Vannak pillanatok, mikor egyszerűen… nem érzem magam nőnek. Csak elnyúlok a kanapén a kopott farmeremben, és a pólóban, amit Caroline örökített rám, mert úgy ítélte, nem árt, ha az anyaság végtelen, sokszor elfárasztó örvényében is van rajtam egy „kevésbé borzasztó” ruhadarab. Ez a póló merészen dekoltált és erőszakos fuksziaszínben játszik, ezért én csak itthoni játszóruhának használom. Pasztell vagyok a családi palettán. Pasztell, fűzöld és lazulikék. A nappali egyébként csak részben tükrözi az én ízlésem, a hatalmas ablaktól viszont világos és meleg, ezért szinte mindig itt játsszunk a srácokkal. És amikor én fáradtan lerogyok, ők még mindig teljes erőbedobással, féktelen kalandvággyal ugrálnak körülöttem, a kislányom – bocsánat, a nagylányom, aki már hét éves -, a hajamat fonja. Már tud „parkettázni”, ami nekem sosem ment. Lelkesen csicsereg arról, mennyire várja az iskolát, és milyen jó, hogy újra látja majd az óvodából már ismert barátait, meg arról, hogy Apuci megígérte neki: elviszi Hadrianus Falához, mikor oda megy fotózni.
Őszintén megvallom, rémes szülőnek érzem magam, mert egy idő után képtelen vagyok figyelni a csacsogásra. Befejezi a frizura-műalkotást, belefűz néhány szál kaprot, amit délelőtt kint felejtettem a konyhapulton, és már ott sincs. Az öccsét akarja belekényszeríteni a babakocsiba, amit Scott már régen kinőtt, és tologatni fel-alá a házban. „Anyaaaaa, szólj rá Allisonra!” Scott sikítva kacag, és menekül, ki az étkezőbe. Eszemben sincs, a fejem hátradöntöm, és behunyt szemekkel relaxálok. Vagy csak megpróbálok. Az egyetemen fél állásban vagyok, így délben hazaérkezem – mert itthon temérdek munka vár, csakis rám. Elhozni a kisfiamat az óvodából, ebédet főzni, ha jön diákom, akkor órát tartani, és mire végzünk, már mehetek is Allisonért, akit általában Apuci hoz haza, de amikor Apuci napirendje felborul, csak én maradok. És közben egyfolytában megy a visongás! Megőrülök! Félre értés ne essék, szeretem a családomat. Ők az életem értelme. Éppen csak… lehetnének néha csendesebbek.
Gyerekkoromban egészen más gyakorlatba szoktam bele. A szüleim házában mindig szólt a zene, édesanyám dúdolt a nappaliban, a konyhában sütés közben, ablakpucolás közben, kutyasétáltatás közben, pelenkázás közben – egyszerűen mindenhol. Számomra pedig nem létezett csodálatosabb hang, mint az övé; leginkább ha összefonódott édesapám zongorajátékával. Mivel Caroline nem sok érdeklődést mutatott a zene iránt, ötünk közül ő maradt egyedül, aki lelkes (vagy kevésbé lelkes) hallgatója volt a Buchanan családi zenekar működésének. De jól bírta, és végül mégis ember lett mindhármunkból, hiába féltettek minket a szomszédok… A mi otthonunk atmoszférája annyira más. A zene iránt egyedül én maradtam fogékony zongoratanárként, a férjem ugyan szereti hallgatni a játékom, de ő inkább csak poénból klimpíroz a gyerekeknek. Allison lelkes, de a sakkot jobban szereti, és mivel már most sokkal jobb stratéga, mint én valaha leszek, nincs számára ideálisabb hobbi. Scott pedig… mikor őt vártam, sokkal többet játszottam, akár napi négy órákat ültem a zongoraszéken, mikor Allison már óvodában volt. Ő a születése után is megnyugodott a zongoraszóra; talán vele kapcsolatban nem is kell majd messzire raknom a kottákat, de nem fogok erőszakoskodni.
– Anya, Scott megrúgott! – Allison hüppögős sírással szalad vissza hozzám. Hoppá. Elbóbiskoltam volna? Szapora szemdörzsölések közepette ülőhelyzetbe tornázom magam, és megvizsgálom a lábát, amit annyira fájlal. – Ez nem volt szép tőle, de ha emlékszel, megkértelek, hogy ne akard beültetni a babakocsidba. Nem szereti. Az ilyen nagy fiúk, mint ő, már nem férnek el benne kényelmesen – magyarázom, miközben az ölembe húzom Allisont, és felhajtom a nadrágját egészen térdig. – Adok rá gyógypuszit, és kutyabajod sem lesz! – mosolyodom el, majd előre dőlök a karja alatt, és megpuszilgatom a térdét. Allison nevetgél a hiszti könnyein át, csiklandozza az előrebukó copf, amit alig fél órával ezelőtt ő maga font be. – Apucitól is kérek majd puszit! – Oké-zsoké. Majd becserkészed, ha hazaért – kacsintok felé, és amint kipattan az ölemből, egy hangos szusszanással ismét elterülök a kanapé párnái közt.
Allison rajong az apjáért. Olyan hihetetlen kötelék van köztük, amit olykor féltékenyen nézek, máskor pedig hálát adok érte, és csodálom. Azt mondják, az első gyermek – ha lány -, óhatatlanul beleszeret kicsit az édesapjába. Hát, az én lányom ízlése a férfiakat illetően valószínűleg megegyezik az enyémmel. Simon olyan aprólékos, oltalmazó szeretettel veszi körül a gyerekeinket, hogy ez nem is csoda. És Allison az ő kis Tündére. Tudom jól, bármilyen hirtelenharagú sokszor, Scott és Allie mindig védve vannak mellette. – Hát, itt vannak az én drágaságaim! A férjem úgy csapódik be az ajtón, mint valami üstökös, az asztalra rakja a táskáját – lassan és óvatosan, törékeny a fényképezőgép, az egyéb felszerelésekről nem is beszélve -, a fotóállványt az előszobaszekrény mellé állítja, és már bent is van a nappaliban. Scott a nyakában ül, hangosan kacag, de olyan erősen kapaszkodik Apuci nyakába, hogy Simonnak le kell tennie őt mikor felém hajol. – Mi ez az illat? – kérdi meglepetten, mikor két karját mellém támasztja. Megpróbálok felülni, hátha úgy valamivel szebb látványt nyújtok, ám Allison már ott is van, és meglengeti a copfom. – Nézd csak, Apa, én csináltam Anyunak! – és mind emellé olyan sugárzóan mosolyog, hogy Apuci szíve akkor is vaj lenne a serpenyőben, ha már nem olvadt volna meg teljesen, míg beért az előszobából a nappaliba. – Nagyon szép, Tündérem, ügyes vagy! – Simon alig tudja palástolni a vigyorát, és elismerő mosolyt ölteni. Mikor a gyerekek levetik magukat a szőnyegre, kitör belőle a csöndes, gurgulázó jókedv. – Kapor van a hajadban? – Jól áll, nem? – kérdem arrébb csúszva a kanapén, hogy leülhessen. Simon legalább olyan fáradtan huppan le mellém, mint amilyennek én is érzem magam, ő azonban gyönyörködik az otthon örömében, mint a frissen érkezők általában. Még egyébként sem jött el a fürdés ideje, ami ránk nézve a komplett idegbajt jelenti, míg Scottot benyomjuk egy kád vízbe. Nem baj. Most kihasználom a pillanatot, és miután sikerül röpke csókot váltanunk, én is ellazulok és gyönyörködöm.
Bemutatkozás
Hello London! Anna Buchanan-nek hívnak, de a barátaimnak csak Anna. Harminchárom éves vagyok és Londonban élek tizenöt éve. Jelenleg Arts School egyetemen tanítók. A suliban ének-zene szakos tanár vagyok, lassan nyolc éve.
Szabadidőben szeretek a férjem mellé kucorodni a kanapén, a lányommal sakkozni, zongora különórákat adni, filmet nézni, új recepteket tanulni, szobanövényeket locsolni, vendégül látni másokat az otthonunkban, kocogni, teázni, színházba látogatni.
A Családomról még nem is esett szó, ugye? Édesapám: Jared Buchanan, hatvanegy éves, zongoraművész. Édesanyám: Anette Buchanan (née LaRues), ötvenkilenc éves, operaénekes. Tetvéreim: Caroline Buchanan, harminchat éves, családanya és építész. Flora Buchanan, huszonhat éves, csellista. Egyéb hozzátartozók: A férjem, Simon Wheeler, harminchárom éves, fotográfus. Lányunk, Allison Wheeler, hét éves első osztályos tanuló. Fiunk, Scott Wheeler, három éves, még csak kóstolgatja az óvodát. Háziállatom: Pippo, a gyerekek hullámos papagája.
Play by: Natalie Portman
Michele Flym
Tartózkodási hely : London
Tárgy: Re: Anna Buchanan Csüt. Júl. 10, 2014 12:36 pm
Gratulálok elfogadva
Üdv Anyuka^^ Roppant aranyos kis szj volt, nekem tetszett és nem vagy rossz szülő szerintem! Elfogadlak irány foglalózni és nevelni a gyermeked és a diákokat!