Történetem...

Ez a rohadt pszichiáter teljesen kifordít magamból, esküszöm, ha ő nem lenne halálosan nyugodt lennék és szép csendben elintézném Ollieval a dolgokat, de nem, mert ide kell járnom a pánikbetegség és az inszomnia miatt meg még a ki tudja milyen bipoláris zavar miatt is. És nem hagy békén szép nyugiban ülni, akkor is kierőszakolja belőlem az összes negatív emléket, ha fog összeszorítva is ellenállok. Jó, mondjuk, van pár, ami teljesen evidens, például, hogy a bazi nagy sötét folt az arcomon az nem attól van, hogy lefejeltem a lépcsőt, meg hasonlók, de egyszerűen nevetséges, hogy ezen veszekszik velem, egyáltalán nem segít!
Az ajtó résnyire nyitva van mögöttünk, így mindenki tisztán hallhatja, sőt, megkockáztatom, látja is, hogy állva üvöltünk a másikkal.
- Leestem a lépcsőn és bevertem a fejem, fogja már fel! Mit nem ért ezen?!
- Azt, hogy mégis miért hazudsz megint! Azt nem értem! Megint részeg volt és megint megütött, ez történt, nem?! Dobd már ki a francba!
- Tanácsot kéne adnia, rávezetnie, nem parancsolgatni, mit képzel, ki maga, hogy megmondja, mit csináljak? Talán a tetves apám??? Nem hinném!
- Azt csinálom, hónapok óta azt csinálom és egyre csak rosszabb lesz, néztél már tükörbe?
- Szeret engem, magának halvány gőze sincs arról mi az, mert senki nem kíváncsi a...
- Elég legyen! Az szeretet?! Ahogy kinéz az arca, az a szeretet jele? Nem így bánunk azzal, akit szeretünk! Csak az ágyába kell valaki, aki megírja a beadandóját, rendben tartja a szobáját, kiszolgálja lelkileg, testileg! Paddy, jobb, ha tudod, hogy csak ez vagy neki, semmi több és nem is leszel, mert még magadért sem tudsz kiállni. - Az alkaromat markolja, arcom ég a megalázottságtól, szemeimben a keserű, tehetetlen düh könnyei csillannak, de mielőtt még végigrohanhatnának, arcomon kitépem magam szorításából furcsa, artikulálatlan kiáltással rúgva fel a széket, az volt az első, ami az utamba került, muszáj volt levezetnem valamin  feszültséget. A bútordarab az ajtónak csattanva kilökte azt és az előtérben is csúszott egy kicsit eldőlve.
- Dögöljön meg! - Ordítom az arcába és felkapva a táskámat dühösen kirohanok. Még hallom, hogy utánam kiált.
- Elküldöm a gyógyszereket!- hangosan kiabálva mondom meg, hogy hova dugja fel őket. Nem állít meg senki, a szüleim nagyon gazdagok, és mindig, mikor így elviharzok, kifizetik. Meg akarnám törölni a szemem, de egyrészt ott az orrom, aminek a nyerge is lilás a zúzódástól, meg az arcom és a szemem alja, ami hasonló állapotban van, így csak átcsattogok az úttesten, piroson, az autók közt és bevetem magam a Hyde parkba, egészen az első nagyobb fáig, ami alatt senki nincs. Levágom a cuccomat, leülök mellé és felhúzva a lábaimat átölelem, mondom tovább magam elé a magamét.