek meg van a programja nyárára. – sóhajtok fel. Remélem elég hitelesen adom
- Mégis miért lenne az jobb? Tudom, hogy nem cselekedett helyesen, de attól még az anyánk, tartozunk neki ennyivel. – soha, egyetlen szóval se említettem, hogy szerintem jól van ez így, hogy nem haragszok anyára ugyanannyira, mint Nia. Talán néha még jobban is. De, és ez a lényeg, ettől még nem fogom magára hagyni, és meg fogom látogatni, húgommal együtt, akár tetszik ez neki, akár nem. - Csak várd ki a végét. – horkantok. Nem marad ez így a nap végére, ebben biztos vagyok, lesz még bőségesen olyan szóváltásunk, miből én jövök ki győztesen, főleg, hogy általában Nia adja fel hamarabb. Bár, be kell látnom, nem túl fair ez így, hisz hozzá vagyok szokva a teljesen értelmetlen, vagy bosszantó beszélgetésekhez. - Valóban? Az előbb még nem úgy tűnt. – csóválom meg fejem. Természetesen eddig se kételkedtem benne, de most már egészen biztos, hogy csak azért akart megállni, enni, hogy esélyünk legyen lekésni a látogatási időt. Pech, hogy a bátyus mindenre gondol, igaz, drága húgicám? - Ugyan már, inkább te vagy az, aki lekicsinyíti a problémáimat. – morgom nem létező bajszom alatt. Bezzeg az, hogy mit vegyen fel valami buta buliba, vagy arra a két és fél percre, míg az autómból beriszálja magát az öltözőbe, fellépés előtt, hatalmas gond, és igen fontos probléma. Az én valóban jelentős dolgaimat pedig mindig csak valami apróságnak tartja. Ki érti ezt. - Annak mégis mi értelme lenne? Nem arról szól az ajándékozás, hogy hozzávágok valami ostobaságot, csak azért, hogy elmondhassam, nesze, kaptál valamit. Tudom, mit gondolsz most, de a virág akkor is más. Gondolkoztunk rajta, kiválasztottunk egy olyat, ami szerintünk tetszene neki, szóval tényleg foglalkoztunk az ajándékkal, nem csak felkaptuk az első kezünk ügyébe kerülő akármi. – biztos vagyok benne, hogy ezzel még a közelében se vagyok annak, hogy meggyőzzem igazamról, de nem számít. Akkor is próbálkozni fogok, hátha egyszer tényleg megérti, ez egy fontos dolog. Reménykedek benne, hogy csak fiatal még, és ha idősebb lesz, kicsit másképp látja majd a dolgokat, és az ilyen látogatásokat se tartja majd felesleges időpocsékolásnak. Ha pedig mégis, nos, akkor én ott leszek, hogy újra, és újra elrángassam magammal. - Szoktam viccelődni? – emelem meg szemöldököm, és most, hogy végre valami kevésbé bosszantó témánál tartunk, mosolyogni se felejtek el. – Komolyan, igen. – teszem még hozzá, mielőtt még rávágná, hogy igenis szoktam humorizálni mindenfélével, akkor is, mikor épp nem kéne. Mindegy, a lényegen, hogy valóban elviszem, ahova menni szeretne, ez nem változtat. Megjegyzése hallatán viszont, nem csak, hogy kezdek kételkedni benne, okos ötlet volt felajánlani a nyaralást, hanem kis híján le is vezetem magunkat az útról, neki valami keménynek, és halálosnak. - Ne aggódj már, előre nézek! – nyugtatom meg, miközben úgy téve, mintha nem ijedtem volna meg én is legalább annyira, mint ő, visszakormányozom kocsim a megfelelő helyre. Hát azért ki híja volt, hogy nem patkoltunk el mindketten hirtelen, ami egyébként egyértelműen Nia hibája lett volna. Mégis miért kell neki pont ilyenkor olyan témát felvetnie, miről nagyon jól tudja, hogy kiakaszt? - Azért nem tetszik, mert mindig olyan srácokat mutatsz be, akikről már messziről látszik, hogy nem az agyuk irányítja őket. Mi van? – mordulok fel, és ismét csak sikerül kis híján kifarolnunk. Jól halottam? Nem iskolába jár, hanem dolgozik. Dolgozik?! Ez azt jelenti, hogy vagy túl öreg a húgomhoz, vagy túl buta, esetleg mindkettő. Na nem, biztos, hogy ennek rossz vége lesz. - Én ebbe nem egyezek bele! Úgy meg aztán pláne nem, hogy még csak nem is ismerem. – fél szemmel Niára pillantok, és igyekszek így is nagyon határozott, komoly, és igen fenyegető lenni. Nem sok sikerrel mondjuk, de remélem, azért érzékeli, miért teperek pillanatnyilag. - Márpedig ő nem fog veled jönni! Ezt most felejtsd el. Megmondtam, vagy az egyik barátnőd hozod, vagy senkit. – én vagyok a felnőtt, és én fizetem az utat, természetes tehát, hogy senki olyat nem fogom magammal vinni, akit nem akar. Márpedig valami ismeretlen kölyköt egész biztosan nem fogok, még beszélni is felesleges róla, úgyse fogom meggondolni magam. - Szóval, hol is találkoztatok pontosan? És miért? – faggatózok, miután úgy-ahogy sikerült lehiggadnom, és a szörnyülködésen, meg rémek látásán kívül másra is képes vagyok. Az érdeklődés persze semmit nem jelent, pláne azt nem, hogy tetszik nekem ez az egész. - Miért nem tudsz valamelyik évfolyamtársaddal ismerkedni? Van az a szemüveges, úgy tudom, ő nagyon okos, és komoly. Pont megfelelő lenne. -persze már most tisztában vagyok vele, hogy erről a lehetőségről még csak hallani se akar. A helyében feltehetően én is hasonlóképp reagálni, de ez pillanatnyilag egyáltalán nem vigasztal.
Nia Gwyn
Tartózkodási hely : London
Tárgy: Re: Nia & Aeron Kedd Júl. 22, 2014 4:56 pm
Aeron & Nia
Légy önmagad! Túl rövid az élet ahhoz, hogy más légy.
Bármennyire is próbálom, sehogy sem tudom megérteni, hogy miért védi ennyire anyát. Nekem aztán bármit mondhat, az én véleményem róla sosem fog megváltozni. És ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem, mert de, csak éreztetni akarom vele a tette súlyát. Ami nem fog menni így, hogy ha akarok, ha nem, be kell menjek hozzá. - Én nem tartozok neki semmivel! – makacskodok, durcásan. Jó, az tény, hogy különösebb energiámba nem kerül ez az út, de akkor sincs hozzá kedvem. De ez miért is érdekelne bárkit is, nem igaz? Elvégre is 20 évesen miért is lenne szabad akaratom. Imádok győztesen kijönni a bátyámmal folytatott szópárbajokból. Annyira felemelő érzés. Meg amúgy is... jó dolog győzelem. Gúnyosan rávigyorgok, és egy percig már el is felejtem, hogy mi is az úti célunk. Máris várom, hogy egy újabb győzelmet arassak, bár tisztában vagyok azzal, hogy a következő alkalom nem fog ilyen könnyen megtörténni. - Az előbb még éhes voltam. De már nem vagyok. – Jobb lett volna, ha elveszek egy szendvicset, akkor nem kéne itt magyarázkodnom. De már mindegy nem? Tuti, hogy átlát rajtam, de nem érdekel. Lehet, hogy ez nem jött össze, de valamit akkor is kitalálok, hogy ne keljen meglátogassuk anyát. Ha mondjuk egy évben egyszer mennénk, akkor az teljesen más lenne. Tuti, hogy mindig jó szívvel mennék. De így egy kicsit unalmas. Főleg, hogy mindig azt a benyomást kelti bennem, hogy jó, hogy mentünk, de jobb lenne, ha már távoznánk is. Nem tudom... lehet, hogy csak én képzelem mindezt be magamnak, de ez akkor sem változtat a tényen, hogy nem ok nélkül fekszik abban a diliházban. Ha apa halála után mondjuk velünk foglalkozott volna, és nem magával próbált volna végezni, akkor nem került volna oda. De mivel nem azt tette, amit kellett volna, viselje csak a következményeket. Ezt dobta a gép! - Nem. Én tökéletesen látom a problémáidat, ahogyan azt is, hogy nem olyan nagyok, mint amekkorát csinálsz belőlük. Néha vehetnéd az életet lazábban is. – Én tényleg nem értem, hogy miért kell mindent úgy felfújni. Ha Ő se szívesen csinálja végig ezt a látogatást, akkor nem értem, hogy miért nem halasszuk el. És akkor majd egy hónap múlva lehet, hogy még nagyobb örömet okoznánk anyának. Bár ezen most megint vitatkozni lehetne, de fogjuk fel így. És akkor simán csinálhatnánk most valami izgalmasabb dolgot. Mondjuk mehetnénk vásárolni egyet. Amúgy is szükségem lenne néhány új ruhára. Később talán meg is említhetném ezt. Hátha sikerrel járok...- Miért? Ha vinnénk neki valamit otthonról, amit mi nem használunk, akkor Ő honnan tudhatná, hogy mennyi időt töltöttünk az ajándéka kiválasztásával? Igazán nincs szükség virágokra, Aeron... – Tisztában vagyok azzal, hogy hová akar kilyukadni, és azt is tudom, hogy mit jelent ajándékot adni valakinek. Csak azt nem értem, hogy miért nem elég az, ha megtiszteljük anyánkat a jelenlétünkkel? Minek kell virágot, meg ilyen marhaságokat vinni? De, ha ettől boldogabb, akkor tőlem aztán. Csak nem akarom aztán azt mondani, hogy én megmondtam...
A nyaralás téma nagyon tetszik. Már lelki szemeim előtt hever Görögország és a tengerpart. Sőt... ha valóban elmegyünk, akkor tényleg szükség lesz egy nagy vásárlásra. Például nincs fürdőruhám, és jól jönne valami naptej is... sőt, néhány új ruhára is szükségem lenne. - Juuj, de jóó! – sikoltok fel lelkesen, majd nem törődve azzal, hogy éppen egy kocsiban ülünk, egy gyors puszit nyomok a testvérem arcára. Néha olyan érzésem van, hogy sok mindent nem érdemelné meg tőle, mert gyakran elég csúnyán viselkedek, de ha jobban végig gondolom, akkor hálás lehetne nekem emiatt. Hiszen gondoskodok arról, hogy ne legyen unalmas életes. Most gondoljunk csak bele... mi lenne vele, ha nem lenne egy idegesítő húgicája? Ne ugye, hogy rossz lenne neki? Ahogy majdnem, majdnem összejön, hogy feltekeredjünk a legközelebbi fára, lepörög előttem az egész életem. Tudom, hogy gonosz húzás tőlem pont ezzel a pasi témával jönnöm, mert tisztában vagyok azzal, hogy ezt mindig hogyan reagálja le, de nem tudnék este úgy elaludni, hogy nem látom az arcát, ahogyan elhitetem vele, hogy barátom van, aztán meg majd a végén elárulom, hogy csak egy vicc volt. Előtte persze mérgelődjön csak egy kicsit. - Ez talán azért van, mert NEM létezik olyan fiú, akit az agya irányítana! – vágok vissza gúnyosan. – Nyugi... még nem feküdtem le vele. – Teszem hozzá szem forgatva, majd ismét megriadok, ahogyan eljátsza azt az előbbi mutatványt. – Aeron! – kiáltok rá rémülten. Ez a második... a harmadiknál meg tényleg neki csapódunk valaminek. Igazán oda figyelhetne arra, hogy mit csinál... Mikor fogja már fel végre, hogy nem 5 éves vagyok, akinek folyton kell fogni a kezét és irányítani, hogy nehogy véletlenül megbotoljon és leessen. Te jó ég! 20 éves vagyok. Azt hiszem elég nagy lán ahhoz, hogy eldöntsem, hogy milyen pasira van szükségem. Nem is értem, hogy Aeron mit vár el? Hogy vonuljak zárdába? Mert nem fogok. Igaz, hogy most csak füllentem ezt az egész pasis dolgot, de ez most nem számít. Mert mikor tényleg van valakim, akkor is akkor felhajtást csinál belőle, mintha nem tudnék vigyázni magamra. - Jó... hát ha végül is az a problémád, akkor bemutathatom. – Mit kell mindig úgy rinyáljon? Inkább örülnie kéne, hogy nem valami bányarém vagyok, és akadnak pasik, akiknek igenis én kellek. Jó lenne már lassan feldolgoznia a tényt, hogy nem leszek apáca. Mert hát az oké, hogy most éppen csak viccelődök, és az égadta világon senkim nincs, de ez nem lesz mindig így. És ha elfogadja jó, ha meg nem, akkor ez van. - Nem vagyok gyerek... – nem értem, hogy – ha lenne -, miért ne hozhatnám magammal a párom? A nyaralásunk ideje alatt úgyis lenne bőven ideje megismerkedni vele. De boldog lehet... mert egyedül fogok menni. Ez persze még nem jelenti azt, hogy ott nem fogok pasizni. Szóval lényegében szerintem mindegy, hogy azzal leszek, akit én viszek innen, Londonból, vagy pedig felszedek ott valami görög pasit. - Egy buliban találkoztunk. Véletlenül... – felelem kérdésére vigyorogva. Nem is értem, hogy miért kell mindig ezt csinálnia. Én sem kérdezősködök az ő szerelmi életéről, bár mondjuk engem annyira azért nem is érdekel... meg kíváncsi sem vagyok rá. Akkor neki minek kell foglalkoznia az enyémmel? A következő kijelentésén nem bírom, hogy ne kezdjek el röhögni. Nagyon remélem, hogy csak szórakozik és nem akar engem összehozni mindenféle okos tojással, akik örök szüzességet fogadtak és, akik már jóval sötétedés előtt otthon vannak. Na nee... - Te most ugye csak viccelsz? Azzal a stréberrel akarod, hogy összejöjjek, akinek életében más szerelme nem volt csak a könyvei? És egyáltalán láttad te, hogy hogy néz ki?
Szavaira már csak helytelenítően csóválom fejem. Nem értek egyet, ez nyilvánvaló, de nem éri meg, hogy összevesszünk miatta, biztos vagyok benne, hogy enélkül is épp elég dolog kerül még szóba, mi miatt egyikünk megsértődik. Az azonban, hogy nem akarok veszekedni, nem elég ok arra, hogy hagyjam azt tenni, amit akar, pláne hogy ez jelen pillanatban tökéletes ellentéte annak, amit csinálnia kéne. Azt pedig ne feledjük, hogy én vagyok az idősebb, bölcsebb, tapasztaltabb, és mindenféle hasonló is. Többnyire persze csak elméletben, de most nem ez a lényeg. - Hogyne. – forgatom meg szemeimet. Annyira nyilvánvaló, mi volt a terve ezzel az egésszel, teljesen feleslegesen próbál meggyőzni az ellenkezőjéről. Szerencsétlenségére elég jól ismerem, és ennél sokkal, de sokkal jobban kell próbálkoznia, ha valóban át akar verni. Nos, azért csak próbálkozz húgi, nélküled komolyan borzalmasan unalmas lenne ez az út, meg úgy minden más is. - És mégis mikor lettél ilyen szakértő, hmm? – vonom fel szemöldököm már-már kíváncsian. Igazán örülök, hogy ilyen szemfüles, meg minden, de azért nem bánnám, ha nem az én problémáimat elemezné. Mert, ellentétben azzal, amit gondol, igenis nagyon fontosak. Persze ott van azért azaz apróság, hogy ez a látogatás engem se villanyoz fel túlzottan, és legszívesebben én is kihagynám. De, és ez igen fontos, ha egyetlen alkalmat is elhalasztunk, ami miatt nyilván nem fog semmi katasztrófa történni, legközelebb is hasonlóképp döntünk majd, hisz az első esetnél se volt gond. Aztán mindez fokozódik majd addig, míg végül soha többé be se tesszük a lábunk az intézetbe, s mindezt el fogjuk intézni azzal, hogy legközelebb most már tényleg bemegyünk. Paranoiának tűnik? Kívülről talán, de ha belegondolsz, rájöhetsz, nem is olyan ritka jelenet ez, sőt, meglehetősen gyakori. Ez a téma viszont, a korábbiakhoz hasonlóan, nem túl kellemes, így át is térek valami másra, olyasmire, mi minden bizonnyal húgomnak is tetszeni fog. Remélhetőleg annyira, hogy legalább egy időre elfelejtsen rinyálni eme kis kirándulásunk miatt. Különösebb gondolkozás nélkül megyek bele abba is, hova utazzunk majd. Van rá pénzünk, és elég szabit is ki tudok venni ahhoz, hogy megvalósítható legyen. Az egyetlen gond talán csak az, hogy Nia nem mindig érdemli meg azért az ilyesmit, de, nos, bármilyen bosszantó is legyen néhanapján, mégiscsak a húgom, akit igazán imádok. Na meg, azt is be kell látnom, hogy fogalmam sincs, mihez kezdenék nélküle, és nem csak azért, mert mindig izgalmassá teszi napjaimat. Bár, amint szóba kerül a pasi téma, már-már megfordul fejemben, hogy talán nem is érdemli a nyaralást, ellenben jó pár hetes szobafogság igazán illene hozzá. El se hiszem, hogy jár valakivel, nem azért mert ronda, vagy elviselhetetlen lenne, hisz pontosan tudom, mennyien folyatják nyálukat utána, mi már így önmagában is elég bosszantó, az pedig csak rátesz még pár lapáttal, hogy húgom még ismerkedik is egyikükkel. Sőt, össze is jött vele. Vérlázító, komolyan mondom. Ezek után pedig nem csoda, hogy majdnem felcsavarodunk egy fára. - Engem az irányít. – horkantok sértetten. Jó, hát pillanatnyilag nem engem piszkált, de ez a beszólás nekem is szólt, részben legalábbis. És kikérem magamnak, engem határozottan az agyam irányít, általában. - Jó-jó, bocsánat. – sóhajtok, mikor rám szól. Persze ezúttal jogosan van kiakadva, hisz tíz percen belül most haltunk meg majdnem másodjára. De hát nem lenne gond, ha nem mondana ilyen rémisztő dolgokat. - Helyes. – biccentek elégedetten. Ha mást nem is, ennyit legalább elértem, ezek után pedig csak elég félelmetesnek kell lennem ahhoz, hogy a nem kívánt kis parazita lelépjen. Kivéve persze, ha szimpatikus, de szinte kizárt, hogy az legyen, így marad az eredeti terv. - Tényleg? Pedig néha pontosan úgy viselkedsz, mintha az lennél. – pillantok rá horkantva. Ugyan ez most nem pontosan ide kapcsolódik, de ha már így felvetette, tudnia kell, igenis előfordul, hogy gyerekesen viselkedik. Tökéletes példa erre a nyafogás, mit minden intézeti látogatás előtt lerendez. - Buliban?– ismétlem morogva. Nem, ezúttal nem hajtok le az útról, csupán a kormányt markolom, de olyan erősen, hogy ujjaim is belefehérednek. Arról nem volt szó, hogy felszed bárkit egy ilyen helyen. Elengedtem persze, mert tényleg nem tíz éves már, ezek után viszont kétszer is meggondolom, mit engedélyezek neki. A fene vinné el az összes szórakozóhelyet, az eszement tinédzserekkel együtt. - Miért viccelnék? Jó, hát tényleg nem egy szépség, de annyira azért nem rossz. – valójában ezen már nekem is röhögnöm kell, mert szegény srác tényleg nem az a típus akihez vonzódik… hát, bárki. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne tökéletes a húgomnak. Abból a szempontból legalábbis, hogy őt egész biztos az agya vezéreli. - Oké, mindegy, nem próbálok kerítőt játszani. - ingatom meg fejem, érzékelve, úgyis teljesen feleslegesen jártatnám számat. - Mesélj erről a buliban megismert idegenről. - sóhajtok kissé engedékenyebben. Valójában még mindig él bennem némi remény, vagy az iránt, hogy hamar megunja, és dobja a srácot, vagy az iránt, hogy az illető nem is olyan szörnyű, mint ahogy azt elképzeltem. Természetesen az első lehetőség tetszene inkább, de a másikkal is elégedett lennék. Ezek után pedig senki nem mondhatja, hogy telhetetlen vagyok.
Kezdőlap 
Szomb. Aug. 30, 2014 12:11 am by 
Tárgy: Nia & Aeron 
