Teljesen nyugodtan sétálgatok, apró, eldugott és macskaköves utcákon, és közben érzem, hogy folyamatosan hűl le a levegő körülöttem, és járok annyira gyakran a belvárosban, hogy tudjam, ebből zuhé lesz. Mivel nem nagyon van kedvem megázni, gyorsan kiszemelek magamnak egy csendes kis kávézót, és beülök a kifeszített ponyva alá. Cappucínót rendelek, pont, mint bárhol máshol, mivel ez a kedvencem, majd lassan, kortyonként élvezem a csodás, agyserkentő nedű minden cseppjét. És jól éreztem, igazam lett, hallom, hogyan kezd el kopogni az eső a ponyván, a macskakövön, és a kijjebb lévő asztalok lapjain.

Pihenve figyelem az esőcseppeket, megnyugtat ez a dolog. Az emberek rohannak, mintha cukorból lennének, holott közben semmi bajuk nem lesz, de azért ők futnak. Egyébként pedig én jót nevetek magamban az emberi ostobaságon. Rendelek még egy kávét, ezúttal már a számlát is kérem, mivel úgy tűnik, a zápor továbbáll, és a vízcseppek elfogynak. Gyorsabban, már-már gépiesen iszom a kávém, nézem, hogy a kövek közti kis csatornákon hogy vitorláznak le a levelek. Nem akarok sokáig maradni, fizetek, majd felállok.

A kávés pohár a kezemben, az ital fele még benne, mikor meglátok egy őrült biciklist felém száguldani. Próbálom figyelmeztetni, hogy lassítson, kanyarodjon, vagy tudja a fene mit csináljon, de belém ne merjen jönni. Nem érzem úgy, mint aki meg akarna állni, így ösztönösen hátralépek - bár inkább ugrok- hármat, és a biciklis lefékez előttem, a kereke egy centire a lábamtól, és a helyzet annyira meglepett, hogy a hátralépés közben a poharat elengedtem, az kirepül a kezemből, viszont azt, hogy hová érkezett, nem láttam, figyelnem  kellett a szemből támadó kétkerekű ámokfutóra is.
Most, hogy az adrenalinszintem az egekben, megfordulok, és csak  abban a pillanatban konstatállom , hogy a kávés pohár, a maradék - kihűlt - kávéval együtt valaki pulcsiján landolt. Elkezdenék szabadkozni, de mikor meglátom azt a bizonyos kék szempárt - ami mellesleg még mindig gyönyörű - a torkomra forr a szó.
Csak hebegek, habogok pár másodpercig, de magamhoz térek, és elkezdek ordítani a bringással, hogy hozzon valami vizes dolgot - szalvétát, törülközőt, rongyot - mindegy, hogy mit, csak induljon már, vagy tapsra vár. Letérdelek a földön térdelő lányhoz, és halkan motyogva sajnálkozom az esemény miatt. - Ne haragudj, nem direkt dobtam el a poharat. Egyszer csak jött....én meg így....aztán a pohár...és most te. - Egy kicsit összefüggéstelen volt a beszédem. - De hisz te reszketsz, na nem is csodálom, maximum 15 fok van. - És egy hirtelen ötlettől vezérelve kibújok a pulcsimból. - Tessék, vedd fel, nem  kell, hogy az én hibámból itt megfázz. - Az utcában kisebb tömeg gyűlt össze, de rájuk se hederítek, most Blairrel foglalkozom, kizárólag vele. - Esküszöm, nem akartam, kérlek higgy nekem. - motyogok, majd fogalmam sincs, miért, ösztönösen elindul a kezem, és megfogom vele a lány jéghideg ujjait. Engem is meglep a dolog, és lopva a lány szemébe nézek, vajon ő mit szól ehhez.

470 | You Make Me Feel..| Remélem tetszeni fog, és többet nem öntelek le semmivel sem, ígérem.