Történetem...

Hol is kezdjem? Talán az elején? Á, nem, mégis kit érdekel, merre mászkáltam pár éves pelenkásként, hány lány haját húzgáltam iskolásként, vagy hány srácot vertem meg, mert nem úgy néztek rám, ahogy az elvártam? Senkit? Én is így gondoltam!
Nézzünk inkább valami érdekesebbet. Húsz éves voltam, mikor apám, hosszú szenvedés, és küzdelem után, feladta a harcot a rák ellen, és meghalt. Anyám, bár próbálta nem mutatni, darabjaira hullott. Húgom pedig, nos, ő nagyjából olyan volt, mint mindegyik tinédzser, idegőrlően idegesítő.
Én a magam néhány évével, és kevés tapasztalatával igyekeztem összetartani családom megmaradt tagjait, próbáltam egyszerre foglalkozni anyámmal, és felügyelni Niát, kivel nem volt könnyű dolgom.
Néha a mai napig úgy érzem, elrontottam valamit, annak ellenére is, hogy pontosan tudom, mindent megtettem, ami csak tőlem telt. Nem az én hibám volt, hogy anyám újra, és újra felvágta ereit, vagy épp gyógyszereket vett be, attól függően, milyen kedve volt. Nem az én hibám volt, hogy hála ennek orvosa veszélyesnek nyilvánította, leginkább saját magára, és intézetbe záratta. De nem panaszkodok, hisz valami jó is származott ebből az egészből. Az átélteknek köszönhetem, hogy rájöttem, mivel akarok foglalkozni a jövőben, ahogy azt is, hogy kissé közelebb kerültem húgomhoz.
Miután ketten maradtunk, nem volt könnyű talpra állni, nem volt könnyű egyszerre dolgozni, tanulni, és törődni azzal a személlyel, ki a mai napig a legfontosabb nekem. De itt vagyunk, élünk, sínen vagyunk.
London belvárosába költöztünk, egy csinos, két emeletes családi házba, én viszonylag híres pszichológus lettem, húgom pedig bejutott álmai iskolájába, hol azt csinálja, amit szeret, táncol.

~ Évekkel később ~

Fáradtan dörgölöm meg orrnyergem, mikor Nia újra ellibben előttem valami, szerinte előkelő halvány pink, szerintem brutálisan ronda rózsaszín ruhában, ma már sokadszor. Imádom a húgom, tényleg, mégis, több, mint tíz órás munkanap után úgy érzem, felrobban a fejem, ha még egyszer végig kell hallgatnom, miért nem megfelelő az, amit épp visel. Ebben persze, ezúttal legalábbis, én is egyetértenék, azt viszont, mi volt a gond az előző tízzel, nem tudnám megmondani.
Persze másnap nagy napja lesz, fellépés, és egyebek, de könyörgöm, már rég megvan, mit fog viselni a színpadon, nem értem minek kell ekkora hűhót csapni valami miatt, amiben csak megy, meg jön. Mindezt nyilván hangosan nem fogom kimondani, úgyis csak olyan választ kapnék, hogy ez női dolog, én nem érthetem.
Végül további két óra szenvedés, nyöszörgés, és olyasmiről nyafogás, hogy nincs elég cucca, és milyen smucig vagyok, amiért nem rohanok azonnal újabb darabokat vásárolni, sikerül megtalálni a megfelelőt. Hallelujah.
A döntés ellenére, kínjaim nem érnek itt véget, vacsora közben még végig kell hallgatnom, mennyire aggódik a fellépés miatt, körítve az összes szörnyűséggel, ami szerinte megtörténhet. Ezeknek nagy része ugyan abszolút lehetetlennek, és igen bizarrnak tűnik, ez szokás szerint egyáltalán nem zavarja.
Sóhajtva, helytelenítően csóválom meg fejem, de egy szót se szólok. Ennyi év alatt rájöttem már, jobb, ha hagyom beszélni, problémázni, előbb-utóbb abbahagyja, és megnyugtatja saját magát. Persze segítek ebben, ha nagyon rossz már a helyzet, most viszont az egész nem több egyszerű paranoiánál, és persze lámpaláznál.
Mire végzünk a vacsorával, el is jut odáig, hogy minden rendben lesz, s mikor ismét megígérem, ott leszek fellépésén, teljesen megnyugszik végre. Őszintén szólva, nincs sok kedvem ehhez az egészhez. Örülök húgom sikerének, természetesen, de annyiszor láttam már táncolni, hogy erősen kétlem, hogy részem lenne bármi különlegesben.

~ Fellépés napja ~

Úgy foglalok helyet a kijelölt széken, hogy továbbra is váltig állítom, persze kizárólag magamban, hogy nem történhet semmi, mi kicsit is változatossá teheti a táncot, mit napjában többször is volt szerencsém végignézni. Legnagyobb meglepetésemre viszont, hatalmasat tévedek.
Na nem a fellépésről van szó, az pont olyan, mint sejtettem, az egyik háttértáncos viszont, szinte mágnesként vonzza tekintetem. Fogalmam sincs, ki ő, sose láttam még, de már az első pár percben eldöntöm, ezen bizony változtatni fogok. Ezen gondolathoz pedig, bár még igen csak az elején járok tervem megvalósításának, a mai napig ragaszkodok.