Némán ülök a fehér csempés, kissé leharcolt állapotban lévő vécéfülkében, miközben pöfékelek. Tudom, hogy nem lehetne, ahogyan a bölcs balettosok mondják; egy balett táncosnak egészségesen kell táplálkoznia. Nos, mentségemre szolgáljon, hogy a cigaretta nem étel...
 Tekintetem végigkúszik a feszülős, vastag fekete nadrágba bújtatott lábaimon és a hét elején fehér, most már inkább szürke színű cipőmön. Ja, és ne feledkezzünk meg a lábujjaimnál lévő halovány hajnalpír elszíneződésről sem.
 És hogy miért ülök egyedül, teljes harci felszerelésben egy üres lányvécében? A válasz rohadtul egyszerű; egy drámatagozatost várok - bizonyos Onyx-t, a kedves jéghercegnőmet -, aki szegény egy táncjelenetes műsort kapott. Ilyenkor mindig jól jönnek a balettosok!
 Elnyomom a csikket a falon, nézem a fekete pöttyöt. Jöhetnének a világmegváltó gondolatok, hogy most valahol ott hagytam a nyomomat, örökre. De inkább csak az elkövetkezendő tíz évre, amíg le nem cserélik a csempét. Lehúzom a csikket a vécén, összeborzolom a hajamat és kilépek a fülkéből.
 A vécében öltöztem át, úgyhogy a sporttáskám gubancosan az egyik sarokban hever, mellette tornacipőmmel, ami valahogyan nagyon vonzónak tűnik... Lenézek a lábamra még egyszer, és óvatosan megmozgatom a lábujjaimat.
 Úgy érzem, mintha minden egyes mozdulatnál egy-egy csontom kibukna a felszínre, felszakítva húst, bőrt, akármit, ami felette van. Fújtatva előkapom a gyantát, hogy a cipőm jobban tapadjon a síkos felületen.
 Azt sem tudom, érdemes volt-e egyáltalán egy sima próbához beöltöznöm. Szinte dühödten dörzsölöm a balett cipőmet a sötét, mézes színű gyantával, ami a vécé ajtó kicsapódik.
 - Ember, halkabban - morgok a beérkező, sötét hajú lányra. -Így is sokkal jössz nekem amiért beerőszakoltál ebbe a rohadt, női vécébe! - emelem rá a tekintetemet, majd a gyantával is felé hadonászok. Végül a gyantát visszadobom a táskámba, és előszedem a telefonomat.
- Na csiripelj nekem kismadár, milyen jelenethez lesz a tánc, mi lesz a zene? - nézek rá kérdőn, a telefonomon megnyitom az ITube alkalmazást. Igyekszem úgy tenni, mintha a rám meredő kék szemektől nem futkosna a hátamon a hideg.
Dráma tagozatos - alapvetőleg ezzel semmi gondom nem lenne. De nem Onyx esetében. Ő más, mint a többiek. Sosem tudom nála eldönteni, hogy igazat beszél, vagy éppen kígyóként sziszegi a hazugságot. Az ő élete tényleg a színészet.