Történetem

- Nem, Luke, nem akarok táncolni. - jelentem ki, immár harmadjára, de érzem, hogy nem utoljára, hiszen Luke nemhogy a szavaimat, de a körülöttünk lévő környezetet sem érzékeli már, legalábbis nekem ez jön le a viselkedéséből, mert a kijelentésem ellenére mégis meggragadja a kezemet, és a táncparkett felé kezd vonni, magával. Nagyot sóhajtva értem meg, hogy hiába minden egyes tiltakozásom, nekem ma, itt, és most táncolnom kell, habár a legkevésbé sem kívánom magamnak ezt az elfoglaltságot, valahogy soha sem vonzott annyira, mint a fényképezés, de legyen. Belenyugszom, és hagyom had csörtessünk át az összejött tömegembereken, míg el nem érünk a Luke által annyira vágyott célhelyszínünkhöz.
Meg sem állunk, de már fogja a kezemet, kissé magasabbra emeli, majd a segítségével megpörget, én pedig a szabad kezemmel ösztönösen kapok a szerintem a pörgésben sokat mutató szoknyám felé. Oké, lehet, hogy nagyon lereagálom ezt a tánc, meg ezt a szoknya dolgot, de nem akarok semmiféle Marilyn Monroe lenni, barna kivitelben, inkább megtartom magamnak a szoknya által takart testrészeimet.
Ennek ellenére vagy 3 teljes percig hagyom, had élje ki magát a barátom a tánc örömeiben, és csak az idő letelte után kezdem el kiabálni neki, közel hajolva hozzá, hogy minden egyes szót jól halljon a tömeg zajától, hogy nekem ennyi teljesen elég volt a ma estére, de lehet még a hátralévő életemre is a tánclépésekből. Nem hiába nem mentem én tánc szakra, valahogy a fényképezőgépem társaságában jobban érzem magam, mintha pukedlizve ugrálnék egy rúd mellett. Mindig is értelmesebb hobbinak találtam azt, hogy a környezetemet járva felfedezzem az értékeket, és meg is örökítsem őket egy pár fényképen. Ráadásként elég elővennem a fényképeket, az emlékek megmaradnak, üdébbek lesznek, ha a képekre nézek. Miért ne szeretném hát ezt az elfoglaltságot?
Végül nagy nehezen sikerül elrángatnom Luke-ot a pult irányába, de pechemre a szimpla leülés helyett még egy pohár töményet választ. Remek. Komolyan. Tudom, meg értem is én, hogy miken megy mostanában keresztül, de nem hiszem, hogy az alkohol lenne a legjobb megoldás. Ennek ellenére nem szólok neki, nem akarom, hogy megsértődjön, sem azt, hogy a magányba burkolózva egy szék társaságában töltse az estét, inkább megvárom, amíg a kezébe veszi a poharat, és kitessékelem a levegőre, hátha valamennyire kitisztul a feje.
Már csak az tűnik fel, hogy nem nézegeti olyan elmélyülten a félig megüresedett pohár maradék tartalmát, helyette én vagyok az, akit elgondolkodva szemlél. Mindezt mégis a ma este elfogyasztott alkoholmennyiségnek tulajdonítom, így nem is törődök vele, sem a pillantásával, ami azért valljuk be, melyik lánynak ne esne jól, félretekintek, majd vissza, és abban a pillanatban megérzem a puha ajkait az enyémeken. Hirtelen azt sem tudom, hogy mit tegyek, megkövülten állok előtte, majd, amikor elhajol tőlem, sejtem, hogy arra vár, vajon viszonzásra talál-e a csók, de ahelyett, hogy ezt megtenném, vagy csak egyszerűen kérdőre vonnám, egyetlen egy szó nélkül fordulok meg, hogy az utca sötétjében leljek menedéket.
Micsoda este..